Csodákkal teli élet

1963. november 17, vasárnap

Lekció: 

Alapige

“De Isten kegyelme által vagyok, a mi vagyok; és az őhozzám való kegyelme nem lőn hiábavaló; sőt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.”
  • 1Korintus 15,10

Azt énekeltük az előbb, hogy “Ó, felséges Úr, mi kegyes Istenünk, mely csudálatos a Te neved nekünk...” Ha most kiosztanánk itt papírlapokat azzal a kéréssel, hogy mindenki írja rá, mit érzett, milyen élménye volt, miközben ezt énekelte, vajon mit írnánk reá? Valóban olyan csodálatos Isten neve, Isten lénye nékünk? Mi is igazán úgy el tudunk csodálkozni a világon, az életen, Isten dolgain, mint ahogyan a nyolcadik zsoltár írója tette? Mi is tele vagyunk azzal az örvendezőcsodálkozással, mint ahogyan a Bibliában olyan sokszor előfordul? Pál apostolnak is az a szava, amit alapigéül felolvastam: csupa csodálkozást fejez ki. Nem tud betelni azzal a csodával, ami vele történt Isten kegyelme által. “Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok”, mondja. Egy másik alkalommal önfeledt, szinte elragadtatott ámulattal írja a rómaiaknak: “Óh, Isten bölcsességének, gazdagságának és tudományának mélységei, mily kikutathatatlanok az Ő ítéletei és kinyomozhatatlanok az Ő útai.” Nos, hát tudunk mi még egyáltalán csodálkozni valamin? A modern embernek nem éppen az-e a legnagyobb megszegényedése lelkileg, hogy már nem csodálkozik semmin! Nincsenek csodák a számára. Megszokottá, túl józanná, vagyis szürkévé lett számára az élet. Nos, hát én most a csodálkozás jelentőségéről szeretnék beszélni!

A gyermekeknek egyik legnagyobb előnye a felnőttekkel szemben, hogy ők még tudnak csodálkozni. Nagy ámuló érdeklődéssel csodálkoznak rá a világra, amiben minden olyan új, meglepő, érdekes, élményszerűa számukra. És aki az évtizedek múlásával is fiatal akar maradni, annak ezt a képességét kellene megőriznie. Azt, hogy tudjon csodálkozni. Akkor az ember mindig olyan újabb és újabb csodákat fedez fel, ami az életet széppé, kellemessé, érdekessé, életre méltóvá, vagyis csodálatossá teszi. Akkor az egész élet tele lesz csodákkal. Ez a világ régi, de mindig újszerűmarad, amíg elevenen él valakiben a csodálkozás képessége. Valaki egyszer így mondta ezt: ahol őszinte, elragadtatott csodálkozás van, ott van a világ csúcsa. És nagy igazság van abban a mondásban is, amit így olvastam valahol: “Tudjátok-e mikor kezdődik az öregedés? Akkor, amikor az ember már nem tud csodálkozni!” Az az ember, aki tud csodálkozni, az mindig gyermeki kíváncsisággal várja a következőmeglepetést, és örülni tud mindennek!

Mert a csodálkozás éppen ezt jelenti, hogy meglátja az ember a csodát, a szépet, a jót, az újszerűt, még az egyébként szürke eseményekben is, a meglepőt, az érdekeset, a megszokás pedig elszürkíti még azt is, ami valamikor újszerű, meglepőés érdekes volt. Nem ez-e éppen a legnagyobb tragédiája például a legtöbb házasságnak? Mily szép volt, mennyi boldog csodával volt tele régen és milyen egyhangúvá, unottá, szürkévé, eseménytelenné tud válni ugyanannak a két embernek az együttléte. Ezért mondtam, hogy boldog ember az, aki meg tudja őrizni az évtizedek múlásával is a csodálkozni tudás képességét.

Dehát hogyan lehet megőrizni ezt a képességet egy egész életen át? Azt, hogy az ember csodálkozni tudjon, meglássa a szépet, a titokzatosat, a csodálatosat, az újszerűt a régi megszokott körülmények között? Lehet erre az embernek magát ránevelni, ebben trenírozni, gyakorolni, ezt a képességet fejleszteni? Nos, hát kétségtelenül vannak bizonyos dolgok, amik segítenek ebben az embernek. Például az, hogy az ember a vakációja idején elutazik valahova hazulról. Hadd mondjam meg most egészen friss tapasztalat alapján, hogy egy ilyen utazás alkalmával nem is az a legfontosabb, hogy az ember ide-oda utazgat, hanem sokkal inkább az, hogy frissen megmosott szemekkel tér ismét vissza. Igen, néha az embernek el kell mennie hazulról, hogy újra felfedezze az otthonát, ki kell szakadnia a környezetéből, hogy újra újszerűnek lássa, hogy örülni tudjon megint neki. Mert a megszokás elhomályosítja a szemek látását, és egy utazással eltöltött vakáció kimossa a szemünkből a megszokást. Ha most megkérdezné valaki tőlem, mi volt az elmúlt szabadságidőalatt a legnagyobb élményem, azt tudnám válaszolni rá, hogy a haza jövetel! az, hogy újra itt állhatok ezen a szószéken, az, hogy újra olyan friss öröm és hála tölti el a szívem a szolgálat lehetőségéért, mint kezdetben. Az, hogy olyan újszerű, érdekes, jó az, hogy itt lehetek a régi, megszokott környezetben, gyülekezetben, városban, országban, szeretteim körében. Ugye ti is éreztétek már ezt, hogy egy-egy vakációból nem azzal a szorongó érzéssel tértetek vissza, hogy milyen kár, hogy már vége van, hanem azzal az örvendezőizgalommal, hogy az ember az otthonát, a régi munkáját új szemmel láthatja újra.

