Én élek, és ti is élni fogtok!

1963. április 14, vasárnap

Lekció: 

Alapige

“Még egy kevés idő és a világ nem lát engem többé; de ti megláttok engem: mert én élek, ti is élni fogtok.”

Jézusnak ebben a kijelentésében, amit most felolvastam, az a megdöbbentő, hogy még húsvét előtt mondta. Tehát akkor, amikor teljes tudatában volt mindannak a szörnyűségnek, halálnak, pokolnak, kárhozatnak, ami rá vár a Golgotán, amikor a halálára készítette elő a tanítványait. Ekkor mondta: “Én élek, és ti is élni fogtok”.

Érzitek, az isteni öntudatnak micsoda ereje van ebben? Az a bizonyosság, hogy Jézus át fog törni a halálon, és akkor lesz majd igazán együtt az Övéivel a maga igazi, élő valóságában! A tanítványok is csak akkor értették meg e kijelentés lényegét, amikor Jézus már föltámadt a halálból, és megjelent előttük elevenen, hatalmasan, győzelmesen! Akkor csodálkoztak rá ujjongó ámulattal: lám, tényleg él! Attól kezdve kezdtek ők is másként élni! Testvéreim, annál nagyobb örömet, annál több biztatást és annál győzelmesebb erőt ma sem adhat nekünk Isten, mint amit Jézusnak ez a kijelentése jelent: “Én élek, ti is élni fogtok”! Ebben a rövid mondatban benne van a húsvét titka!

Benne van mindenekelőtt az a boldog örömhír, hogy Jézus él! Igen, Jézus él! De jó lenne, ha ezt most nem azzal az egykedvű megszokottsággal hallanátok, amivel az ember általában egy prédikációt hallgat, hanem ennek a kijelentésnek, hogy Jézus él, megéreznétek a dinamikáját, a döbbenetét és az örömét! Hadd próbáljam egy képtelen hasonlattal érzékeltetni: Kossuth Lajos temetéséről olvastam egyszer részleteket. Megható volt az a mély, megindult szomorúság, amellyel a magyar nép utolsó útjára kísérte nagy szabadsághősét. A zokogó tömeg úgy érezte, hogy a nagy vezérrel együtt szinte a legszentebb vágyát, legdrágább álmát és a jövőbe vetett reménységét is eltemetheti a sírba. A debreceni öreg honvédek zászlótartója sírva dobta a koporsóra a golyó-tépte 48-as zászlót. Képzeljétek el, mi lett volna, ha odakiáltja valaki ennek a gyászoló, reményvesztett tömegnek: Kossuth él! Nem halt meg! Fiatalabb és erősebb, mint valaha! Mennyi új bizakodás, terv, reménység, öröm, lelkesedés hatotta volna át egyszerre a lelkeket! Hogy vált volna a szomorú gyászmenet ujjongó diadalmenetté! Ha ez a hír igaz lett volna, ha ez megtörtént volna. De ha megpróbálta volna is valaki elhíresztelni, rögtön tudták volna, hogy ilyen csoda emberrel soha nem történhet meg!

Nos hát, testvéreim, ez a csoda történt meg Jézussal! Egy csomó ember - Pál apostol több, mint ötszázról beszél (v.ö. 1Kor 15,6) -, aki minden reményét, életkedvét elvesztette nagypénteken, kétségbeesve látta, hogy mi történt Jézussal: megölték! - harmadnapra egy hihetetlen hírt hall: Jézus él! Egyik a másiknak adja tovább remegve, kétkedve, reménykedve: Jézus él! Pedig meghalt! Igazán meghalt! És mégis él! Ez is látta, az is, találkoztak és beszélgettek vele, együtt vacsoráztak, hallották a hangját. Megjelent előttük! Nem álom, nem ábránd, nem hallucináció. Ő az, látható, hallható, tapintható, élő valóságában! Kénytelenek meggyőződni róla, semmi kétség: Jézus él! Valóban feltámadt!

Tudom, hogy sokan kétségbe vonják, sőt talán tagadják is ennek a hírnek a valódiságát, de azt ne higgyétek, hogy ez a modern kor velejárója! Dehogy! A feltámadás tagadása húsvét reggelén kezdődött. Már akkor elindult egy szervezett ellenpropaganda, hogy az egész csak csalás, a tanítványok turpissága. A holttestet ellopták - így akarták elhitetni a világot. Mindig voltak, és ma is vannak emberek, akik azt mondják: a halál az halál! Akit a sír elnyelt egyszer, annak vége van, nincs tovább! Valóban: az emberi hatalomnak, bölcsességnek, lehetőségnek tényleg a halál a végső horizontja. Ott mindennek vége szakad! De hiszen éppen azért olyan nagyszerű a húsvéti örömhír, hogy Jézus él, hogy föltámadott! Akármilyen hihetetlen, elképzelhetetlen, valószínűtlen, sőt lehetetlen, mégis igaz: Jézus él!

