Két templomba járó

1963. szeptember 08, vasárnap

Lekció: 

Alapige

“Az ígének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat. Mert ha valaki hallgatója az ígének és nem megtartója, az ilyen hasonlatos ahhoz az emberhez, a ki tükörben nézi az őtermészet szerinti ábrázatát: Mert megnézte magát és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt. De a ki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad a mellett, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, az boldog lesz az őcselekedetében.”

A mai vasárnapot egyházi életünk szokása szerint Biblia-vasárnapjának tartjuk. Ma minden gyülekezetben a Bibliáról, az Isten Igéjéről, vagy ezzel kapcsolatos kérdésről szól a prédikáció. Ezért szeretnék ma én is az Igével való foglalkozásról, speciálisan az Ige hallgatásáról beszélni nektek.
Jakab apostol, aki ezt a levelet írta, fölöttébb gyakorlati érzékűember. Nem tölti az időt elvont fejtegetésekkel. Jól ismeri a jeruzsálemi gyülekezet életét, hiszen annak vezetője, “lelkipásztora”. Élesen megfigyelte ott az embereket, meg a körülményeket. Nyilván a konkrét egyházi helyzet megfigyeléséből vonta le a következményeket, amiről itt ír. Annyira valóságosak és elevenek azok a típusok, akiket ebben a textusban elénk állít, mintha éppen közülünk valók lennének. Szinte úgy érezzük mindnyájan, hogy ez a Jakab pont engem vett célba. Két emberről beszél ebben az Igében az apostol. Így is mondhatjuk, két templomba járó emberről. Olyanokról akik “hallgatói az Igének”. Nézzük meg hát most közelebbről mind a kettőt külön-külön.

Mit csinál az egyik? Azt, hogy hallgatja az Igét. Valljuk meg őszintén, nagyon jó dolog. Dicséretre méltó nála. Ha “feledékeny” hallgatója is az Igének, de mindenesetre hallgatója. Eljár a templomba, s már ez is valami. Ezt se lehetne minden pasaréti egyháztagról elmondani. Bár mindnyájan megtennénk legalább ennyit: hallgatnánk az Igét! De hányan alusznak most, s hányan töltik idejüket most - miközben itt istentisztelet folyik -, fölösleges, semmit érődolgokkal. Még odáig se jutnak, hogy eljönnének az Igét hallgatni. Nos, az az ember akiről Jakab ír, az elmegy. Ez az ember vasárnap annak rendje-módja szerint, talán feleségével. meg a gyermekeivel együtt ott van a templomban, s hallgatja az Igét. Éppen úgy mint ti, akik most itt vagytok. Az Igéből még az is kiérthető, hogy nem is csak úgy szokásból jár az illetőa templomba. Nem is csak a felesége kívánságára, hogy valamit az asszony kedvéért is csináljon már. Ez az ember nem is az a lusta típus, akit úgy kell kizavarni vasárnap reggel az ágyból, hogy keljen már fel, mert elkésik. Aztán ott a templomban bóbiskolja végig az istentiszteletet. Nem csak azt várja már, hogy mikor mondja ki a pap az áment. Nem! Ez az igehallgató, nem ilyen! Ez komolyan hallgatja az Igét. Nagyszerűigehallgató. Tényleg odafigyel az Igére. Jakab apostol egy találó képpel így jellemzi: “hasonló az olyan emberhez, aki tükörben nézi az őtermészetszerinti ábrázatát”. Tehát nem engedi el csak úgy a füle mellett a hallott Igét. Nem is hárítja el magáról. Sőt! A szívére veszi. Úgy érzi mintha tükörbe nézett volna bele. De nem úgy ám, hogy a másik ember arcát látja meg benne! Sokszor hallom, hogy azt mondja valaki az istentisztelet után: nahát ez a prédikáció pontosan a sógornőmnek, vagy az anyósomnak szólt volna, de kár, hogy nem volt itt! Nos, ez az ember nem így érzi. Ő önmagát látja meg az Ige tükrében. Mégcsak nem is úgy, hogy futólag megpillantja, hanem “nézi”. Alaposan, elmélyülve tanulmányozza magát. Úgy, ahogy az Ige mutatja. Hát nem nagyszerűigehallgató az ilyen ember? Én nagyon örülnék, ha ti mindnyájan és mindig így ülnétek itt a templomban és így hallgatnátok az Igét, mint ez az ember. Mert ezt az embert igazán csak a hallott Ige foglalkoztatja, és közben nem arra gondol, hogy mi minden várja hétfőn, vagy már megint milyen új ruhája van ennek meg annak.

