Mire jó az úrvacsora?

1956. május 06, vasárnap

Lekció: 

Alapige

“A hálaadásnak pohara, a melyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-é? A kenyér, a melyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-é? ..........Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát; nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei. Vagy haragra ingereljük az Urat? avagy erősebbek vagyunk-é nálánál?”
  • 1Korintus 10,16,21-22

Már a múlt vasárnap megmondtam, hogy ma az ún. kegyelmi eszközökről való tanítás során a másik sákramentumról, az úrvacsoráról lesz szó. Az nem baj, hogy nem most, hanem a múlt vasárnap volt gyülekezetünkben úrvacsoraosztás, sőt jó, hogy már egy hét eltelt azóta, hogy utoljára úrvacsorát vettünk, mert így az egész azóta lefolyt életünk gyakorlatán tudjuk lemérni, mit jelentett számunkra az Úr testének és vérének vétele, miben tapasztaljuk meg a hétköznapokban az úrvacsora hatását, egyáltalán mire volt jó a mindennapi életünk számára ez a szent cselekmény? - Láttuk a múlt vasárnap, hogy a keresztség sákramentumánál az a baj, hogy visszaszorítottuk a gyermekkorunkba, felnőtt korban már nem is gondolunk rá többé, hogy meg vagyunk keresztelve: az úrvacsorával pedig az a baj, hogy visszaszorítjuk a templomba, s később, a hét következőnapjainak a küzdelmeiben, kísértései, nehézségei, feladatai és örömei között már nem is gondolunk rá, hogy vasárnap úrvacsoráztunk. A mi lelki beállítottságunk általában az, hogy az úrvacsorával befejeződik valami, mégpedig elég hosszúra nyúlt templomi Istentisztelet, - szép volt, megható volt, de vége van, és ezután kezdődik valami más: kezdődik az élet a maga ezer gondjával-bajával. Pedig nem így kellene lenni - az úrvacsorával nem végződnie kellene valaminek, hanem éppen kezdődnie, - az Úr asztalánál megtelítődve, megerősödve, föltáplálva kezdődik újra az élet a maga ezer gondjával-bajával, de másként, Krisztusiabban, mint azt megelőzően, - mert ha nem: akkor miért úrvacsoráztunk? az úrvacsorát is jobban a világi életben megélt magatartásunkra való tekintettel kellene ünnepelnünk, tehát azzal a tudattal, hogy az Úr asztalától jövet éljük a mindennapi életünket. E szent vendégség tápláló erejének ki kellene sugározni a templomon kívülre, az ünnepi órák fényének be kellene ragyognia az egész további életünket! Mert különben nemcsak hogy nem sokat ér az úrvacsorázásunk, hanem egyenesen káros és veszélyes. Íme így ír erről Pál apostol a korintusi gyülekezetnek: “A hálaadásnak pohara, a melyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-é? A kenyér, a melyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-é?...” #1Kor10,16.

Tehát azt mondja Pál apostol, hogy az a bor, amit megittunk: a Krisztus vérével való közösségünk, - az a kenyér, amelyet megettünk: a Krisztus testével való közösségünk. Ezekben a jegyekben való hitbeli részesedésünk által belekerültünk Krisztus megváltó halálának erőhatásába, és belénk áradt Krisztus megváltó halálának erőhatása. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy abban a kenyérben és borban Krisztus halálának az érdemét, eredményét: a bűnbocsánatot vesszük át Istentől, - az a kenyér és bor a mi eltépett adóslevelünk bizonysága. Bár Isten egész életemet elrontott és elveszített életnek láthatná, de mégis egészen másként látja: úgy, mint aki az Ő ítélőszéke előtt felmentést kapott! És ez nem az én munkám, nem az én érdemem, hanem az éppen Krisztus munkája és érdeme. Olyan látható szignum, pecsét az úrvacsora a kapott bűnbocsánatra nézve, mint a kibékülés után a megerősítőkézfogás és csók. - sőt, eszerint az Ige szerint az úrvacsora még ennél is többet jelent: nemcsak Krisztus megváltó halála érdemével, hatásával való egyesülést, hanem magával Jézus Krisztussal való egyesülést. Ő maga mondta egyszer: “Aki eszi az én testemet és issza az én véremet: az énbennem lakozik és én is abban” (Ján 6,56). Gondold el, hogy annak a kenyérnek és bornak a révén úgy tett téged is Krisztus a maga isteni természetének részesévé, mint ahogyan egy testet és egy nedvkeringést képez a szőlőtőke és a rajta lévővessző. A vesszők úgy vannak összeköttetésben a tőkével, hogy részei annak. Nem lehet azt mondani, hogy a vesszők a tőkében gyökereznek, ennél sokkal szorosabb a kapcsolat. Amikor egy növény a földbe ereszti gyökereit, bár fölszívja onnét a tápláló erőket, de az a föld mégis valami egészen más, mint a növény. De a vesszőa tőkével teljesen egy, organikus közösségben. ugyanaz az életerőáramlik, kering mindkettőben. Ilyen szoros és bensőséges életközösséget teremt Krisztus is azokkal, akik az Őtestét eszik és az Ő vérét isszák. “A hálaadásnak pohara, a melyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-é? A kenyér, a melyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-é?...” #1Kor10,16. Olyan titok ez, amire csak utalni lehet az ilyen jól ismert kifejezéssel: Én a Krisztusban és Krisztus bennem.