Nem tudom nektek bebizonyítani, testvéreim, hogy tényleg hiteles a tanítványok bizonyságtétele a feltámadásról, bár vannak kétségtelenül olyan tények, amelyeket a leghitetlenebb történetíró sem mellőzhet el. Például tény az, hogy az egész Újszövetség nem egyéb, mint szemtanúk bizonyságtétele a feltámadott Jézusról. Hiszen azért írták meg a születését, az élete történetét, mert feltámadt a halálból! Ha húsvét reggelén nem történt volna valami szokatlanul nagy dolog, nem sokat tudna a világ arról a názáreti ácsmesterről, akit pontosan úgy végeztek ki, mint sok ezer kortársát! Akkor már rég napirendre tért volna fölötte a világ. Rég elült volna az a mozgalom, ami körülötte támadt. Kétségtelen tény, hogy a Feltámadottban való hit volt és maradt mindmáig a keresztyén egyház életeleme, ami azt a hallatlan erőt adta a keresztyéneknek, hogy üldözést, vádat, gyanúsítást, mártíriumot, kínhalált vállalva kitartsanak Mellette. A feltámadott, élő Jézusban való hit az egyetlen, ami két évezreden át máig életerőt és fennmaradást biztosított a keresztyénségnek, amely annyi nehézség, üldözés, ellenpropaganda, sőt saját tagjainak a hűtlensége ellenére is máig él az egész világon! Mégiscsak valami rendkívüli dolognak kellett ott történnie húsvét reggelén! Hiszen egy halott nem tud életet adni, csak az, aki maga is él!

Nos hát, én is teljes meggyőződéssel hirdetem nektek újra, hogy Jézus él! Azt mondtam, hogy nem tudom bebizonyítani, de nem is kell! Maga Jézus győzi meg erről a felséges tényről az embert! Mert az Ő feltámadásában éppen az a csodálatos, hogy a feltámadás által a múlt Krisztusa az örök jelennek ma is élő valóságává válik. A feltámadás által a földi Jézus történeti személye a hit Krisztusának a történelem feletti valóságává lesz! A feltámadás azt jelenti, hogy megszűnt a kétezer éves múlt és jelen távolsága, és az a Jézus, Akit a Bibliából ismerünk, egyidejűvé lesz velünk.

Feltámadott: azaz Jézus átlépi az évszázadok és évezredek közbevettetését, belép ide, megáll közöttünk, és megszólal az igehirdetésben: “Én élek, ti is élni fogtok”! Nagy emberekről szokták mondani, hogy haláluk után is élnek. De tudjuk, mit jelent az ilyen beszéd: azt, hogy él az illető ember emléke, vagy a tanítása, vagy műveiben tovább él a szellemisége, gondolkodása. De ő maga hol van már? Nos hát, Jézus nem így él! Jézusnak nemcsak az eszméi és a tanításai élnek tovább, hanem Ő maga személyesen, valóságosan, ténylegesen él! Úgy él, hogy meg lehet szólítani, és Ő is megszólíthat téged! Tehát nem valahol a messze egekben él, hanem itt melletted, körülötted. Neked még sosem mondta így, hogy Ő él? Nos hát, most mondja! Ő mondja, nem én! És ha valaki a hitével fülel, az hallja is: Én élek!

Tudjátok, testvéreim, ez azért olyan megrendítően nagy jelentőségű dolog, mert akkor ez azt jelenti, hogy a halál nem mindenható úr többé a világban. Valaki győzött fölötte. Akkor ott, húsvétkor egy új világkorszak kezdődött. Olyan, amiben a halál elvesztette a hatalmát. Halál: micsoda rettenetes valóság! A tőle való félelem ráül egész életünkre! Az egész emberi élet nem egyéb, mint egy kétségbeesett küzdelem a halál ellen. Mit nem adna az ember az életéért! Ha egyszer a halált mint problémát ki lehetne kapcsolni az emberiség életéből, mennyi szorongás és szomorúság tűnne el egyszerre ebből a világból! Milyen jó, szép és vidám lenne akkor az életünk! De ne is csak arra a halálra gondoljunk, amelyik véget vet a földi életnek, hanem arra a kis halálra is, amelyik folyton működik, hat ebben a világban. Amelybe mindig beleütközünk mint olyan hatalomba, erőbe, ami tönkreteszi a dolgokat, elrontja a barátságot, a kedvességet, a hűséget, a szeretetet, úgy, hogy az ember mindig mindenben csalódik, semmi sem olyan, mint amilyennek lennie kellene.

