Megfeszítteték, meghala és eltemetteték, szálla alá poklokra...

1960. február 28, vasárnap

Lekció: 

Alapige

“Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, a kik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje.”
  • 1Korintus 1,18

Nem tartozik ide szorosan, de mégis szeretnék megemlíteni valamit. Örülök, hogy minden mesterkedés nélkül úgy jött ki a lépés, hogy a Krisztus megfeszítéséről és haláláról szóló hitvallási rész tárgyalása éppen a mai vasárnapra, az ún. farsang vasárnapjára esett. Mintegy figyelmeztetés legyen ez arra, hogy az ember életének a vidám, fölszabadult, gondtalan órái és Jézus Krisztus véres keresztje ne legyenek ellentétben egymással! Bár minden örömünkben lenne valami a menny komolyságából, és bár minden jókedvünket megszentelné a golgotai tragédia! Bár minden kikapcsolódásunkba bekapcsolódhatnék a megváltás szentsége! Bár minden keresztyén ifjú és leány, férfi és nőúgy tudna szórakozni, farsangolni, hogy közben ne kellene levennie tekintetét a töviskoronás drága főről! Érzitek, milyen aktuális farsang vasárnapján a keresztről beszélni?!

Bevezetésül még egy másik dolgot is szeretnék megemlíteni. Érdekes, hogy az egyébként szűkszavú, diszkréten rövid evangéliumi tudósítások Jézus Krisztus halálának a körülményei leírásából egyszerre milyen bőbeszédűvé válnak! Nagy részletességgel terjeszkednek ki a keresztre feszítés történetének minden apró mozzanatára. És ugyanezt látjuk az Apostoli Hitvallásban is, amely másutt ugyancsak nem pazarolja a szavakat, itt viszont részletezve sorolja föl pár óra eseményeinek az egymásutánját: “megfeszítteték, meghala és eltemetteték, szálla alá poklokra.” Bizonyosan nem véletlen ez, sem az evangéliumokban, sem a Hitvallásban, hanem annak a jele, hogy Jézus keresztje az egész keresztyén hit tulajdonképpeni központja. Itt, a keresztnél van a lelkek nagy vízválasztója, a hit és a hitetlenség nagy ütközőpontja, az üdvösség és a kárhozat határa, az élet és halál fordulója. És ma is bizony pontosan úgy van, ahogyan Pál tapasztalta és írta: “Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, a kik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje.” #1Kor1,18

1.) Nézzük hát először, mi is az a “keresztről való beszéd”? - Nos: pontosan az, amit a Hitvallás röviden így részletez: “megfeszítteték, meghala és eltemetteték.” Ezek történeti tények. Sok más embert megfeszítettek már, sok más ember is meghalt már, sok más embert is eltemettek már: ez történt Jézussal is, ezt tették az emberek a Názáreti Jézus nevű emberrel is. Se különösen kegyetlenebbül, se különösen kíméletesebben, mint másokkal, hanem ahogyan annak idején a gonosztevőket szokták megbüntetni, úgy jártak el Jézussal is. Őt is előbb megcsúfolták, lelkileg meggyötörték, köpésekkel, pofonokkal, gúnyos szavakkal, gyáva durvaságokkal megalázták. Azután összeverték. Az a negyven korbácsütés, amivel Pilátus megostoroztatta, olyan rettentőbüntetés volt a rómaiaknál, hogy római állampolgáron nem is volt szabad végrehajtani, csak a meghódított ország népein. Az ólomvégű, ötágú korbács ütései a szó szoros értelmében lenyúzták a bőrt a kikötözött áldozat testéről. Legtöbbször már ebbe belehalt a nyomorult ember. Jézus Krisztus kibírta.

De hogy milyen lehetett utána, amikor Pilátus, újra elővezettetve Jézust és odaállíttatva őt a kiáltozó nép elé, így szólt: “Ímhol az ember” (János 19,5), erről fogalmat alkothatunk Ézsaiás prófétának ezekből a reá vonatkozó szavaiból: “.... néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos! Útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia......” (Ézsaiás 53,2-3) Nem csoda, ha a súlyos kereszt alatt, amit neki kellett a vállán a vesztőhelyre cipelnie, összeroskadt. Levették róla, és mással vitették tovább, de nem azért, hogy könnyítsenek a terhén, hanem hogy időelőtt meg ne haljon, mert így túl hamar vége lenne a kínlódásának. Azután kezén, és lábán átvert szögekkel verték a keresztfára, hogy így lassan kínlódjék bele a halálba. Nem a vére folyt el, hanem egyre fokozódó görcs, izomláz és végül fulladás okozta halálát, mint általában minden keresztre feszített embernek.