Íme, az úrvacsora lényege röviden: teljes bűnbocsánat és Krisztus életével való megtelítődés. Nos: ezt kaptuk, valóban ez történt velünk az Úr asztalánál? Mit éltünk meg belőle az elmúlt hét napjaiban? - Mert mit jelent a bűnbocsánat? Olyan feloldozó nyilatkozatot Isten részéről, amit a megbocsátott bűnnel való teljes szakítás követ a mi részünkről. Tehát felismert, konkrét bűnökből való megszabadulást, cselekedetekben és egész magatartásunkban látható módon való megtisztulást. Mindig megújuló bűnökre mindig megújuló bocsánatot remélni: orcátlan visszaélés Istennel szemben. Bocsánatot nyerni a Krisztusban és megmaradni a bűnben: csúf játék az Isten kegyelmével! Erről ír nagyon keményen az apostol a korintusiaknak, amikor így szól: “Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát; nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei.” #1Kor10,21.

Hogyan érzékeltessem, milyen rettenetes, milyen gyalázatos kettősség ez: az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei? Sajnos, mi csak külsőségekben tudunk szemléletesen gondolkozni. Például képzeljétek el, hogy egy lelkész palástban, amiben a szószéken prédikál és az Úr asztalától a kenyeret és bort osztja. utána ugyanabban a palástban elmenne kocsmába, ittasan veszekedne, trágár dalokat énekelne dülöngélve az utcán. Mindnyájan megborzadnánk. Pedig ennél sokkal rettenetesebb az, ha valaki a Krisztus bűnbocsátó érdemének a láthatatlan fehér palástjában folytatja tovább ugyanazokat a bűnöket, amiket azelőtt művelt. Az ilyen magatartásra mondja Pál: “Avagy haragra ingereljük-e az Urat?” Az a kegyelem, amivel visszaél az ember, Isten haragjává és ítéletévé válik fölöttünk! Vigyázzatok, atyámfiai! Ne hívjátok ki magatok ellen az Isten haragját. Rettenetes dolog az élo˝ Isten kezébe esni!

Az úrvacsora nemcsak liturgikus cselekmény, amiben időnként, mintegy langyos, jólesőáhítatban megfürösztjük a lelkünket, - hanem a keresztyén életforma koncentrált, sűrített formája, mindig újra való beleállás és megerősödés abban az életformában, amelyiknek Jézus Krisztus a középpontja. Az úrvacsorában fölkészülünk és új erőt merítünk egy félreérthetetlenül Krisztusi élet továbbfolytatására, még nagyobb odaszánással való kiélésére. Erőnk felett való utak megjárására táplál

Krisztus az Ő vérével és testével. Az úrvacsorának ezt a megerősítőhatását olyan sokszor tapasztaltam már haldoklóknál. A halálra fáradt és halától remegőlélek ennek a mennyei ételnek és italnak az erejétől megbékélve, megnyugodva, megerősödve indult el a legnehezebb útra. De Jézus nemcsak a halálra, hanem az életre is ugyanígy föl akar készíteni ezzel az erősítőtáplálékkal, amit ennél az asztalnál szétoszt. Önmagát osztja szét, hogy önmaga életét sugároztassa át a cselekedeteinken, szavainkon, érzéseinken, Krisztus egyre inkább olyan emberekké akar tenni bennünket, akiken, mint a napsugár az üvegfestményen, átvilágít Jézus Krisztus fénye. Óh, de nagyon vágyakoznak az emberek körülöttünk erre a világosságra! Kaptak-e valamit belőle rajtad keresztül? És ha nem, akkor miért úrvacsoráztál? “A hálaadásnak pohara, a melyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-é? A kenyér, a melyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-é?” #1Kor10,16.