Igen: ez a titka a csodálkozásnak: a szem, a látás, amivel nézi az ember az élet dolgait, körülményeit. És az a nagyszerű, hogy ehhez nem feltétlenül szükséges egy külföldi utazás. Anélkül is megújulhat valakinek a látása, mert az élet tele van csodákkal, csak nem vesszük észre. Nem a csodák hiányoznak a modern világból, hanem az a képesség, amivel tudomást veszünk róluk. A legkisebb hétköznapi eseményekből, amelyek a legszűkebb környezetünkben lejátszódnak és amelyek mint jelentéktelen, érdektelen dolgok, túltesszük magunkat, Shakespeare színdarabot tudott volna írni... Egy festő ismerősöm beszélte el egyszer, hogy neki mint művésznek éppen az a feladata, hogy a mindennapi életnek olyan szépségeit tárja fel, aminek a meglátására mások vakok. Elhatározta, hogy a mindennapi élet útján, ami a munkahelyére vezet, igyekszik tíz festői motívumot találni és csodálatos felfedezői örömöket élt át. Gyönyörű volt, amikor egy kis gyermek nagy odaadással igyekezett lesegíteni édesanyját az autóbuszról; egy szőke hajú kislány, akinek a feje körül a napsugár aranyglóriában ragyogott; egy vásott utcagyerek, aki lopva minden kapunál megnyomta a csengőt és továbbiszkolt... Csupa érdekes kép az utcán... A legtöbb amatőr fénykép nem azért nem sikerül, mert rosszul volt beállítva a távolság, az idő, a megvilágítás, hanem azért, mert a fotográfusnak nem volt szeme az érdekes meglátására. Ó, ha egyszer igazán megnyílnék a szemünk, elcsodálkoznánk, mennyi csodával tele a világ körülöttünk! És viszont ez a csodálkozás élesítené látásunkat a még több csoda meglátására.

Dehát nem mindenki festőművész, hogy rá tudjon csodálkozni ott a szépségre, az érdekesre, ahol egyébként csak megszokott, unalmas dolgok vannak. De nem is fontos, hogy képességei legyenek valakinek. A csodálkozás titka a szemponttól, a szemszögtől függ. Attól, hogy milyen szemszögből néz valaki. Egy egyszerűpélda: egyszer valaki egy régi vármúzeumot látogatott meg, ahol többek között ősi lovagi pallosok, öltözetek voltak láthatók. Az illetőegészen elmerült a látottak szemléletébe, visszaszállt gondolatban az ősi lovagi korba, amikor egyszerre az álmodozás varázsából egy hang riasztotta fel, - egy asszony, aki szintén ugyanezen régi páncélos vérteket szemlélgette, - megszólalt és azt mondta: “Jaj Istenem, de borzasztó lenne, ha ezeket a holmikat nekem kellene minden nap letörölgetni!” - Hát igen, más az, ha valamit a takarítás szemszögéből néz valaki. Így tényleg nem fog csodát felfedezni az életben.

És, Atyámfiai, a legcsodálatosabbá akkor válik az egész élet, ha az Isten szemszögéből próbálom látni a világot, meg önmagamat. Akkor igazán tele van a világ csodák sorozatával! És ez a legfőbb titka a csodálkozásnak! Erről szól a felolvasott zsoltár, erről beszél Pál apostol a felolvasott Igében. A Zsoltáríró nem győz betelni az a fölött való álmélkodó csodálkozással, hogy az Istennek gondja van az emberre. Fölnéz a csillagos égre, átborzong a lelkén a mindenség lenyűgözővégtelensége, mérhetetlen távolságok, milliárdnyi ismeretlen világ titka, - és ott áll ő, az ember, a porszem a senki! Ehhez az elképzelhetetlenül nagy univerzumhoz képest valóban: “Micsoda az ember?” Valóban csak egy lemérhetetlen csepp a tér és az időgigantikus óceánjában, egy mikroszkopikus parány a fénymilliók és a tejútrendszerek kozmikus távlatában. És az Istennek mégis gondja van reá, erre a semmire, erre a parányra, erre a csöppre! Hát nem csoda ez? Ó, de csodálatos hatalmas az Isten, hogy én velem is törődik?! Meg te veled is. Valóban elképzelhetetlen, de mégis úgy van, hogy számon tart bennünket, egyenként, személy szerint. Gondol ránk, ismer, törődik velünk, az egyénekkel. És éppen most a modern korban, amikor a világméretek kitágulnak, amikor az univerzum végtelenségéről sokkal több fogalmunk van, mint a zsoltárírónak volt, amikor már kezdünk bolygóközi méretekben gondolkozni: senki ne féljen attól, hogy ő, a parány, a senki, kisebb gondot okoz Istennek, kevesebb figyelem jut a számára, mint a tejútrendszereknek! Átéreztünk már valamit abból a hódoló csodából, amit a zsoltáríró így fejezett ki: micsoda az ember, hogy gondod van reá? Hogy megemlékezel róla? - Valóban: “Ó, felséges Úr, mi kegyes Istenünk, mely csudálatos a te neved nékünk!”