Miután meghalt, eltemették. Ez az eltemetés ez a halál pecsétje. Íme annyira igazán meghalt, hogy őt is eltemették, mint olyan valakit, aki feleslegessé vált, sőt zavaró lett az élők világában. Így történt! Emlékeztek reá, hiszen sokkal részletesebben írják le az evangéliumok, mint ahogyan én most megpróbáltam elmondani a jól ismert történetet. Ez a keresztről való beszéd! Tehát az, hogy: “megfeszítteték, meghala és eltemetteték”.

2.) De hát mi abban a “bolondság”, ahogyan Pál mondja? Ebben az egyébként tragikus történeti tényben az a “bolondság”, amit Hitvallásunk e fölsoroláshoz még hozzáfűz, így: “Szálla alá poklokra”. Most ezzel a megjegyzéssel az egész keresztről való beszédet kiemeli a pusztán történelmi események keretéből, és az egészet az isteni megváltás aktusává teszi. Mert ez a megjegyzés, hogy: “szálla alá poklokra”, nem a megfeszítés, meghalás és eltemetés után soron következőlépcsőfoka a mélységnek. Nem azt jelenti, hogy miután megfeszítették, meghalt és eltemettetett, utána még valahova, a pokolra is le kellett szállnia valamit elvégezni ottan, hanem ez a “szálla alá poklokra” mintegy értelmezi az előtte lévőhárom szónak a jelentését. Tehát azt, hogy itt nem egy közönséges megfeszítés, halál és eltemetés történt, amilyen már nagyon sok volt ezen a földön, hanem itt valaki a poklot járta végig ebben a megfeszítésben, meghalásban és eltemetésben! És még hozzá az az ember, aki itt “megfeszítteték, meghala és eltemetteték”, az az ember: az Isten Fia, vagyis benne maga az Isten alázza meg és adja oda magát, Ő száll alá a poklokra!

Istennek egy emberi életben megtestesült szeretetével történt meg tehát az a szörnyűség, hogy “megfeszítteték, meghala és eltemetteték”. Isten itt egy rettentőítéletet hajtott végre, mégpedig önmagán, de nyilván nem önmagáért! Hanem valaki másért! Más helyett, valaki másról vette le ezzel az ítéletet, a büntetést, valakinek a helyébe lépett, valakit helyettesített akkor, amikor megfeszítették, meghalt és eltemették, valakit a reá váró pokoltól, a kárhozattól mentett meg, váltott meg Isten ezzel a halállal.

És tudod, ki az a valaki, akiért Isten ilyen rettenetes áldozatot vállalt? Te vagy! Meg én! Isten Jézus Krisztusban magára vette azt, ami nekünk járna a mi bűneinkért, azért a sok-sok hitványságért, ami fölhalmozódott az életünkben. “Az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté!” (#Ézs53,6b A tiedet is, az enyémet is. Ezért volt ez a megfeszítés, halál és eltemetés, poklokra való alászállás, vagyis az Istentől való teljes elszakadás, az Isten haragjának a teljes terhe, az Isten bűnt büntetőítéletének a teljes érvényesülése, a hatalmas és szent Isten megsemmisítő átka a bűn fölött - maga a kárhozat!
De hát, ha mindez helyettünk és érettünk történt, akkor itt megváltás történt! Akkor ez Megváltás volt! Akkor ebben a pokolra alászálló meghalásban nem befejeződött, hanem elkezdődött valami, akkor itt nem elveszett egy jó ügy, hanem diadalra jutott a legjobb ügy, és akkor ebben a Jézust büntetőítéletben a mi számunkra felmentőítélet van. Isten bűnbocsátó szeretete, új életet teremtőereje sugárzik ránk, akkor mi itt megtisztulhatunk, újjá születhetünk, egy egészen új életet kezdhetünk el! Akkor mi az Isten megváltott gyermekei vagyunk! Valaki érettünk áldozta föl az életét! Mi ezek után csak úgy élhetünk, mint akiket Isten saját magának megszerzett és így az Őtulajdonaivá lettünk!

3.) És látjátok: ez a bolondság! Ez a keresztről való beszéd bolondsága! Érthetetlensége, emberi logikával megfoghatatlan értelme. Hát nem balgaság ezt a régi-régi kivégzési jelenetet a világ középpontjának tartani, ahová összefut a föld kerekségén valaha élt, élőés majd még ezután születőemberek minden bűne, és ahonnan ugyanezekre az emberekre ugyanakkor kisugárzik az Isten megváltó szeretete?