Azután van itt még valami, ami nagyon szimpatikussá teszi ezt az igehallgatót. Így olvassuk: “megnézte magát”. Tehát ez az ember nem csak a szép prédikációban gyönyörködik, nem csak az érdekli, hogy ki prédikál, miről beszél, hanem az Igében mintegy meglátja önmagát. - Így mondja Jakab: “az őtermészetszerinti ábrázatát”. Vagyis azt az önmagát, aki az álarc mögött van, akit a jólneveltsége, modora, mosolya, önuralma takar. Az igazi énjét látja meg az Igében. Ez az ember őszintén szembenéz önmagával. Bizony nem könnyűdolog ez! Nem is kellemes. Az ember nem jól érzi magát ilyenkor. Találva érzi magát. Miközben szól az Ige, megszólal a lelkiismerete is: Ember itt rólad van szó! Meglátja magát, a maga természetszerinti ábrázatát. A házasságának, a családi életének, meg a legtitkosabb, legbensőbb énjének a természetszerinti ábrázatát. Belelát a saját életének a mélységeibe, s a lelke is beleremeg abba, amit lát. Látja, hogy bizony nincs rendben minden ott bent. Valami baj van! Nem így kellene élnie. Nem így kellene az emberekhez viszonyulnia. Egészen magábaszáll! Bár így tudná mindenki hallgatni az Igét! Így, a szívét tárva oda az Ige elé. Belelátva a saját szíve legtitkosabb mélységeibe az Ige tükre által.

Aztán így folytatja az apostol a leírást: “Megnézte magát és elment.” A lelkész áment mondott, az utolsó ének is elhangzott, tódul a sok ember kifelé a templomból. A mi emberünk is a hallott prédikáció hatására egészen átszellemülten megy hazafelé. Ez is szép, s jól is van így! A hallott Igével elmenni haza, az otthoni problémák közzé, talán a beteg asszony mellé, vagy kellemetlen szomszédok közé. Igen, oda megyünk ki a templomból, a mindennapi életbe, gyümölcsöt teremni. A hallott Igét megélni, cselekedetekké váltani. Ez a nagyszerűideális igehallgató, aki miután megnézte magát, meglátta a saját természetszerinti ábrázatát, élete minden csúnyaságát, mélységét, elment haza. Olajjal teli lámpával, meggyújtott szövétnekkel. - Elment!

És ekkor jön a mondat szomorú folytatása: “és azonnal elfelejtette, milyen volt”. Alig lépi át a templom küszöbét, alig tesz pár lépést, már el is felejt mindent. Igét, saját természetszerinti ábrázatát, prédikációt, - mindent! De, hogy lehet ez? Képzeljétek el, hogy valaki elmegy az orvoshoz, megvizsgáltatja magát, és az orvos gondterhelt arccal azt mondja neki: “Asszonyom, nincs értelme a titkolózásnak, meg kell mondanom, hogy nagyon súlyos a dolog.” És a páciens hazamegy. Vajon elfelejti, amit az orvos mondott? Aligha! Beszél a férjével, lerogyik egy székbe: “Igen, azt amitől mindig féltem, megmondta az orvos.” És attól a pillanattól kezdve soha egy percre sem felejti el többé. Ki sem lehetne beszélni a fejéből. Mindig tudja, emlékezik rá.