Hát még ha azt is meggondoljuk, hogy nemcsak gondja van reánk, hanem szeret bennünket! Pál apostol éppen ezen ámul! Azon, hogy mennyire szereti őt az a hatalmas Isten. Mintha azt mondaná: Atyámfiai, én azután igazán méltatlan vagyok, utolsó, megvetésre méltó, ellensége voltam az Istennek, háborgattam az Isten anyaszentegyházát, én igazán csak az Isten kegyelme által vagyok, aki vagyok! Igazán csak Isten kegyelme az, hogy vagyok egyáltalán, hogy élek, hogy szolgálhatok, hogy célja, értelme van életemnek. Egyedül az Isten kegyelme! Pál apostol egész életének a titka, nagyszerűeredményekkel gazdag szolgálatainak a titka, örömének, a megpróbáltatások között is tartó örömének a titka éppen az volt: ez az ámuló csodálkozás az Isten kegyelmén! Az egész lényét és minden gondolatát az töltötte be: a csodálkozás azon, hogy az Isten ilyen kegyelmes! Nem tudott soha napirendre térni felette!

De hadd mondjam el: én is arról tudom, hogy az Istennek személy szerint is gondja van rám, az Isten szeret, arról, hogy Jézus itt járt ezen a földön, a teremtett mindenségnek ezen a porszemnyi részén, - és arról, hogy úgy halt meg itt, ahogyan meghalt, a keresztfán! És úgy támadott fel, ahogyan feltámadott húsvét reggelén. Jézus személyében szólított meg engem is személy szerint az Isten, kézen fogott, belenézett a szemembe és azt mondta, hogy szeret! Megbocsát mindent, amit valaha ellene vétettem! - És Jézus személye, halála és feltámadása a kézzelfogható bizonysága annak, hogy örökkévaló Isten, a végtelen időés tér ura, ismer és szeret téged is, mint gyermekét. Végtelen hangsúly van azon a porszem életen, ami te vagy. Közelebb állasz a szívéhez, mint az egész univerzum. Szabad a végtelen téren át felé nyújtani a kezed, Ő látja és megragadja. Szabad a kozmikus csenden át a magad kicsi szavát felemelni Hozzá, szent nevét dicsérni, szabad az örömödet és bánatodat, apró-cseprőügyeidet elébe vinni, Vele megbeszélni. Ő hallja ezt a gyermekhangot és válaszol reá. - Hát nem csoda ez? Te is egyedül az Isten kegyelme által vagy aki vagy! Próbáld meg egyszer a kegyelem szemszögéből látni az életedet: újszerű, meglepő, érdekes felfedezésekre jutsz. Egyszerre örvendezőcsodálkozással fogod felfedezni, hogy például van szemed, mert ez sem magától értetődő, hiszen az is megtörténhetne, hogy vak volnál. De íme látod a napfényt, az árnyékot, a színeket, a gyermeked arcát. - Milyen nagyszerű, hogy van füled, hallasz vele! Ha elképzeled, hogy süket is lehetnél, egyszerre csodának fog hatni minden hang, a méhek zümmögése, a motor zúgása, a feleséged szava. Ha a kegyelem szemszögéből nézed a másik embert, az is más lesz, új, érdekes, - észreveszed, hogy nincs értéktelen ember, semmi-ember, az ellenséged sem az, csak olyan ember van, akire Istennek éppen úgy gondja van, mint reád, akit Isten éppen úgy megváltó szeretettel szeret, mint téged. - Igen, aki a kegyelem szemszögéből éli az életet, annak a számára talán majd maga a halál is érdekes lesz, a legfelségesebb, a legnagyszerűbb csoda!

Ne engedjétek, hogy a csodálkozás képessége megfakuljon bennetek! Szebb és jobb lesz általa az egész élet! - Így énekeljük el most még egyszer a 8. Zsoltár

1. versét:

Ó, felséges Úr, mi kegyes Istenünk,
Mely csudálatos a te neved nékünk!
Nagy dicsőséged ez egész földre ,
Kiterjed és felhat az egekre.

8. Zsoltár 1. verse

Ámen!

Dátum: 1963. november 17.