Maradj velünk!

1963. december 31, kedd

Lekció: 

Alapige

“Elközelítének pedig a faluhoz, a melybe mennek vala; és őúgy tőn, mintha tovább menne. De kényszeríték őt, mondván: Maradj velünk, mert immár beestvéledik, és a nap lehanyatlott! Beméne azért, hogy velök maradjon.”

Kedves Testvéreim! Két vándorról szól ez a történet, melyből ezt a kis részt felolvastam. Még emlékeztek talán reá, hogy az elsőhúsvéti napok egyikében útban voltak a tanítványok Emmaus felé. Nehéz szívvel ballagtak az úton, mert az a Valaki, akit szívük szeretett, akire mint Megváltóra, Urukra olyan kimondhatatlan áhítattal, tisztelettel néztek fel, meghalt, mégpedig nagyon szörnyűségesen, szégyenletesen, keresztfára feszítve, mint egy közönséges gonosztevő. Aztán egyszerre útközben hozzájuk csatlakozott egy titokzatos harmadik, akiről csak később derül ki, hogy maga a feltámadott Jézus Krisztus, és elkezdi nekik magyarázni a húsvéti szenvedésének és halálának a szükségességét.

Egyre nagyobb figyelemmel hallgatják a beszédet, amit a titokzatos idegen fejteget előttük. Észre sem veszik, hogy beérkeztek a faluba. Jézus úgy tesz, mint aki tovább akarna menni, de elkezdik kérlelni “Maradj velünk, mert immár beesteledett és a nap lehanyatlott!” És Jézus bement hozzájuk és velük maradt. Ez a húsvéti történet, és úgy érzem, ebben találjuk meg a legmegfelelőbb Igét, amikor itt állunk az óesztendőutolsó estéjén, és az új esztendőküszöbén. Mi is vándorok vagyunk. Sohasem érezzük úgy, mint éppen az új esztendőküszöbén. Évközben is mindig vándorúton vagyunk, az élet terhe sokszor változó útjain járunk, de ilyenkor, az esztendőutolsó estéjén különösen elevennek érezzük, mennyire siet az idő. Egy-egy döntőnagy lépéssel haladunk mindnyájan a végsőcél felé vezetőúton. Fiatal korban még nem érzi az ember ily fájdalmasan az időmúlását, de amikor az élet felét elérte, vagy már túl is lépte, akkor kezdi érezni, egyre jobban, mennyire igaz ez az Ige “Nincs itt maradandó városunk”, hanem a jövendőt keressük.

Most az esztendő utolsó estéjén, mikor az év már beesteledett, legjobb ha mi is azt tesszük: kérjük Jézust, hogy maradjon velünk, jöjjön velünk, ne hagyjon magunkra most, amikor áthaladunk az ó-esztendőből az újba. Hosszú, élménydús volt ez az év, amelynek alkonyára immár elérkeztünk. Mennyi mindenféle élmény, tarka esemény emléke fűződik hozzá! Gondoljatok csak vissza rá, voltak benne derűs, napsütéses útszakaszok, vidám percek, amelynek boldog emléke beragyogja a lelkünket, de voltak csalódások, veszteségek, szorongással teli napok, esetleg talán kétségbeeső pillanatok, amelyek ugyancsak elemésztették az erőnket. Szerelmesek találtak egymásra és készültek boldogan a nagy napra, boldog szülők örvendeztek talán első gyermekük, unokájuk érkezésének. Házak készültek el, új otthonokban gyúlt ki, áradt szét a családi tűzhely melege. De jaj, a temetők lélekharangja is de sokszor megkondult, mikor szomorú szívvel kísértek valakit utolsó útjára. - De nagyon tud hiányozni az a valaki, aki éppen ebben az esztendőben távozott el tőlünk! Mindnyájunknak egyéni élete bele volt ágyazva a politikai események történetébe is. Hányszor megdobbant a szívünk, emlékeztek még, egy-egy riasztó, aggasztó rádióhír hallatára. “Jaj, nem támad-e valami rettentő világégés, ami mindent megemészt?” És íme most az egész élménydús, örömökkel, fáradalmakkal teljes útszakasz elérkezett a végéhez. Már beesteledett, az 1963. évnek a napja lehanyatlott. Egy tizenkét hónapos időszakasz mindnyájunk életéből menthetetlenül elmúlt. Amit ez alatt az idő alatt elmulasztottunk, azt már aligha lehet pótolni. Az egészségünknek azt az elpazarlását, aminek leginkább a mi mértéktelen indulatunk volt az oka, nehéz lesz már jóvá tenni. Azok a sebek, amelyeket másokon ütöttünk, ó, de lassan, talán sohasem fognak begyógyulni! Már kérjük mi is úgy, amint az emmausi vándorok kérték, kinyújtva kezünket Jézus felé: “Maradj velünk,” ne hagyj magunkra most, jöjj egészen közel hozzánk a Te szellemeddel, segítségeddel, mert különben úgy eláraszt bennünket a sok-sok fájó gondolat, érzés áradása, hogy nem bírja el a szívünk.

