Jézus és a gyermekek

1963. szeptember 01, vasárnap

Lekció: 

Alapige

“Ekkor gyermekeket hozának hozzá, hogy illesse meg őket; a tanítványok pedig feddik vala azokat, a kik hozák. Jézus pedig ezt látván, haragra gerjede és monda nékik: Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa. Bizony mondom néktek: A ki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképen sem megy be abba. Aztán ölébe vevé azokat, és kezét rájok vetvén, megáldá őket.”

A felolvasott Igéből elénk táruló gyönyörű jelenet által Isten először a gyermekeink felé, azután önmagunk felé irányítja a figyelmet. Próbáljuk meg hát így követni az Ige útmutatását.
Gyermekeket hoztak Jézushoz. Nyilván édesanyák. Az Igéből kitűnik, hogy egészen kicsi gyermekeket hoztak, olyanokat, akik még járni sem tudtak, sem beszélni, legfeljebb sírni vagy nevetni. Érthetőa tanítványok buzgólkodása: mit akarnak ezek az asszonyok az ilyen apróságokkal? Mit képzelnek, Jézusnak van ilyesmire ideje? Nincs fontosabb dolga, mint kicsi gyermekekkel foglalkozni? Hát mit értenek ezek még Jézus tanításaiból, mi fogalmuk lehet ezeknek isteni személyéről, megváltói működéséről? Mit akarnak itt ezekkel a gyermekekkel? Megváltás, örökélet, újjászületés, bűn: súlyos szavak, nem gyermekeknek való! - “Menjetek innen, ne zavarjátok a Mestert!” - próbálták elterelni őket. Ritkán fordul elő, hogy Jézus haragudott. De most íme azt olvassuk, hogy amikor látta a tanítványainak az ügyködését, haragra gerjedt, - annyira oktalannak, annyira evangéliumellenesnek, annyira bűnnek érezte a tanítványok igyekezetét, hogy haragra gerjedt miatta.

Hát ennyire félreismerik Őt, ennyire más lelkivilágban élnek, ennyire nem tudják még mindig, hogy miért jött Ő közéjük? Kitárta a kezét a gyermekek felé: “Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Istennek országa. És azután ölébe vette őket, és a kezét rájuk téve megáldotta őket!”
Ilyen komolyan veszi Jézus a gyermekeinket! Nemcsak minket vesz komolyan, akik már kezdünk belefáradni az életbe, akik mindenféle problémákkal viaskodunk, akik már ugyancsak ismerjük a bűn mélységeit, a halál rettenetét, akik érezzük, hogy bizony szükségünk van arra az isteni oltalomra, erőre, amit Jézus jelent, - hanem Jézus a gyermekeinket is, a legkisebbeket is, meg a nagyobbakat is olyan komolyan veszi, mint minket magunkat! Jézus számára nem jelentéktelen, nem kevés a gyermek ahhoz, hogy foglalkozzék vele, hogy figyelmet szenteljen reá. Nem hiába volt Ő maga is gyermek, nem hiába élte végig maga is a gyerekkor minden fázisát, ezzel örökre testvérévé lett a mi gyermekeinknek is. A mi gyermekeink pedig édes testvéreivé lettek az Isten Fiának! És ha Jézus ilyen halálosan komolyan veszi a gyermekeinket, akkor ez jelent valamit a mi számunkra is, szülők számára. Azt jelenti, hogy mi is valahogy másképpen kell, hogy komolyan vegyük a gyermekeinket, mint ahogyan általában szoktuk. Másképpen tudomásul véve, számolva azzal mindig, hogy azok a gyermekek nemcsak a mieink, hanem elsősorban Istené! Isten gyermekei! Nemcsak mi szeretjük őket, van Valaki, Aki még nálunk is nagyobb, igazabb szeretettel néz reájuk. Nemcsak mi viseljük gondjukat, hanem Valaki ott áll mögöttük láthatatlanul és vigyáz rájuk. Számontartja őket! Ezért mondja Jézus: Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, mert ilyeneké az Istennek országa!

