A szeretet mindent remél

1961. január 01, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

”A reménység pedig nem szégyenít meg; mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nékünk.”

Mindig különös érzés fogja el az embert, amikor így egy új esztendőküszöbén áll. Persze ez a különös érzés hamar el is múlik, mert az új esztendőnek az újdonsága is hamar elmúlik. Három nap múlva már senki sem érzi újnak ezt az évet. Éppen olyan megszokott lesz, szürke, mindennapi, mint a régi volt. De így a legelején azért mégis van bennünk valami feszültség: vajon mit hoz ránk ez az év, mit várhatunk tőle, jót-e, vagy rosszat, mire készítsük fel magunkat?

A mai nemzedéknek, mióta Hirosimában és Nagaszakiban atombomba robbant, nincsenek már illúziói. Egy olyan korban, amelyben minden agy és erőa tömegpusztítás fejlesztésére van beállítva, nehéz dolog optimizmussal tekinteni a jövőfelé. Nem csoda, ha a ma élőemberiség egyik jellemzőtulajdonsága nem a reménytelenség, hanem a remény nélküliség. Nincs reménysége, nem vár semmi jót. Tehát nem pesszimista éppen, csak egyszerűen nem néz tovább, mint amilyen széles a televíziós képernyője.
Pál apostol sem élt valami ragyogó kilátások között. Ha valaki tudta, mit jelent az élet veszélye, terhe, szorongattatása, hát őigazán tudta, mégis tele van reménységgel, szinte ujjong a nagy boldog reménység bizonyosságában. Mi ennek a titka? Az, hogy az őszívében összekapcsolódik egymással a reménység meg a szeretet: ”A reménység pedig nem szégyenít meg; mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nékünk.” (Róm 5,5). Pál reménysége nem értelmi meggondoláson, logikus mérlegelésen nyugszik, hanem egy belső bizonyosságon.
Nála a szeretet az, ami mindent remél. Ezért írja, hogy annak az embernek a reménysége sohasem rendül meg, aki szeret. Csak persze itt nagyon fontos az, hogy milyen reménységről és milyen szeretetről van szó.

1.) Nézzétek, milyen röviden és egyszerűen mondja Pál: ”A reménység pedig nem szégyenít meg!” #Róm5.5a . Ő nem is számít arra, hogy egyáltalán csalódhat a reménységében. Roppant nagy kijelentés, mert az ember általában nagyon is jól ismeri azt, amit a költőígy mondott: ”Csalfa, vak remény...” A Pál apostol korabeli görög irodalom is figyelmeztette állandóan az embereket, hogy vigyázzanak, mert semmi sem bizonytalanabb, mint az emberi reménykedés, csak az istenek nem csalatkoznak váradalmaikban.
Magunk is jól tudjuk ezt, hányszor volt nekünk is olyan a reménységünk, amely mint a tűzijáték, sokat ígérően emelkedik a magasba, aztán szétpukkan, és csak egy kis füst marad utána. Hogyan mondhat hát akkor Pál ilyen merész dolgot, hogy neki olyan reménysége van, amely meg nem szégyenít, amelyből nem lesz keserűcsalódás? Milyen reménységről van itt szó?

Nem olyanról beszél, amit mi általában jó értelemben vett idealizmusnak nevezünk. Mert ideáljai, eszményei, álmai, szép, boldog váradalmai lehetnek mindenkinek, és jó is, ha vannak. Nagy baj, ha már nincsenek ilyenek. A Biblia sehol sem mondja, hogy Isten majd kezességet vállal a mi váradalmainkért, ideáljainkért. Nem is mindig bizonyos, hogy helyesek az ilyen eszményi elképzelések. Mert például Péter apostol lelkében egészen más messiás-eszmény élt, mint amilyet Jézus megvalósított. Péter eszménye az volt, hogy Jézusnak nem lehet meghalnia. Csalódnia kellett legszentebb váradalmában és reménységében. Júdás is idealista volt. Amikor arról volt szó, hogy melyiket tartsa meg, Jézust feladta. Ha szépek és jók is az elgondolásaink, igazak is, nem biztos, hogy Isten gondolatával és akaratával egyeznek. Gyakran csalódunk a legszebb és legszentebb váradalmainkban is. Például, amikor azt mondjuk: lehetetlen, hogy ez a drága betegünk meg ne gyógyuljon, ha van Isten, meg kell, hogy könyörüljön rajta. Szép és jó reménység, és a beteg esetleg mégis meghal. Hiába reménykedtünk a jóban.