Kedves Testvérek, ennek az évnek az estéje egész életünk estéjére emlékeztet bennünket. Mint ahogy ennek a végére is elvitt bennünket az időfolyama, úgy el fog vinni menthetetlenül mindnyájunkat egész életünk végére is. A nagy folyók folyása egyre jobban lelassul, minél jobban közeledik a végcél, a tengerbe való áradás felé. Az életünk folyásának a képét épp fordítva érezzük: a gyermek még boldog időtlenségben álmodozik játékai között, nem veszi észre az idő múlását.

Milyen hosszúnak érzi a jegyespár a pár hónapos várakozási időt. Azután egyszerre riadva veszi észre az ember, hogy kezd vele sietni az idő. De jó lenne megállni néha-néha egy-egy pillanatra, vagy visszafordulni néhány pillanatra. Egyre gyorsuló iramban futnak az évek, pláne, ha jön egy-egy gyászjelentés, tragikus hirtelenséggel meghalt, olvassuk rajta a szomorú hírt. Mi történt vele? Boldog tervekkel indult el reggel, rosszul lépett le a villamosról és a kerekek alá került, vagy nyugodtan ment az utcán, egyszerre összeesett, mert megállt a szíve. Hát csak ennyi az élet? Ennyire minden pillanatban leselkedik ránk a halál? Vagyunk vagy ötszázan itt a templomban, egyikünk sem tudná megmondani, hogy megéli-e még a jövő szilvesztert. Egyikünk sem tudná megmondani, melyikünk lesz az első, akinek a számára az újesztendő az élet utolsó estéjét hozza el. Lehet-e sürgősebb kérésünk, mint annak a két emmausi vándornak volt, hogy “Uram, maradj velem, mert nemsokára beesteledik, maradj velem, hadd ragadjam meg Benned az Életet, azt az életet, amely nem múlik el sohasem, mielőtt lehanyatlik a nap és eljön az éjszaka, amikor már senki sem munkálkodik.”

