Kelj fel! Egyél!

1963. január 01, kedd

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Ő pedig elméne a pusztába egynapi járó földre, és elmenvén leüle egy fenyőfa alá, és könyörgött, hogy hadd haljon meg, és monda: Elég! Most óh Uram, vedd el az én lelkemet; mert nem vagyok jobb az én atyáimnál! És lefeküvék és elaluvék a fenyőfa alatt. És ímé angyal illeté őt, és monda néki: Kelj fel, egyél. És mikor körülnézett, ímé fejénél vala egy szén között sült pogácsa és egy pohár víz. És evék és ivék, és ismét lefeküvék. És az Úr angyala eljött másodszor is és megilleté őt, és monda: Kelj fel, egyél; mert erőd felett való utad van. És őfelkelt, és evett és ivott; és méne annak az ételnek erejével negyven nap és negyven éjjel egész az Isten hegyéig, Hórebig.”

Ennek az új esztendőnek a reggelén, amelyre felvirradtunk, úgy szeretném elmondani Isten üzenetét a számunkra, hogy Illés történetének, ennek a nagyon emberi történetnek néhány szavát jó erősen aláhúzom, egy-egy részletét kiemelem.
Nem valami üdítő látvány, amit a történet elénk tár. A kietlen pusztaság sivárságában egyetlen ványadt kis borókafa, vagy bokor áll, félig elszáradt, ritka ágú kis növény. Alatta egy ember ül, fejét a térdére ejtve. A kétségbeesés és elhagyatottság mintaképe. Látszik rajta, hogy egészen kikészült... Elfogyott az ereje, meg a bátorsága, talán az akarata is! Ennek az embernek elege van! Megcsömörlött. Markáns vonásait összekuszálja a félelem és tanácstalanság. Halálosan fáradt! Belefáradt az életbe. Halkan siránkozik: “Uram, nekem már elég! Vedd el az én lelkemet. Hadd haljak meg, kérlek!”

Ma talán azt mondanák: idegösszeomlást kapott! Illés, a hatalmas, erőteljes próféta, az Isten embere?! Igen, éppen ő! A lusta, a lágy, a semmirekellőemberek, a munka és felelősség kerülői nem törnek össze. Csak a túlterhelt, a túlfeszített húr pattan el. Illés pontosan ilyen volt. Valóban felettébb buzgólkodott az Úrért. Még 24 órája sincs, hogy ott állt a Karmel hegyén, szemközt az egész néppel, egyedül Istennel! Amikor azt a bizonyos tüzet kérte le az égből, a pogány istenek, bálványok megszégyenítésére... Úgy állt ott, mint a szikla, mint az Isten hőse, mint élői stenítélet, aki előtt mindenki nyüszítve meghunyászkodott. És most itt ül a porban. Mint egy darab nyomorúság! Igen, van az úgy néha, hogy éveken át nagyszerűen bírja valaki az iramot, derekasan megállja helyét az élet küzdelmeiben, nagy munkát végez, hősiesen helytáll, -aztán egyszerre összeomlik, kimerül, úgy érzi, nem bírja tovább, elég.

Úgy érzem, atyámfiai, ez a csüggedt, fáradt ember, ez a megtorpant Isten-embere közel áll hozzánk. Ha nem is ilyen mértékben, mint Illés esetében, de a megfáradás olyan tünet, ami a legáltalánosabb életérzése ma a modern embernek. Hiszen már maga az élet fárasztó dolog. Olyan tempóban élünk, hogy nemcsak az öregek, de a fiatalok is belefáradnak testileg is, meg lelkileg is. A kort jól ismerőpszichológusok megállapítása szerint ma a legáltalánosabb embertípus a megfáradt lelkűember A megterhelt ember, a túlterhelt ember! Ha úgy belelátnánk néha abba a láthatatlan batyuba, amit egy-egy ember hordoz, elképednénk, mennyi terhet kell cipelnie! Hogy is bírja? Hogy van az, hogy még nem roskadt össze alatta? És most íme megint egy új esztendőkapuja nyílik, ki tudja, mire nyílik rá ez a kapu, hogy fogjuk bírni az újabb terheket, feladatokat, problémákat? Legjobb talán nem is gondolni rá!

