Ne nyugtalankodjék a ti szívetek

1963. november 24, vasárnap

Lekció: 

Alapige

“Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higyjetek Istenben, és higyjetek én bennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek.”

Jézusnak ez a biztatása, ami most elhangzott közöttünk, egyike azoknak az Igéknek, amelyeket temetések alkalmával a sírnál a legtöbbször szoktunk fölolvasni. Ez az a vigasztalás, amivel Urunk mellénk áll a gyásznak a fájdalmában, abban a legszívettépőbb pillanatban, amikor elhunyt kedvesünk holttestét végleg elnyeli tekintetünk elől a föld... Tehát amikor a legfájdalmasabban érezzük át a halál hatalmát, megszólal egy, a halálnál is hatalmasabb hang: “Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben és higgyetek énbennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van...!” - És ezt az Igét azért olvastam föl mostan, mert az óegyházi liturgia szerint a mai vasárnapon, az egyházi év utolsó vasárnapján, nagyon sok keresztyén gyülekezetben szerte a föld kerekségén az elhunytakról történik megemlékezés. Úgy is nevezik az egyházi naptárban ezt a napot, hogy “halottak vasárnapja”, vagy talán helyesebb, ha éppen Jézus szavainak a biztatása nyomán így mondjuk: “élők vasárnapja!” Hiszen éppen arról van itt szó, hogy nem “halottakra” gondolunk, amikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk, hanem élőkre! Boldogan és diadalmasan élőkre! Meg azután önmagunk számára is előbb-utóbb aktuálissá válik, amit itt Jézus mond, hogy értünk jön és elvisz magával... De hová? - Igen, éppen erről szeretnék most beszélni, hogy hová? Hol keressük azokat, akik már elmentek, és mi az, ami felé mi magunk is útban vagyunk? Milyen reménységgel nézzünk előre, a nagy jövendő felé?

Legelőször is azt hadd mondjam el, hogy ezzel az egész problémával kapcsolatban kétféle egyoldalúságba, túlzásba szokott belemerevedni a hívő emberek gondolkodása. Az egyik a csak a mennybe néző, a másik a csak a földi életre tekintettel lévő kegyesség, hitélet. Van olyan kegyesség, amelyik a földi életből mintegy siralomvölgyből elmenekül a mennyei üdvösség váradalmába. Megveti a földet, mint a bűn és nyomorúság helyét, és az itteni szenvedésekért egy túlvilági boldogság reménységével kompenzálja magát. - A másik fajta kegyesség ennek éppen a fordítottja: az egész keresztyénséget úgy tekinti, mint a földi élet erkölcsiségét szabályozó értékrendszert, és így egészen elveszti tekintete elől a mennyei távlatot... Vajon melyik fajta kegyességet igazolja a Biblia? Nos: egyiket sem! A Biblia mind a kettőről beszél, a földről is, meg a mennyről is - sokkal többet a földről, mint a mennyről, és a mennyről mindig a földdel való kapcsolatban. Összeköti a kettőt egymással.

Az egész Biblia ezekkel a szavakkal kezdődik: “Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” És az egész Biblia legvégén, a Jelenések könyve 21. fejezetében megint ezt olvassuk: “És íme új eget és új földet láttam...” Tehát a mennyről a földdel való kapcsolatában van szó. Vagyis nem ad igazat a Biblia annak sem, aki azt mondja: Nem a föld, hanem a menny a fontos. De annak sem, aki azt gondolja: Nem a menny, hanem a föld a fontos. A Biblia így mondja: a menny és a föld, együtt fontos mind a kettő! És éppen akkor, ha nagyon fontos valakinek a föld, nem nélkülözheti a mennyet!

De hát mi az a menny? Ne tévesszen meg senkit, hogy amikor a Biblia a mennyről, az égről beszél, két különböző dolgot fejez ki ezzel a szóval. Egyfelől valóban a tündöklő égboltozatot, ahol a Napot, Holdat, a csillagokat látjuk, ahol a felhők szállnak... - másfelől pedig a számunkra láthatatlan magasabb rendű világot, Isten szellemi világát. De ez - ha jól meggondoljuk - nem is olyan zavaró körülmény. Mert az a mennyboltozat, ami látható módon fölöttünk van, körülveszi a földet, ez a mennyboltozat annak a Napnak és erőnek a világa, amitől függ az egész földi élet, amelyik áldólag borul ránk. Annak a fénynek a világa, amire fölnézünk, annak a végtelennek a világa, amelyikkel szemben olyan paránynak érezzük magunkat. A Biblia tehát azt akarja elmondani, hogy ugyanígy van egy láthatatlan világ is, amelyiknek a csillagos ég csak mintegy az érzékeltető képe. Van egy magasabb rendű világ, amelyik körülvesz és hordoz bennünket, amelyiktől az egész földi élet és minden földön lakó függ - amelyik hatásaival át- meg áthatja a földet... Erről a láthatatlan világról nekünk semmi tapasztalatunk nincsen, ezért nincs is külön szavunk a számára. De gondolj azokra az érzésekre, amelyek eltöltenek, ha fölnézel a fénylő, ragyogó égre, és ezeknek az érzéseknek az irányában, de sokkal tovább és sokkal gazdagabban, és egész másképpen van az a magasabb rendű láthatatlan világ, Isten mennyei világa... Ezért nevezi a Biblia ezt is égnek, vagy mennynek, mennyországnak.