Ám amikor a legfőbb Orvos, átvilágítja az embert és megmondja kereken, hogy baj van, nagy baj, mikor elébe tartja a tükröt, hogy az ember maga is látja a sötét foltokat az életében, maga is tudja mennyire halálosan beteg, hiszen megnézte a maga természetszerinti ábrázatát, - ezt már a következőpillanatban képes elfelejteni! Nyugodtan él tovább, mintha semmi baj nem lenne. Egyszerűen napirendre tér felette. Él tovább mintha semmit sem látott volna az Ige tükrében önmagáról. - Íme, egy nagyszerű, ideális igehallgató, aki rohan a vesztébe!

De, hála Istennek, nemcsak ilyen ígehallgatók vannak! Van másfajta templombajáró is. Jakab apostol ezt így jellemzi: “cselekedet követője”. Ez is éppen úgy hallgatója az Igének, mint az előbbi, de nemcsak hallgatója, hanem megtartója, azaz cselekvője is. Ugyanazt az Igét hallgatja, ugyanabban a templomban, ugyanazon az istentiszteleten, mint a másik, de, ezzel valami egyéb is történik. Nézzük csak! Jakab apostol nagyon pontosan megfigyelte a két embert. Mind a ketten hallgatják az Igét, mind a ketten elmélyednek benne. Mind a ketten, mint egy tükröt tartják maguk elé. Mind a ketten önmagukat látják meg a tükörben. Mind a ketten fölismerik a saját természetszerinti ábrázatukat. De, - itt van a nagy különbség a két templombajáró ember között - az utóbbi, mikor meglátta önmagát a tükörben, nem teszi le a tükröt és még nem megy el. Jakab így mondja: “belenéz”. Mint amikor valaki mikroszkóp fölé hajolva, vagy nagyítóval vizsgálva néz valamit, ez így vizsgálgatja magát az Igében. És amikor meglátja benne a saját csúnyaságát, nagy baját, nem teszi félre rögtön azt a tükröt, hogy fel ne zavarja a lelki nyugalmát, hanem éppen akkor nézi, vizsgálgatja tovább teljes intenzitással. És akkor kezd valami egyebet is látni. Mintha most kezdene megnyílni a szeme. A saját maga csúnya, elrontott, összekuszált természetszerinti ábrázatja mögött, egyszerre egy másik arcot is látni kezd. Egy véres, szenvedőarcot. Amint hallgatja az Igét, egyszerre csak kezd kiábrázolódni a lelki szemei előtt a keresztfán függo˝ Megváltó alakja. Az Ige, amit hall, vagy olvas, nemcsak saját magát, saját maga kárhozatraméltó voltát leplezi le előtte, hanem a bűnösökért meghaló Megváltót is. Mert erről szól végül minden igehirdetés! Jézust, az értünk fizeto˝ Megváltót hirdeti minden bibliai Ige! Az egész Szent Írás egész tartalma összefoglalható ebben az egyetlen névben: Jézus! Ez a másik templomba járó Ő vele találkozik, amikor hallgatja az Igét.

