Erő nkfelett

1955. július 12, kedd

Lekció: 

Alapige

“És az Úr angyala eljött másodszor is és megilleté őt, és monda: Kelj fel, egyél; mert erőd felett való utad van.”

Istennek azt az üzenetét, amit ebből a történetből megértettem, egyetlen gondolatkör köré szeretném csoportosítani, a köré az üzenet köré, amit az Úr angyala így adott tudtára Illés prófétának: “Kelj fel és egyél, mert erőd felett való utad van!” Az egész keresztyén élet a maga igaz valóságában erőnk felett való feladat. Ha nem az volna, nem is lenne rá szükség! Erről a lehetetlen, mégis lehetséges feladatról szeretnék most beszélni!

“Erőd felett való utad van” - ezt mondja Jézus Krisztus kivétel nélkül mindenkinek, aki Őt követni akarja. Lehet, hogy nem pontosan ezekkel a szavakkal mondja, de minden, amit az Ő követésére nézve mond, emberi erőnket meghaladó teljesítményt követel. - Egyszer régebben egy fiatal emberrel beszélgettem, aki elmondta, hogy nem tud ugyan hinni Jézus Krisztus istenségében, de mindenesetre Őt tartja a világ legtökéletesebb emberének, olyan eszményképnek, akit érdemes követni. Megkérdeztem tőle, hogy nos: és követi? Nem tudott rá azonnal felelni. Azt mondtam neki: Ha Jézus az ön eszményképe, el tudja-e határozni magát arra, hogy mindent eszerint az eszménykép szerint cselekedjék? Hajlandó-e kivetni mindent az életéből, ami ennek az eszményi embernek a véleményével ellenkezik és hajlandó mindent aszerint cselekedni, amint Jézus helyesli és ajánlja? - Elképedve mondta: Az lehetetlen, arra képtelen vagyok! - Nos, ez az ember, aki pedig nem hitt Jézus istenségében, mégis megérezte, hogy Jézus olyan magasra állította fel a morális mértéket, hogy azt emberi erővel lehetetlen elérni.

Tegnapelőtt olyan valakivel beszéltem, aki hisz Krisztus istenségében. Föltárta a szívét és megmutatta rajta azt a “fájó sebet”, amit egyik közeli hozzátartozója ütött rajta. Valóban nagy igazságtalanság történt vele, emberileg teljesen indokolt a haragja és neheztelése. Pszichológiailag tökéletesen indokolt az az indulat, amit benne annak a szomorú ügynek az emléke forral.

Minden ember neki ad igazat, - csak Jézus egyedül nem. Ő azt mondaná: az indulat, ami benned van, nem az az indulat, ami énbennem volt, amikor engem bántottak, leköptek, kínoztak és keresztre feszítettek nem a bűnbocsánatnak, hanem megtorlásnak az indulata. Meg is mondtam neki: lesütötte a szemét és azt mondta: képtelen vagyok megbocsátani! És én azt el is hittem neki, de ha mi csak annyit akarunk teljesíteni, amennyi a saját erőnkből telik, amennyire képesek vagyunk emberileg, ahhoz nem kellene Krisztust követnünk, ehhez elég volna akármilyen filozófiai morál. Ha a keresztyén élet az emberben lévő teljesítő képesség maximális kifejlesztése volna csupán és nem minőségileg is más, akkor nem kellett volna Istennek olyan nagy áldozatot hozni érte, mint Krisztus keresztje! Szép eszmékért már sokan meghaltak, de ez magában véve még nem megváltó halál! Csak megható és tiszteletreméltó mártírhalál. Krisztus halála több ennél és azért van az, hogy ha igazán követni akarjuk Őt, hamarosan meg kell tapasztalnunk, hogy erőnk felett való utunk van. Krisztusi lelkülettel, szeretettel, alázattal, hűséggel, szolgálattal élni befelé és kifelé, - erőnk felett való feladat, emberfeletti élet, - persze, hogy az, Krisztusi élet. És hát még ha nemcsak a magunk apró-cseprőügyeinek a vicinális viszonylataiban, hanem társadalmi, gazdasági, országos viszonylatban nézzük ezt a feladatot, amit Krisztus az Ő követőire bízott: akkor meg éppen roskasztólag áll elénk ennek az erőnk felettinek a valósága.