Azt is jelenti ez a szava Jézusnak, hogy neki sokkal nagyobb köze van a gyermekeinkhez, mint gondolnánk! Igen, lehet, hogy ilyen szavaknak, mint Isten országa, megváltás, újjászületés, bűn, örökélet, - ilyen szavaknak az értelmét nem tudják felfogni, de nem is ez a fontos. A gyermeklélek és Jézus között valami titokzatos kapcsolat van, megértik egymást, jól érzik magukat egymás társaságában. Sőt, így is mondhatnám: a gyermekeinknek szüksége van Jézusra. Mégpedig nem úgy, mint mi, felnőttek, elképzeljük, hogy szükség van egy Jézuskára, Akivel karácsony táján biztatgatjuk a gyermekeket, hogy jók legyenek, egyék meg szépen a sárgarépa főzeléket, mert különben nem hoz a Jézuska nekik képeskönyvet. Szülők, soha ne beszéljetek a gyermekeiteknek Jézuskáról, mert ilyen nincs, mert ez istenkáromlás, - nekik is, éppen úgy, mint nekünk, öregeknek, az Úr Jézusra van szükségük. Megváltóra! Azt ne higgyük, hogy mi szülők vagyunk azok, akik a magunk nevelői munkájával alakíthatjuk a sorsunkat, a helyes útra vezethetjük gyerekeinket. Ó, dehogy! A magunk gondolkodása, igyekezete, nevelői művészetünk de sokszor csütörtököt mond, talán még sokkal inkább összezavarjuk őket, nemhogy segítenénk nekik! Azokra a megváltó erőkre, isteni hatásokra van szükségük nekik is, amelyek Jézus halálából és feltámadásából áradnak! Nagyon jól megérezte ezt az az édesanya, akinek a leánya egyszer így nyilatkozott meg előtte. “Ó, édesanyám, ha az én fiatal éveimnek a nehéz idején nem imádkoztál volna értem és nem hittél volna helyettem is, hova jutottam volna!”

Ezek az édesanyák itt a történetben, miért vitték oda Jézushoz gyermekeiket? Nem azért, hogy hallgassák a számukra bizonyára érthetetlen tanításokat, - hanem így van megírva: “Hogy Jézus illesse meg őket!” Érintse meg őket! Érjen hozzájuk! Van ennek valami nagyon mély értelme. Jézus érintése gyógyulást, vigasztalást, segítséget, erőközlést, életet jelent. A bélpoklost, a sántát, a süketnémát, a vakot is megérintette Jézus! És miközben megérintette őket, gyógyító erőt közölt velük, éltetőisteni energiát árasztott át beléjük, a testükbe, a lelkükbe. Jairus leánykájának a kezét fogta meg és így ragadta ki a halálból. A gyermekeinknek is erre az érintésre van szükségük! Jézus éltetőerejére. Ezért kell odavinni őket Jézushoz.

Hogyan, miként? Mint ahogyan a történetben azok az édesanyák a karjukon vitték oda gyermekeiket Jézushoz, úgy mi is az imádságunk karjain vihetjük, emelhetjük a kisebb és nagyobb gyermekeinket az élet és a feltámadás Urához és kérhetjük számukra a legnagyobbat. Nemcsak szerencsés, egészséges, hosszú életet, hanem többet és fontosabbat ennél: az örök életet, a Krisztussal összekapcsolódó megváltott és megszentelt életet ezen a földön és az örökkévalóságban. Hátha még meg tudnánk tenni, hogy nem is csak értük imádkozunk, hanem velük! Valaki, egy lelki ember azt a tanácsot adta egy férfinek, hogy két kezével fogja meg felesége két kezét és így imádkozzék vele, mintegy fizikailag is szinte segítve, támogatva, vonszolva magával a házimunkában kifáradt asszonyt Jézus elé. Ha mi szülők meg tudnánk ezt tenni gyermekeinkkel, ha így a szó szoros értelmében véve kézenfogva tudnánk odavezetni a számunkra legdrágább lelkeket Jézushoz, hogy érintse meg őket, hogy adjon nekik erőt a bűn ellen, a jóra, a feladataik elvégzésére, a tiszta életre: semmiképpen nem maradna el az áldás!

Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, ne tiltsátok el tőlem! Dehát ki akarja eltiltani? Engedjük mi nagyon szívesen! Nos, lehet, hogy eltiltásról nincs szó, de annál esetleg sokkal rosszabbról igen: ebben a fölszólításban, hogy engedjétek hozzám jönni, az is benne van, hogy ne álljátok el az utat, ne legyetek akadály abban, hogy az a gyermek megtalálhassa Jézust! Tehát meg ne botránkoztassátok azt a gyermeket a magatartásotokkal! Ismertem egy kislányt, akit nem a szülei világi élete, hitetlensége, hanem éppen a hitélete, a kegyessége undorított el Jézustól. Az egészséges fiatal lélek nem bírta elviselni azt a szemforgató, világtól elforduló, szigorúan túlzó kegyeskedést, amit otthon látott. Azt mondta: neki ez nem kell! Úgy érezte, hogy egy ilyen hitélet anakronizmus egy modern világban. És igaza volt! Ó, de hitelesen, ó, de igazán, ó, de a mai korban beleilleszkedően kell megélnünk a keresztyén életet ahhoz, hogy gyermekeink azt lássák, hogy ez jó dolog, hogy a keresztyénség nem haladásellenes magatartás, és nem rejtett politikai vágyak fedezése, hogy a keresztyén élet tényleg nem anakronizmus a modern világban, sőt kívánatos, igaz dolog, tiszta ügy és hasznos életforma!

Érzitek, mennyire igaza van Jézusnak, amikor azt mondja, hogy előbb nékem magamnak kell gyermekké válnom, Isten megváltott gyermekévé, hogy a gyermekemet odaengedhessem Jézushoz. Amíg te magad igazán nem vagy Jézusé, addig a legjobb szándékoddal is elállod gyermeked útját Jézus felé, úgy, hogy hogy miattad nem jut oda hozzá. Engedjétek hozzám a gyermekeket, - és szorosan összefügg ezzel, mintegy kiegészítőrésze, másik fele az, hogy ha olyanok nem lesztek mint a kisgyermek, semmiképpen nem mentek be az Istennek országába!

Mit jelent ez? Mi a gyermek előnye a felnőttel szemben az Isten országa szempontjából? Miért van közelebb egy gyermek az Isten országához, mint egy felnőtt? Nem azért, amire a legtöbb ember gondol most: az úgynevezett gyermeki értetlenség miatt! Egyszerűen romantikus álom, hogy a kisgyermekek tiszta és ártatlan lények, - hogy a kisgyermekek a maguk tiszta ártatlanságával a felnőtteknek mintegy olyan tükörként szolgálnak, amelyben megláthatjuk mennyire összezavarodott és elfajult a mi egész lényünk! Ó, nem! Minden szülőtudja, hogy mennyire nem így van, hanem úgy, hogy már a kicsi gyermekben is az egész ember rajzolódik, az önző, az irigy, a kegyetlen, a bűnös ember! Nincs semmi különb tulajdonsága a gyermeknek a felnőttel szemben, csak éppen az, hogy gyermek! Maga a gyermeki állapot, a gyermeki mivolt a példa! Gyermekként viszonyulni Istenhez, erről van itt szó. Figyeljük csak meg még egyszer ezeket a gyermekeket itt a történetben. Elmondtam az előbb, hogy a tanítványok azért nem akarták őket Jézushoz engedni, mert azt hitték, az o˝