Jézus még jobban konkretizálja, amikor ezt mondja róla: “Az én Atyámnak háza, ahol sok lakóhely van.” Persze, hogy ez is képes kifejezés, hiszen tudjuk, hogy Istent semmiféle ház, még egy számunkra elképzelhetetlen mennyei ház sem tudná magába foglalni. Hiszen nem az Isten van az égben, hanem az ég és a föld, a látható és láthatatlan mindenség van Istenben. Az Atyának háza, ahol sok lakóhely van: csak mintegy utalás arra, hogy a földi világon, meg a csillagvilágokon kívül és felül van még más valóság is, olyan magasabb rendű életforma, ahol Isten jelenléte sokkal direktebb és sokkal bensőségesebb módon nyilvánul meg, mint e számunkra ismert földi világban, és amelyet Istennek a dicsősége sokkal közvetlenebbül és sokkal hatalmasabban ragyog be, mint ezt a földi világot. Hogy hol van ez a mennyei világ? Nos, hát nagyon helytelen lenne azt gondolni, hogy valahol a csillagos ég fölött, fent, magasan, messze... Nem! - De mégis jogos a kérdés, hogy hol van hát? Hiszen minden teremtett dolognak és lénynek kell hogy valamilyen módon helye, élettere legyen. Igen: valamilyen módon, tehát ilyen vagy olyan módon... De a mi emberi életterünk nem az egyetlen, ami létezik a világon. A vonalnak másféle tere van, mint a síknak, annak megint másféle, mint egy kődarabnak. A szellemnek megint egészen másféle tere van, mint a testnek. A tér végtelenül több, mint a mi terünk! A mi terünket erősen leszűkíti az érzékszerveink fölfogóképességének a végessége. Nem vitás, hogy a mi érzékszerveinknek: látásunknak, hallásunknak, tapintásunknak fölvevőkészülékével csak nagyon kicsinyke darabját tudjuk fölfogni a körülöttünk lévő valóságoknak. Isten mennyei világa is olyan valóság, amit nem bírnak befogni a mi érzékszerveink, ami kívül esik a mi háromdimenziós valóságunkon. Amikor tehát Jézus az Atya házáról és sok lakóhelyről beszél, akkor ezt ne úgy keressük valahol a mindenségben, mint ahogyan távcsővel lehet átkutatni a mindenséget, hanem mintha érzékeltetni akarna Jézus ezzel valamit az Isten végtelen gazdagságából - mintha azt mondaná: ne a magatok kicsinységéhez szabjátok az Isten méreteit, hiszen mint ahogyan ezer esztendő annyi előtte, mint egy nap, úgy ezer ilyen világ, mint amit ismertek, csak annyi számára, mint egy gyufás-skatulya: "Az én Atyámnak házában sok lakóhely van!" - és az Isten magasabb rendű világának ezt a számunkra teljességgel elképzelhetetlen terét, ezt nevezzük mi mennynek, mennyországnak. És ez a menny az, ami áldólag borul ránk, amelyik körülvesz, és hordozza a földet, amelyik a maga hatásaival át- és áthatja ezt a világot.

És még valamit hadd mondjak el itt a föld és menny viszonyáról. Kétségtelen tény, hogy a menny az a fajta világ, ahol, amint mondtam, Isten jelenléte és dicsősége sokkal közvetlenebbül érvényesül, mint a földön. A föld pedig az a világ, ahol a bűn, szenvedés, halál fenyegeti állandóan az életet. A föld a teremtett mindenségben a nagy tékozló fiú, amelyik kilépett az Isten dicsőítésének a nagy, felséges kórusából. A föld a teremtettség disszonanciája. Nagy távolság, szakadék van a föld és a menny között. A föld ellenségévé lett a mennynek. Mi, földi lakók föllázadtunk a menny ellen. De a menny mégsem hagyja el a földet. Vissza akarja állítani a kapcsolatot. Isten bennünket Önmagával, és ezzel együtt a magasabb rendű mennyei világgal újra közösségbe akar vonni. És ezért jött Jézus a földre. Ő az, Akinek a személyében a föld és a menny újra összekapcsolódik, Ő az, Aki mint mennyei lény - de ugyanakkor földi, valóságos személy - áthidalja a távolságot, és a kettőt újra összeköti egymással. Ő az, Aki onnét, a mennyből jött ide a földre, és Aki innen, a földről ment újra vissza oda, a mennybe. És ezért olyan nagyszerű az, amikor Ő mondja: “Ne nyugtalankodjék a ti szívetek... Az én Atyámnak házában sok lakóhely van;... Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek...!”