Az a Krisztussal való közösség, amit az úrvacsora létrehoz, gyakorlatilag az emberekkel való teljes föloldódott testvéri közösségben valósul meg. itt az Úr asztalánál, amint már sokszor mondtam, a Krisztus testében és vérében való közös részesedés révén a szó szoros értelmében véve testvérekké válunk, egy testté és egy vérré a Krisztusban. Spurgeon mondta el egyszer egyik érdekes élményét ezzel kapcsolatban. Úrvacsorai istentiszteleten vett részt, és ismeretlen emberek között ült a padban. Nemsokára azután, az egyik férfival, aki mellette ült, találkozott az utcán, odalépett hozzá és megkérdezte: “Kedves Uram, hogy van? - Köszönöm, válaszolta amaz, jól vagyok, de nincs szerencsém önt ismerni. - Én épp oly kevéssé ismerem Önt, mint Ön engem, de a múlt vasárnap együtt úrvacsoráztunk, a gyülekezet családi lakomáján egymás mellett ültünk és így mi testvérek vagyunk, nemde?” A megszólított férfi egészen meghatódott és megköszönte a bizalmat, amivel Spurgeon őt megszólította és meghívta magához rögtön egy csésze teára. Olyan barátság szövődött közöttük, ami sohasem szakadt meg többé sem az időben, sem az örökkévalóságban. - Igen, így kellene folytatódnia a mi Krisztussal való közösségünknek az úrvacsorázás után, új testvéri és baráti szálaknak kellene szövődnie itt a gyülekezetben egymás között. Vegyük halálosan komolyan, amit az apostol mond, hogy ha mi itt bent a templomban áhítatos családi közösségben együtt vagyunk Urunk asztalánál, s utána odakint megint gyanúval, rejtett indulatokkal, neheztelésekkel gondolunk egymásra: haragra ingereljük Istent! Akinek a szívében a Krisztus testének és vérének a közösségében nem oldódtak föl a haragos, gyűlölködő, bizalmatlan indulatok a másik emberrel szemben, annak nemcsak hogy nem vált hasznára, hanem egyenesen kárára, veszedelmére volt az úrvacsora.

Atyámfiai, nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának a vendégei egyszerre! Haragra ingerlitek vele az Urat! Azt a testvéri közösséget, amibe az úrvacsora hoz bennünket egymással, ne hagyjuk bent itt a templ omban! Odakint is összeköt bennünket szent egységbe a Krisztus vérével és testével való közösség!

Összeköt nemcsak a velünk együtt úrvacsorázókkal, hanem minden emberrel! Van egy törvény, aminek e földön minden élőlény engedelmeskedni kénytelen. Ez az önzés törvénye, aminek a nagy parancsolata így hangzik: Szeresd magadat mindenek felett! Borzalmas halálos törvény ez! Ez az oka az emberi együttélésben minden nyomorúságnak: háborúnak, szenvedésnek, konkurrenciának, válságnak, gyűlöletnek. Aki ennek a törvénynek engedelmeskedik, maga is belepusztul. - Jézus azonban, éppen az által, hogy önként adta magát az alá a törvény alá: leszámolt vele. Az Ő megtöretett teste és vére a bizonysága annak, hogy Ő másokat szeretett jobban, mint önmagát, - még az ellenségeit is. Akik Jézussal közösségben vannak, megszabadultak az önzés törvényétől. Ti arra vagytok elhívva, hogy a világ törvényével szemben a Krisztus törvényét, a szeretet nagy parancsát valósítsátok és éljétek meg! Mindenkivel szemben. Az élet apró, jelentéktelen, nem érdekes eseményeiben éppúgy, mint nagy dolgokban.

Azt a folyamatot, amiben Krisztus az Ő megtöretett testével és kiontott vérével erősít bennünket: röviden megszentelődésnek nevezzük. A megszentelődésben nem görcsös erőlködésről van szó, nem arról, hogy valami lélegzetelállító nagy dolgot műveljünk, - hanem az emberekkel szemben való szeretet gyakorlását, az evangéliumnak cselekedetekben való hirdetését, Krisztusnak bennünk való kiábrázolódását. Erre adta magát a múlt vasárnap, és erre adja mindig újra az Ő megtöretett testében és kiontott vérében, itt az Ő asztalánál!

Ámen

Dátum: 1956. május 6.