Az a reménység, amelyről Pál beszél, nem arra a jövőbeli elgondolásra irányul, amit mi emberek formálunk ki magunkban, saját vágyaink szerint, hanem Istenre és az Ő jövőbeli elgondolására. Sőt, tudjátok, mi a különbség az igaz és hamis reménység között? Az, hogy a hamis reménység mindig valamire tekint, például gyógyulásra, sikerre, baj elkerülésére, viszonyok megváltozására, az igaz reménység pedig mindig Valakire tekint: Istenre. Az élő, a mindenható, a szerető, a megváltó Istenre. Ennél a keresztyén reménységnél nem az a lényeges, hogy én mit várok Istentől, hanem hogy Isten mit vár tőlem. Mert Isten igen sok mindent közölt velünk az Ő terveiből. Csak néhány ilyen jövőbeli ígéretére hadd hívjam fel a figyelmeteket.

Határozottan megmondta például, hogy mi az Ő gyermekei maradunk, az Ő juhait senki ki nem ragadhatja az Ő kezéből, az övéit senki el nem szakaszthatja az Ő szeretetétől. Ha valaki tehát ebben reménykedik, sohasem fog csalódni. Ez a reménység sohasem fogja cserbenhagyni. Azután azt is félreérthetetlenül megmondta Isten, hogy az a munka, amit az Ő nevében, az Ő uralmáért végzünk, sosem lesz hiábavaló. Meg van írva: ”Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban” #1Kor15,58. Sok minden van, amiért nem érdemes fáradozni, de imádkozni, Istenben hinni, Jézust követni, bűn ellen küzdeni, a Krisztusi indulatokat szóban, tettben megvalósítani, ezt érdemes! Ennek mindig meglesz az értelme, sőt az eredménye is. Ebben is reménykedhetsz.

Azt is megmondta Jézus, hogy az Ő egyházán a pokol kapui sem vesznek diadalmat. Nem az van hát előttünk, hogy lassan elfogyunk, kihalunk, megszűnik a keresztyénség a Földön, hanem az, hogy megújul és győz. Csak te ki ne maradj belőle! És beszélt Jézus arról, hogy Isten uralma kiteljesedik a világon, a megváltás erői új ég és új föld teremtésében juttatják diadalra Isten örök dicsőségét. Ilyen jövőért érdemes élni, szenvedni, áldozni.

Nem a teljes besötétedésre várunk tehát, nem arra, hogy lassan egészen beborul, és jön az éjszaka, hanem a nappal jön, egy nagy boldog napkelet előtt vagyunk, egyre jobban megyünk bele a világosságba. Íme, ilyen megvalósulásra váró tervei vannak Istennek az előttünk levőjövendőben, és ezek az isteni tervek szinte a végsőkig feszítik a keresztyén gyülekezet reménységének a húrjait. Erre a reménységre igazán áll az, amit így mond az apostol: ”A reménység pedig nem szégyenít meg”, ebben nem csalódunk! Ez bizonyos! Ezért még meghalni is érdemes.
De hát miért olyan bizonyos ez a reménység? Pál nem magyaráz, nem bizonyít. A reménység nélküli embert úgysem lehet argumentumokkal meggyőzni. Pál sem mutat rá objektív tényekre, például arra, hogy Isten amit megígér, mindig beteljesíti, mint a karácsonyi eseményekben is. Nem! Pál azt mondja: ennek a megrendíthetetlen reménységnek más a titka - belsőalapja, mozgatója van: a szeretet.

2.) De hát milyen szeretet? Így mondja az apostol: ”az Istennek szerelme.”
Vagyis arról az isteni szeretetről van szó, amely Jézus személyében és áldozatában realizálódott számunkra. Mert Jézusban nem kevesebb, mint maga Isten jelent meg a Földön, és azért jelent meg, hogy ezt a bűnös embervilágot a szeretetével átölelje. Jézus, ez a drága név, azt jelenti, hogy Isten kitárja a karját meg a szívét előttünk egy nagy bűnbocsátó, megváltó szeretetben.