De Illés esetében még valami más is volt, nemcsak egyszerűen az, hogy belefáradt az életbe. Illés azért volt tele szorongással, meg panasszal, keserűséggel, mert úgy látta, hogy hiába élt, hiába fáradt, eredménytelen volt a munkája. A nép elhagyta Istent, a prófétákat megölték, ő maradt csak egyedül, mihez kezdjen? Üressé, céltalanná, reménytelenné vált számára az Istennek való szolgálat! Ezért mondja, hogy elég, vedd el Uram az én lelkemet! -A hívőembernek, az Isten népének a depressziós, ernyedt lelkiállapota ez. És ez is jellemző a mai keresztyénségre, meg ránk magunkra, hívőemberekre. Csak vonszoljuk magunkat, keserűen, kiábrándultan és terméketlenül, fantáziátlanul, lelkesedés nélkül a hívőéletünkben. Talán látjuk azt, hogy többre volnánk hivatva, mint amennyit megvalósíthatunk a keresztyénségből, de elkedvetlenít az, hogy kevesen vagyunk hozzá, egyre kevesebben. Mit kezdjen néhány ember az egész világgal? Azután elkedvetlenít az eredménytelenség látása, az egyre növekvőlelki ellenállás, a hitetlenségnek, az istentagadás szellemének az erősödése, a saját családunkba való behatolása... Hiába minden erőfeszítés, imádkozás, igyekezet. Érdemes még egyáltalán küzdeni? Az ár ellen? Nem lenne jobb nekünk is azt mondani, amit Illés, hogy “elég”? Nekem már elegem van a hívőéletből, úgyse megyünk vele semmire!? Olyan sokan letették a hitet, nem lenne már itt az ideje, hogy én is letegyem? -Igen, van ilyen lelkület, ilyen megfáradás az Isten gyermekeiben is.

Ez a szegény Illés nagyon megtört ember benyomását kelti. És tudjátok, hogy mi a jó mégis ebben a megtöretettségben? Az, hogy az Istennek panaszolja el a bánatát, az hogy Istennek mondja el, őmár nem bírja tovább. Ez a jó. Mert Istennek mindenki elmondhat mindent! Ő előtte szabad panaszkodni, még perlekedni is! Isten előtt szabad fáradtnak és kimerültnek lenni. Amikor egy ember Isten elé áll, nem muszáj okvetlenül nagynak, erősnek, teherbírónak lennie. Isten előtt szabad keservesen sírni még egy erős, kemény férfinak is.

Halljátok hát, fáradt emberek: Isten nem ró meg a fáradtságotokért! Illést sem rótta meg érte. Ő tudja legjobban, hiszen mi is az Ő Igéjéből tudjuk, hogy megfáradnak a legjobbak is. Minden küzdőés munkálkodó embernek vannak depreszsziós pillanatai, időszakai, amikor magába roskad. Nagyon mélyen emberi dolog ez. A legjobb ilyenkor, ha odaroskad az Úr elé és jól kipanaszolja magát Neki!

Ha erőd már nincs, se kedved küzdeni tovább, még mindig van térded! Térdre az Úr előtt! Illésről azt olvassuk, hogy “lefeküvék”. A porba! Óh, ha most látnák azok, akik tegnapelőtt ott a Karmel hegyén úgy féltek tőle! Hát őis csak ilyen gyenge ember? De Isten előtt nem szégyen a gyengeség! Szerencsétlen az az ember, aki még sohase volt Isten előtt összetört, gyenge, nyomorult! Ne szégyellj letörtnek lenni, sírni, amikor négyszemközt vagy Istennel! Jó az, nagyon jó.

Nézzétek csak, így folytatódik a történet: “És ímé, angyal illeté őt.” Olyan ez az “és ímé”, mintha egy nagy ujjongó, boldog felkiáltás lenne. Ímé, valami egészen váratlan dolog történik, valami meglepetésszerű! Ez az ember egészen belesüllyedt a maga keserűlehetetlenségébe, egészen oda van, már csak a véget várja “És ímé..” máris ott a segítség, a szabadítás, egyszerre, váratlanul áttörve minden számítást, reménytelenséget, ködöt -csodálatosan! Ímé, efölött a halálos álomba merült, kétségbeesett, sötét emberi élet fölött ott van Isten keze, az Isten mentő, segítőkeze! Mert erről van itt szó, ez a lényege annak, ami itt történik. Abban az angyalban és annak az angyalnak révén Isten érinti meg Illést. Az angyal ott Isten keze! Isten nyújtja ki a kezét ezután az összetört életű ember után. Az az angyal ott Isten jelenlétének és segítségének a manifesztációja.

Érzitek-e, hogy mennyi jó hír van ebben minden fáradt, magányos és kétségbeesett ember számára? Nézzétek: az elmerült ember után Isten nyújtja ki a kezét. Isten utánad nyúl, ott a keze fölötted! Az emberek?... Azok nemigen nyúlnak az ilyen ember után. “Senki sem nyújtja ki a kezét felém” -de sokszor mondták már ezt szomorú emberek szorongatott helyzetben! És ha kinyújtaná is valaki... Óh de rövid, és de gyenge ez a kéz! Nem tud segíteni! Azért ne is várd az emberektől, nem arra van neked szükséged! Hiszen lásd, ímé Isten nyúl feléd! Isten ott van a te pusztaságodban is!