Mesterük nagytudományú ember, akinek az a feladata, hogy tanítson. Mit értenek Jézus tudományához a kicsinyek? Nos, ilyenforma félreértés Jézussal szemben bennünk is van. Azt hisszük, hogy Jézusnak a tanai, tanításai, nagyszerűelvei és elméletei a fontosak, pedig nem ez a legfontosabb számunkra, - hanem Ő maga, az Ő személye! Olyanok is hivatkoznak Jézus tanításaira és elveire, akiknek semmi közük sincs az Ő isteni személyéhez. Az igaz, hogy olyan tanító volt Jézus, amilyen nem volt még a világon, - és mégis, nem annak van döntőfontossága számunkra, amit tanított, hanem annak, ami Ő maga volt és van, - annak, hogy Ő maga személyesen jelen volt és jelen van és hogy Ő benne, az Ő személyében lehajolt hozzánk az Isten! Testvérünké lett az Isten! Mellénk állott az Isten! Az Ő személye azt jelenti, hogy itt van az Isten köztünk!

És az Ő közelségében megújul, megerősödik, megszentelődik az ember! Tehát nekünk is valahogy úgy kell odamennünk Hozzá, mint a történetbeli kisgyermekeknek, akik minden hátsó gondolat nélkül fölmásztak az ölébe, megfogták bizalmasan a kezét, boldog mosolygással tekintettek bele a szemébe, - tehát nekünk is ilyen őszinte, kedves, gyermeki bizalommal kellene keresnünk imádságunkban Jézus közelségét, hogy - mint kisgyermekeket, minket is, érintsen meg! És ez többet ér, mint minden szép elmélet, nagyszerűgondolat, magasztos tanítás! Mikor a prédikáció hangzik, akkor is nem az a fontos, hogy jó gondolatokat kapj belőle, hanem az, hogy Jézus érintsen meg általa! Ne gondold, hogy akkor vagy jó keresztyén, ha értelmesen, okosan, mindent meg tudsz magyarázni magadnak, ha meg tudod érteni, mondjuk a predestináció tanát, vagy a Mennyei Jelenések könyvét, - nem azon múlik a keresztyénséged, hogy Jézus teológiáját jól megértsed, hanem azon, hogy gyermek módjára azon szurtosan és maszatosan, ahogy vagy, odaülj az ölébe, hagyjad, hogy átöleljen, átszögezett kezével megáldjon, szeressen! És majd akkor kezded Őt megérteni igazán, megismerni, akkor kezdenek az Őtanításainak isteni titkai is megnyílni előtted, még pedig úgy, hogy magadon kezded tapasztalni az Ő személyének megszentelőhatását! Igen, ilyeneké, az ilyen gyermekeké az Istennek országa!

A gyermek igényli a szülei szeretetét, enélkül nem tud élni! A gyermek örül a szeretetnek, ebben érzi jól magát, ez teszi az életét széppé s gondtalanná. Múltkor hallottam egy kisfiúról, akinek az édesapja ott veszett a háborúban. Kimondhatatlanul vágyott édesapa után. A szomszédok kislánykájának egyszer hazaérkezett a papája, de a kisleányka nem tudott felmelegedni iránta, elszokott tőle, idegennek érezte. Egyszer a két gyermek cseresznyét evett. Megszólalt a kisfiú: én neked adom a cseresznyémet, te meg add nekem az apukádat, neked úgysem kell! - Nos, hát van édesatyánk! Ó, de kimondhatatlanul jó az, hogy felnőtten is lehetünk gyermekek! És ezt hozta Jézus! Az Atyának a szeretetét! Azt a bíztató bizonyságot, hogy Isten újra egészen Atya akar lenni egy olyan világban, amelyik olyan rettentően apátlanná lett. Isten Jézus által minden embert, mint az elveszett gyermeket, hazahív és aki meghallja a hívást, föl van véve az Atya családjába, mint gyermek!

Isten a te Atyád, és te az Ő gyermeke! Ez az Isten országa! Ezt hozta Jézus. Ebbe az országba tartozol te is, itt vagy igazán otthon, itt találsz te is békességet, oltalmat, atyai vigasztalást, megbocsátó szeretetet, áldott gondoskodást, mindig kegyelemre és segítségre kész Édesatyát. Mint újra boldog gyermek, a Krisztus vére árán megváltott drága gyermeke egy gazdag és boldog Édesatyának.

Ámen!

Dátum: 1963. szeptember 1.