Sőt azt mondja tovább az apostol, hogy Isten ezt a végtelen szeretetet nemcsak megmutatja, nemcsak hirdeti nekünk, hanem ez a szeretet ”kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által”. Istennek ez a hallatlan nagy szeretete nem bírt megmaradni az Isten szívében, túlcsordult a menny csatornáin és kiömlött. A pünkösdi lélekáradás tulajdonképpen ezt jelenti: megtelítődést az Isten szeretetével. Átitatódást az isteni megváltó szeretettel. És valóban: azok az emberek, a tanítványok, ugyanúgy kezdték szeretni ezt a világot, az embereket, mint Isten, mint Jézus. Még Mesterük gyilkosainak is boldogan hirdették a megváltás evangéliumát. Valóban az a csoda történt velük, amit Pál így mond igénkben: ”Az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nekünk.” #Róm5.5b .

Isten a szeretetnek ezt a Lelkét, azóta sem vonta vissza. A pünkösd éppen olyan megismételhetetlen tény, mint a nagypéntek. Éppen ezért lehet nekünk is, ma is rendíthetetlen reménységünk. Mert ha Istennek a szeretete a mi szívünket is áthatja az Ő Lelke által, akkor mi is ugyanazzal a jó reménységgel tekinthetünk előre a jövendőbe, mint Pál apostol. Ha én Isten szeretetével a szívemben nézem az embereket, akkor nemcsak azt látom, hogy milyenek azok az emberek, milyen kicsinyesek, gyűlölködők, hitványak, utálatosak, csúnyák, hanem azt is, hogy mivé lehetnek ugyanezek az emberek Jézus által, a megváltás kegyelmének az ereje által. És akkor úgy látom őket, mint jövendőkedves, szeretett gyermekeit Istennek, ”A ki azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson.” #1Tim 2,5. Tehát jó reménységgel vagyok az emberek iránt. Minden ember iránt!

De ugyanilyen jó reménységgel lehetek Isten szeretetével a szívemben az egész világ sorsa iránt is. Mégpedig azért, mert ezen a földön állt egyszer egy kereszt, egy nagy véres kereszt, amelyen Isten testté vált szeretete, mint halálra ítélt gonosztevő, szenvedett ki. Ez a kereszt annak a bizonysága, hogy Isten kezébe vette ennek a Földnek a sorsát, hogy Istennek nagyon sokba van már az a jó, amit ezen a Földön, ezért a Földért elkezdett. Isten semmi áldozatot nem kímélt ezért a földi életért. Akkor pedig egy dolog feltétlenül bizonyos: még a bajok és szerencsétlenségek is kedvezőés örvendetes eredménnyel fognak végződni. Isten még a szenvedéseket is e világ javára fogja fordítani.
Igen, reálisan, illúziómentesen nézünk bele a világba, de belekalkulálva mindenkor az eseményekbe Isten jóságát, erejét, hatalmát, ellenállhatatlan szeretetét. Én nem tudom, mi jön ránk az 1961. esztendőben, több vagy kevesebb nehézség, mint a tavalyiban, de egyet tudok: ez az 1961. esztendőis Jézus Krisztus uralkodásának az esztendeje lesz! Akkor pedig máris jó reménységgel tekinthetünk eléje!

Értitek már, miért van az emberekben olyan kevés jó reménység? Azért, amit Jézus egyszer így mondott: Az utolsó időkben a szeretet sokakban meghidegül. A reménységnek a szeretet az alapja. Akkor tudunk igazán reménykedni, ha szeretni tudunk! Szeretni pedig akkor tudunk, ha Isten szeretete kitöltetik a szívünkbe a Szentlélek által. Ahhoz, hogy meg nem szégyenítőreménységgel tudjunk most és mindenkor előre nézni és haladni, igen komolyan kell vennünk azt a könyörgést, amit így szoktunk énekelni:

Egyedüli reményem,
Ó Isten, csak te vagy;
Jövel és nézz meg engem,
Magamra, ó ne hagyj!
Ne légy tőlem oly távol,
Könyörülj hű szolgádon,
Úr Isten, el ne hagyj! . .

276. ének 1. verse

Ámen

Dátum: 1961. január 1.