Az interkontinentális rakéták és atomerővilágában nem túlságosan együgyűés eredménytelennek látszó próbálkozás-e az, hogy Isten a nagypénteki véres drámával akarja megváltani a világot? Nem állott volna Isten hatalmában valami más, valami erélyesebb eszköz a világ megmentésére, mint “csak” Jézus Krisztus kereszthalála, ami fölött a tudományhoz szokott elmék, a világlátott, tapasztalt koponyák fölényesen mosolyognak? Hát nem bolondság a keresztről való beszéd?

De igen, az! Bolondság! Emberi logikánk számára mindig botránkoztató gondolat marad Jézus kereszthalálának a megváltó értelme. És ezt nem is lehet föloldani, modernizálni, megmagyarázni... Hitünk más tételeit, mint például a hat nap alatti teremtéstörténetet a modern tudományosság nyelvén is ki lehet fejteni, és így a mai ember gondolkozásához közel hozni, de a keresztről való beszéddel ezt nem lehet megtenni. Ezt akárhogy nézem, mindenképpen logikátlan, érthetetlen, abszurd valami! Botránkozás és bolondság!

De lám, éppen ez mutatja, hogy nem ember találta ki a megváltást. Az, hogy Jézus Krisztus haláláért nékünk üdvösségünk van, olyan gondolat, amire saját magunktól mi emberek sohase tudtunk volna rájönni, ami azért olyan idegen a mai logikánk számára, mert nem a mi gondolatunk, hanem Isten gondolata! És éppen ezért, aki lemond arról, hogy logikával ragadja meg a keresztről való beszédet, és el meri hinni, hogy Isten éppen az arról való beszéd révén ragadja meg őt, az egyszerre tapasztalni fogja, amit Pál mondott, hogy ez valóban Isten ereje! Tehát megtapasztalja, nem megérti, hanem megtapasztalja, hogy a keresztről való beszéd az, hogy Jézus Krisztus “megfeszítteték, meghala és eltemetteték, szálla alá poklokra”. Ez a “bolondság” ez az Isten ereje! Csodálatos, érthetetlen, de így van.

Minél határozottabban hiszem, hogy Jézus Krisztus énértem is megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett és alászállott a poklokra, annál erőteljesebben kezd Ő maga élni, munkálkodni és uralkodni bennem! Valóban megmagyarázhatatlan, de úgy van igazán, hogy aki a lelki szemeivel hittel néz rá a megfeszített Jézusra, egyszerre úgy érzi, hogy átömlik belé is Isten ereje, és ennek az Erőnek a birtokában nincs többé kiszolgáltatva a saját bűnei uralmának. Vagyis jobbá válik, megváltozik, megszentelődik a keresztről való beszéd ereje által!

És végül még valamit! Ugyanez az erő szabadít meg majd téged is, engem is az utolsó ítéleten az örök haláltól. Figyelmeztetlek benneteket, hogy soha mélyebben nem érzitek majd ennek a kereszthalálnak a nélkülözhetetlen voltát, mint a saját halálotok órájában! Amikor majd sem a technika fejlettsége, sem a pénz hatalma, sem a tudomány vívmánya nem tud segíteni, mert nincs ereje hozzá, akkor lesz majd a keresztről való beszéd hatalma a legerősebb, és nem hagyja cserben azokat, akik hisznek benne!

Így olvastam: “A keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, a kik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje!” De vigyázzatok: aki a keresztről való beszédet elveti azért, mert az “bolondság”: az az örökkévalóságba szóló útlevelét tépi szét!

Valaki egyszer elmondta, mennyi lelki küzdelmet folytatott a keresztről való beszéd ellen. Először nem értette, sehogy sem értette. Azután bosszantotta, majd untatta. Néha megvigasztalta, végül az a gondolata támadt: “Ha mindaz igaz, hogy Jézus így feszíttetett meg, halt meg és temettetett el, szállott alá a poklokra, akkor én elveszett ember vagyok, ha továbbra sem hiszek benne.” - Ekkor nagy küzdelem indult meg benne, emberi értelme viaskodott az Isten gondolatával. Míg végre megadta magát. Mert a keresztről való beszéd lett az egész megújult életének az alapja. Megtalálta a békességét.

Te is megteheted ugyanezt, még ma! Itt! Most! Könyörögjünk, hogy így lehessen:

Jézus, világ Megváltója,
Üdvösségem megadója,
Megfeszített Isten Fia,
Bűnömnek fán függődíja:
Jézus, engedd hozzád térnem,
Veled halnom, veled élnem.

342. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1960. február 28.