Kedves Testvérem, általában kivétel nélkül minden ember érzi valamilyen formában azt, hogy az esztendőnek ebben az utolsó estéjében van valami megrendítő dolog. De ez a megrendülés, amiben mindig van valami búcsúzás, nem mindenkinek a tekintetét fordítja Isten felé, sőt, nagyon sokan ezen az estén az alkohol mámorában keresnek segítséget ellene. Ma éjszaka minden országban és minden utcán, falun és városban egyaránt rengeteg ember lesz, aki mámoros fővel tántorog át az óesztendőés az új év fordulóján. Ne ítéljük el őket. Olyan emberek ezek, akik a beesteledés órájának megrendülését nagyon is jól érzik, de nem akarják mutatni másoknak sem, hogy mennyire hatása alatt vannak az időmúlásának! Talán éppen saját aggasztó érzéseik alól menekülnek a mámorba. Vannak nagyon sokan, akik ilyenkor óév utolsó napján még jobban elszomorodnak a földi élet múlandóságának és semmiségének érzésébe süppednek bele, depresszióba esnek, melankóliába burkolóznak. Ez a hangulat nagyon veszedelmes lehet, mert az életkedvet és az életerőt elrabolja az embertől, annyira, hogy már nem is tud magával mit kezdeni. Azt a két vándort is ott az emmausi úton az a veszély fenyegette, hogy a kétségbeesés eluralkodik rajtuk. Ezért volt az, hogy szinte kapaszkodtak abba az idegenbe, aki hozzájuk csatlakozott az úton. Mi is, testvérek, keressünk csak nyugodtan menedéket ennek az évnek késői óráiban Jézusnál. Most érezzük csak igazán, hogy mennyire szükségünk van nekünk a Megváltóra, arra a Jézus Krisztusra, aki azért jött, hogy “ha valaki hisz Benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Most érezzük igazán, kell nekünk Jézus, amikor az elmúlt év bűnei, mulasztásai egyenként nehezednek rá a lelkünkre. Most maradjon velünk, mikor lelkünk viaskodik szomorú érzésekkel, emlékekkel, most jöjjön velünk, hogy aztán szilveszter este vidám óráinkban együttlétünket az Ő tisztasága, fénye ragyogja be, szentelje meg számunkra, mert ugye ér valamit az is, ha Ő ott van velünk. Mi tudjuk, hogy Jézus annak a két vándornak kérését nem tagadta meg. Bement hozzájuk, hogy velük maradjon, leült velük az asztalhoz, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, szétosztotta köztük. Pontosan úgy, mint nagypéntek előtti estén, amikor az Úrvacsorát szerezte. És ebben a szent cselekedetben egyszerre megnyilatkoztak ezeknek az embereknek a szemei és boldogan ismerték fel Őt, aki ott ül közöttük, felderült a lelkük. Testvérek, ezen a mai estén teljes hitbeli bizonyossággal számíthat mindenki arra, hogy bejön hozzá Jézus. Mindenkihez hajlandó bemenni, aki Őt igazán óhajtja és várja. Karácsonynak a fénye még ott ragyog otthonunkban, mintegy bizonysága annak, hogy a mindenség Ura testvérünkké és barátunkká lett, hogy Jézus leült velünk, értetlen emberekkel az asztalhoz, hogy láthatatlan útitársként ott járjon velünk szakadatlanul a vándorúton, és az Isten leszállásának és közöttünk lakozásának ez a csodája mindig újra megtörténik, valahányszor egy emberi szív igazán megnyitja magát előtte.

Hogy történik ez? A szívünknek a megnyitása az Isten előtt? Tapasztalatból hadd mondjam, van valami, amiben a legtágabbra nyílik az emberi szív az Isten előtt. Ez a valami, a hálaadás. Ha igazán azt akarod, hogy bejöjjön hozzád Jézus a maga bűnbocsátó szeretetével, békességével, vigasztaló örömével, akkor próbálj ezen az estén szívből hálát adni mindazért az oltalomért, segítségért, amit ebben az esztendőben kaptál tőle, minden isteni hűségért, amivel hordozott háromszázhatvanöt napon át. Valaki talán keserűséggel mondaná: “Igazán nem tudom, miért adjak hálát, amikor csak keserűséget, csalódást, szomorúságot hozott ez az esztendőaz én számomra? Semmi örömet, semmi szerencsét.” Nos, atyámfiai, én tudom, hogy senkinek sincs oka közülünk így beszélni! Kezdj el csak igazán utána gondolni, volt-e valami az elmúlt esztendőben, amiért hálásnak kellene lenned, amit meg kellene köszönnöd, és egyszerre találsz benne nem is egyet, hanem sok mindent, egyre több élményt, eseményt, amelyekben nyilvánvalóvá vált az Isten jósága és szeretete az életünkben. Ne feledjük el, aki önmagát sajnálja, panaszkodik, zúgolódik, elégedetlenkedik a mai estén, önmaga zárja be saját szívét, úgy, hogy Jézus kénytelen továbbmenni. Hálaadásban viszont szélesen kitárul a szív Isten előtt, bemegy Jézus és benn marad az Ő áldásával. Ő vele vagyunk már bátran és megvigasztalódva búcsúzhatunk az óévtől és indulhatunk tovább, előre az új felé! - Jertek hát, kérjük mi is az emmausi vándorokkal együtt: “Ó Jézusom, szegényed kér, vár, epedve hív: Te készítsd el: Tenéked lesz otthonod e szív. Jer hűszívembe hát! Habár szegény e szállás, de mindörökre hálás, úgy áldja Krisztusát.” (312. dicséret 4. verse)

Dátum: 1963. december 31. SzilveszterÁmen