Nincs ebben a világban semmi, ami igazán sértetlen, ép lenne. Sem öröm, sem bánat, sem egyetlen gondolat, még a legjobb sem. Mindenbe belemart a halál, semmi sem igazán szép. Ez a halál! Meg az, hogy ehhez már egészen hozzászoktunk, úgysem lehet változtatni rajta. Ilyen a világ: mindenki hazudik, mindenki színészkedik, mindenki fél! Meg az a halál, hogy nem tudok én sem olyan lenni, amilyennek lennem kellene. És már nem is küzdök érte, beletörődtem. Ez a halál! És ezt a halált, a kis halált meg a nagy halált győzte le Jézus. Én élek! - hangzik a diadalmas húsvéti üzenet, és ti is élni fogtok! - teszi hozzá. Olyan ez a kijelentés, mintha a feltámadott Úr magához ölelné az övéit, és őket is kiragadná a halál uralmából, fölülemelné a halálon! “Én élek, ti is élni fogtok”! Olyan ez a kijelentés, mint a reggeli ébresztőóra csengése, amely fölráz az álomból: Ébredjetek, új nappal virradt rátok! Új lehetőségek! Az csak látszat, hogy a dolgok olyanok, mint amilyenek, változhatatlanok, megmásíthatatlanok, leküzdhetetlenek. Van egy másik valóság, egy másik erő: Krisztus uralma, amely legyőzte a halált.

Higgyünk az Ő erejében, győzelmében! Ne a magunk lehetőségeiben és képességeiben, hanem az Övéiben! Higgyünk mindennek ellenére abban, hogy Jézus, mint közülünk az első, győzött a halál fölött! Merjünk ezzel a hittel nekimenni az élet küzdelmeinek, problémáinak! Merjünk azzal a gondolattal belemenni az élet dolgaiba, hogy Jézus a győztes, még ha semmit sem látunk belőle, akkor is! Akkor valóban csodálatossá válik az élet! Ismerek valakit, aki az élet problémái elől az alkohol mámorába menekült. Rászokott az italra, és már nem tudott szabadulni. Egy hívő testvér megkérdezte: Melyik a hatalmasabb? A te szenvedélyed bűne, vagy a feltámadott Jézus ereje? Tudjátok, mi lett az eredmény? Új élet! Ami már lehetetlennek látszott, megtörtént! Teljesen fölszabadult! Egy hívő, fiatal lány hosszas tétovázás után odament a szüleihez, akik már majdnem elváltak, és megkérdezte tőlük: Melyik az erősebb, a ti hűtlenségetek, vagy a feltámadott Krisztus hatalma, amely megszabadít bennünket attól az igézettől, hogy nincs megoldás? Itt is megtörtént az a csoda, hogy ez az édesapa és édesanya letérdelt az Úr elé, és új életet kezdtek. Manapság rendkívüli időket élünk. Köztudomású, hogy a fegyverkezési technika fejlettsége folytán oda jutottunk, hogy minden emberi élet megtartása vagy megsemmisítése a földön emberi kezekben van. E rendkívüli időkben igazán rendkívüli feladatok várnak minden emberre, különösen Krisztus híveire. Ma a világhelyzet teszi föl a kérdést: Mit gondoltok, melyik nagyobb: a rátok mint keresztyén emberekre váró feladatok súlya, vagy a feltámadott Krisztus ereje? “Én élek, ti is élni fogtok” - hangzik a húsvéti ébresztő! Merjetek hát fölkelni, fölébredni a halálos álomból! Nem azt jelenti ez, hogy ezzel könnyebb lesz a dolgotok, hanem azt, hogy igazán élni fogtok! Új erőt, kedvet, bátorságot kaptok az élethez!

Sőt még a halálhoz is! Mert ez a biztatás, hogy “élni fogtok”, a nagy halál ellenére is igaz! Hiszen az is legyőzetett azáltal, hogy Jézus él! Mióta Jézus meghalt és feltámadott a halálból, azóta a mi halálunk az igazi halálnak csak az árnyéka! Az árnyék pedig megijeszthet, de már nem árthat! Mi van utána? Ez az a kérdés, ami mindig is izgatta az emberi képzeletet. Nos, legyen elég annyi, amennyit Jézus mondott: “élni fogtok”! Ennél többet úgysem lehet mondani, hiszen a fogalmaink is hiányoznak annak a másik dimenziójú, dicsőséges világnak az elképzeléséhez! Micsoda fogalmai lehetnének a vakondnak a kivilágított Országház kupolatermének a csillogásához? De ennyi elég is: “ti is élni fogtok”!

Tehát nemcsak az emlékünk fog egy darabig tovább élni, nemcsak azokban a levelekben fogunk tovább élni, amiket írunk, és amiket szerető szívek őrizgetnek majd, nemcsak fényképen élünk valakinek az íróasztalán, nemcsak a nevünk marad fenn egy síremléken, hanem mi magunk élünk! “Ti is élni fogtok!” - mondja Jézus. Az is benne van ebben, hogy nem valaki más, hanem ti! Tehát én magam leszek az, meg te, aki majd a meghalás után is él, nem valaki más! A halálon át is megmarad az egyéniségünk, a megkülönböztető formát viselő személyiségünk! Az öntudatos létezésünk! A volt földi életünkkel való személyazonosságunk! Ez mind benne van abban, hogy “ti is élni fogtok”.

Adná Isten, hogy ma ti is, én is csatlakozhatnánk azoknak az embereknek a csapatába, akiknek a halál már a hátuk mögött van, előttük pedig az élet! Mert Jézus maga mondta meg nekik a nagy, fölszabadító örömhírt: “Én élek, ti is élni fogtok!”

Ámen

Dátum: 1963. április 14. húsvét.