És látjátok, ez a mi nagy-nagy vigasztalásunk, amikor elhunyt szeretteinkre gondolunk mostan. Hol vannak ők? Az Atya házában, Isten jelenlétében, Isten dicsőségének a fénysugarában. A ház az oltalmat, a védettséget, az otthont jelenti. Tehát jó helyen vannak. Nagyon jó helyen! Nem a temetőben, egy hideg sírhant alatt, hanem az Atya házában! Ezért nincs értelme hívő emberek számára a túlzott temetőkultusznak. Igen, kegyelettel gondolunk arra a helyre, ahol földi maradványaik nyugosznak, igyekezünk is rendben tartani a sírjukat, mint ahogyan a róluk való apróbb-nagyobb emlékeinket is szeretettel őrizzük, nem dobjuk ki, kedvesek a számunkra. De a sír ne legyen zarándokhely, ahová eljárunk meghitt lelki találkozóra, hiszen ők maguk nem ott vannak, hanem sokkal jobb helyen: az Atya házában! “Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek.” A Jézusban hívő embert nem a halál ragadja el, nem a betegség szakítja ki szeretteinek az ölelő karjai közül: Jézus jön érte, és Ő viszi magával oda, ahol Ő van, az Atya házába! Az elkészített lakóhelyre! Abba a láthatatlan, magasabb rendű mennyei világba! És mi magunk is ezzel a reménységgel és váradalommal tekinthetünk a saját halálunk felé... Minden ember addig él itt, ezen a földön, amíg el nem készül a hely számára ott, abban a másik életformában. És amint elkészült az a hely, Jézus érte jön és elviszi oda...

Mit csinálnak ott, akik már odajutottak? Nehéz lenne földi szavakkal bármit is mondani róla. Az Újtestamentum legtöbbször csak annyit mond erről, hogy Krisztussal vannak. Igénkben is így mondja Jézus: “Magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek!” Krisztus ma már nem a földön vándorló, szenvedő és meghaló Jézus, hanem a megdicsőült Krisztus, ülve az Atya jobbján, azaz az Isten legközvetlenebb közelében. Tehát a mennyben-létel lényege a Krisztussal való együttlét. Mert ahol Ő van, ott van a menny. Ezért nem kell spekulálnunk a mennyei élet minéműségéről, nem szabad úgy elképzelni, mint valami mohamedán paradicsomot, vagy germán Walhallát, vagy mint az indiánok örök vadászmezőit, vagy mint a mesék csodaországát. Isten az Övéit mind magasabb dicsőségre viszi, egyre szorosabb kapcsolatba, közösségbe Krisztussal. Istennek a végcélja a megváltással nem az, hogy erről a földről, mint egy süllyedő hajóról átmentse a mennyet és földet. És nekünk éppen az a nagy reménységünk, hogy Isten erre a nagy jövendőre a halálon át is megőrzi az Övéit, hogy jelen lehessenek Jézus nagy, eljövendő győzelmén, és belekapcsolódhassanak abba az egészen új világba, ami készül! Mert Istennek célja van ezzel a földdel. Ennek a földnek újra össze kell köttetnie a mennyel, sokkal jobban, mint valaha volt! Isten azt akarja, hogy a válaszfal a föld és a menny között egészen leomoljék, és hogy a föld is újra, egészen a mennyei szférába vonódjék be. Hogy itt is Isten legyen mindenekben. Hogy úgy legyen meg az Ő akarata, mint a mennyben. Hogy ide is eljöjjön az Ő országa! Hogy a föld és a menny együtt kapjanak új és új feladatokat Attól, Aki a földet és a mennyet teremtette! Akkor lesz majd a föld igazán azzá, amivé Isten szánta.

Most még olyan földön járunk, élünk, amelyiket bizony sokszor vér és könny áztat, szenvedés keserít, halál fenyeget. De már itt is a megnyílt ég alatt járunk, egy amolyan nyitott ajtajú menny alatt, ahová egy Ember, a mi Urunk, Jézus Krisztus előrement, és ahonnét készíti a föld és ég nagy, boldog jövendőjét. Ezért van értelme minden jó szolgálatnak, bűn ellen való küzdelemnek, békességre törekvésnek, a szeretet minden áldozatának, még a szenvedésnek is, mert nagy perspektívában, az örökkévalóság távlataiban kitágult horizonttal élhetünk és munkálkodhatunk e földön, abban a tudatban, hogy életünk és munkánk egy részecskéje Isten örök világtervének.

Ugye milyen igaza van Jézusnak, amikor így biztat: “Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben és higgyetek énbennem!”?!
Válaszoljunk hát neki az ének szavaival:

Hinni taníts, Uram, kéri taníts!
Jézus, te visszajössz: várni taníts!
Majd ha kegyelmesen Nézed az életem:
Állhassak csendesen. Hinni taníts!

479. ének 4. vers

Ámen!

Dátum: 1963. november 24.