Illés számára Isten kezének angyalalakja volt. Ezzel érintette meg Illést. És ha te most Istennek a feléd nyújtott kezét a maga teljességében látni akarod, akkor tudod-e hova nézz? Nézz a betlehemi jászolba, Mária kisgyermekének apró kezére: íme, ez az Isten keze! Vagy még hatalmasabban: menj fel vele a Golgotára és nézz föl a keresztre, a megfeszített Jézus átszögezett kezeire. Ezek az Isten kezei! Ezekkel a kezekkel jön segítségül felénk az Isten. Ezek a kezek leérnek a legmélyebbre süllyedt élethez is, a legreménytelenebb helyzetekbe is. Ezek a kezek mindenkit elérnek, azt is, aki már úgy érzi, hogy nem érdemes, nem tud, vagy nem akar tovább élni, mint Illés!

Atyámfiai! Ennek az új esztendőnek a reggelén hirdetem néktek, hogy Isten kinyújtotta a kezét utánatok a Jézus Krisztusban. Itt van az Isten mellettetek! Mellettünk! Velünk! Ha mi elfordulunk is tőle, Ő utánunk nyúl! Ha mi kivesszük is kezünket az Ő kezéből, Ő azokkal az átszögezett kezekkel utánunk nyúl, megragad, magához von, olyan szeretettel, amelyik soha el nem enged. Ő azt akarja, hogy megerősödjünk, fölkeljünk, menjünk tovább, bizakodva, reménykedve, boldogan,

-hogy éljünk! “Kelj fel!” -mondja az angyal. Kelj fel! Illés nem teheti le a palástot. Nem őszabja meg, hogy mikor elég. Majd ha Isten mondja, hogy elég, -akkor hagyhatja abba Illés. De most még nem! Istennek még szüksége van Illésre. Erre a megfáradt emberre. Illésnek még feladata van, még nem pihenhet meg. Nem aludhat, -nem halhat meg! Kelj föl! - mondja az angyal. Ébredj! Egyél! Ételt rak elé. Közvetlen mellé, csak a kezét kell kinyújtania érte. De azt ki kell nyújtania és az ételt meg kell ennie. Azt más nem teheti meg helyette. Ha ennyit sem tesz meg, hogy kinyúl az étel után, a szájába teszi és lenyeli, - akkor Illés menthetetlenül elpusztul. Akkor Illésnek igazán vége van. Tehát ennie kell! Annak az ételnek ereje van! De azt az ételt meg kell enni!

Egyél, - mondja ma is az Úr, az újév küszöbén. Mit? Nos, Jézus egyszer ilyet is mondott: Az én testem bizony étel, és az én vérem bizony ital. Vagyis Ő az életnek a tápláló ereje! Úgy vedd magadhoz Jézust, mint ételt, italt! Úgy olvasd a Bibliát, úgy hallgasd az Igét, úgy élj az úrvacsorával, úgy végezd az imádságot, hogy mindezáltal mintegy vedd magadba, dolgozd föl magadban Jézust, mint az ételt!

Gondoljátok, hogy Ő azért járta meg az utat a mennyből a halálon át a feltámadásig és vissza a mennyig, hogy nekünk vasárnaponként valamiféle szellemi élvezetben legyen részünk itt a templomban? Nem, hanem azért, hogy az Ő bennünk szétáradó isteni életerejénél fogva tovább tudjunk menni. Mégpedig erőnk feletti úton! Egyél, mert erőd felett való utad van - mondja az angyal Illésnek. - Igen, ennek az ételnek a csodás erejét Illés nyilván fizikailag, testileg is megtapasztalta, bírta az utat 40 napon át Hórebig -, de tulajdonképpen belsőleg változott meg általa. Hiszen előbb az élete értelmét nem látta. Teljesen kiégett belülről. És most ez az étel a lelkét erősítette meg, új emberré lett tőle! Ez a nagyszerű, hogy belülről újulhat meg az ember úgy, hogy a leglehetetlenehb szituációkban is bírja tovább. Sőt, örvendezve, áldást jelentőmódon halad tovább!

Tehát egyél! Mindennap, amikor felkelsz, újra egyél! Egyed Jézust! Aki így veszi be magába Krisztust, azzal csoda történik. Az visszanyeri az értelmét, meg a tartalmát, meg az erejét, az örömét az életnek! És akkor az Ő erejéből futja arra, amire a magad emberi képessége nem elég! A Krisztusi életre! A Krisztusi szolgálatra! A Krisztusi szeretetre, áldozatra, győzelemre! Az egész új esztendőminden feladatára!

Nézzétek. milyen bátran, biztosan megy tovább Illés, aki pedig az előbb még csak úgy vonszolta magát és lerogyott! Most pedig megy negyven nap és negyven éjjel... Annak a csodálatos ételnek az erejével!

Mi is így mehetünk tovább az új esztendőfelé, annak a csodálatos ételnek az erejével! Biztassuk hát egymást énekkel: “Testvérek, menjünk bátran...”

Ámen

Testvérek, menjünk bátran,
Hamar leszáll az éj,
E földi pusztaságban
Megállni nagy veszély.
Hát merítsünk erőt
A menny felé sietni
Nem állva megpihenni
A boldog cél előtt.

455. ének 1. vers

Dátum: 1963. január 1.