Ez az amit az apostol így fejez ki: “belenéz a szabadság tökéletes törvényébe”. Ezt a meglehetősen nehézkes kifejezést egyetlen szóval így lehetne mondani másképpen: Jézus! Tehát ez az ember Jézust látja, mint a szolgaság törvényének a végét. Jézust, aki betöltötte helyette is, meg érette is a törvényt. Jézust, mint a szabadság törvényének a kezdetét. Mert Jézus Krisztus számára semmi sem lehetetlen. Az se, hogy a Benne hívőember Isten törvénye szerint, Isten akarata szerint éljen végre. Jézust látva, az Ő engesztelőhalálát látva, föltámad a lelkében a vágy az Isten törvénye után. Az a vágy, hogy hálából a kapott szabadításért, most már egészen Isten akarata szerint rendezze be az életét. Így kel fel a helyéről, és így megy haza. Jakab azt mondja: “megmarad amellett”. Hogyne maradna meg! Hiszen, aki ezt az arcot látta meg az Ige hallgatása közben, aki Megváltójának szenvedő, véres arcával találkozott az Igében, aki belemélyedt az Ő engesztelőhalála mélységes titkaiba, az nem is tehet egyebet, minthogy “megmarad amellett”. Azt nem lehet olyan könnyen elfelejteni! Azt nem lehet az embernek lerázni magáról, s afölött nem lehet napirendre térni! A jó tanácsokat, a törvény parancsait lerázhatja magáról az ember, de a szenvedo˝Megváltó akkor is reá néz, amikor már vége az igehirdetésnek. Ahogy énekelni szoktuk, az Ő szelíd szeme, az Őtekintete kíséri haza. Hétfőn a munkába, ki a világba. És kezdődik az új hét, melyben az Ige hallgatója “cselekedet követője” lesz! Az Ige cselekvője, mert az a cselekedet lényegében véve nem egyéb, mint tettekké váló Ige. A vasárnap hallott Ige gyümölcse, vagy a reggel olvasott Ige gyakorlati következménye. Óh, de sok mindenféle cselekedetet szül az Ige, amit Jézustól hall meg az ember! De más cselekedeteket, mint amilyenek magunktól telnek!

Légy hát az Igéből származó cselekedetek követője! Tedd meg azt, talán azt az egy dolgot, amire az Isten már olyan régóta figyelmeztet, ami az egész hitéletedet megakasztja. Írd meg végre azt a levelet, vagy szakíts végre azzal a viszonnyal! Nyújtsd oda végre a békejobbot annak az embernek! Vagy dobd ki a lelkedből annak a sérelemnek az emlékét amit évek óta hordozol! Számolj le végre azzal a szenvedélyeddel, amit már magad előtt is szégyellsz!

Testvérek! Jézus Krisztus gyülekezete! Isten Igéjének hallgatói! Legyünk hát az Igének megtartói, cselekvői! Különben mi a csodának hallgatnánk egyáltalán az Igét? Gyönyörűségből? Az nagyon veszélyes dolog! Ne halogassuk az Igének való engedelmességünk elsőlépését megtenni! Az olyan kezdet, amelyik áttöri azt a gátat, amelyik az élet vizeinek bőségét visszatartotta. Ha rögtön nem cselekszel, később nem lesz belőle semmi! Tedd meg gyorsan amit tenned kell! Váltsd át az Isten Igéjét azonnal cselekedetté! Ne aludj rá egyet sem!

Mindennek pedig csodálatos következménye van. Jakab apostol így mondja: “a cselekedet követője boldog lesz az őcselekedetében”. Boldog lesz! Az igazi igehallgatásnak áldása van a szívünk legmélyéig, úgy, hogy boldog emberek leszünk. Életkedvet kapunk. Örömmel fogunk hozzá újra a munkánkhoz. Nyugodtan szembe merünk nézni az élet nehézségeivel. Erőt kapunk az egész hétre. Boldogok leszünk! Tudjátok milyen hatalmas kijelentés ez? És milyen hatalmas ígéret, olyan szánalmas, nyomorult embereknek, mint mi vagyunk! Óh, ha mindnyájan boldogok lehetnénk ezen a héten! Boldog emberek! Az Ige cselekvése, Isten Igéjének tettekben való megvalósítása tényleg boldoggá teszi az embert. Próbáld ki!

Testvérek! Olyan régóta jártok a templomba. Annyi év óta vagytok az Ige hallgatói. Legyetek hát végre, az Ige cselekvői! Megtartói! Múlnak a napjaink, sürget az idő. “Mutasd meg a te hitedet a te cselekedetedből.” Így lesz majd, aminek lennie kellene mindig, újra: áldott vasárnap után egy boldog hét! A hallott Igéből eredőboldog élet! -Ámen

Dátum: 1963. szeptember 8.