Itt a történetben egyetlen embernek: Illés prófétának az Isten iránti engedelmessége egy egész ország jövőjére kiható jelentőségű. Hát még egy keresztyén egyház engedelmessége vagy engedetlensége mennyire kihat az egész nép életére?! Jézus az Ő követőire a legcsodálatosabb feladatokat bízza, amit emberi lényre valaha is bízhatott. És ez nem kisebb, mint az, hogy azt a világot, amit a szeretetlenség, az önzés, a széthúzás erői festenek, helyettesítsék egy olyan világgal, amely szereteten, kölcsönösségen, összetartáson alapul. Ez az új rend: Isten országa a földön. Eláll az ember lélegzete, ha azokra feladatokra gondol, hogy az emberi létet minden vonatkozásában Krisztusivá tegyük. És ebben az átalakulásban mi magunk is benne foglaltatunk az életünk egész teljességével, a belsőéletünkkel és a külsőéletünkkel.

Krisztust követőember és Krisztust valló keresztyén egyház: erőd felett való utad van ebben a világban!

Igen ám, de mi emberek vagyunk, tele gyarlósággal, tehetetlenséggel, mint Illés próféta éppen itt a történetben. Éppen mikor ez a felhívás történt, akkor volt életének egyik legmélyebb pontján. Testi-lelki depresszió, levertség nyomta le a földre. Tele volt szorongással, panasszal, keserűfélelemmel, úgy látta, hiába él, hiába fárad, eredménytelen a munkája, a nép megölte a prófétát, elhagyta Istenét, őmaradt csak egyedül, neki is bujdosnia kell, halálra keresik. Nem tud mit kezdeni, üressé, céltalanná vált reménytelen számára az élet. Legjobb lenne nem is élni már tovább, úgysem élet ez már tovább. Így könyörög: elég Uram, vedd el az én lelkemet, mert nem vagyok jobb az én atyámnál. - Valahogy ilyenforma depresszió, lelki elernyedt állapotban van az egész kereszténység, a mi gyülekezetünk és mi magunk is személy szerint. Ilyenformán vonszoljuk magunkat, keserűen, kiábrándultan és terméketlenül a mi hívőéletünkben. Néhányan vannak itt, akik látják, hogy többre volnának hivatva, mint amennyit teljesítenek, de elkedvetleníti őket az, hogy kevesen vannak hozzá, mint Illés, aki egyedül maradt meg a próféták közül, nincsenek megértőlelkek, csak fáradt, alvó tömegek. Mit kezdjen néhány ember egy egész világgal?! - Vannak, akiket elkedvetlenít a küzdelemtől a sikertelenség, az eredménytelenség látása.

Hiába minden erőfeszítés, kár belefogni valamibe, túl nagy az ellenállás. De a legnagyobb hiba Illésnél is, nálunk is az Istenben való bizalom hiánya. A Bibliában is benne van, hogy “Megfáradnak a legjobbak is, ... de akik az Úrban bíznak, erejük megújul.” Ez a két dolog szorosan összetartozik egymással: a megfáradás, ellankadás, elernyedés egyfelől és az Úrban való bizalom megrendülése. A cséplőgép lendítő kereke, ha a gőzt kikapcsolják belőle, egy ideig még tovább forog, de egyre lassabban, megfárad és nem bír tovább munkát végezni. Az erőfeletti úthoz erőfeletti erőhöz van szükség. És ha a bizalom, a kapcsolat, a felülről való inspiráció megszakad, azonnal kezd hatni, működni az alulról való inspiráció, ami elernyeszt, elkedvetlenít, ami azt mondja, amit Illésnek: Elég! Igen: az ördög a körülményeinken át, a testi-lelki adottságainkon át szüntelenül arra inspirál, hogy vonulj vissza, szabd kisebbre a követelményeidet magaddal szemben, ne akarj szembeszállni a világgal, hiszen gyenge ember vagy! Képtelen vagy, belebuksz, kíméld magad! Hagyd abba! Nincs értelme! És így az alulról való inspiráció hatása alatt előáll az a beteges állapot, mint Illésé, mely csak adottságokat lát az életben, de lehetőséget nem! Csak azt látja, ami van, az akadályt, a nehézséget, csak a saját erőtelenségét, de nem azt, amivé lehetne a Krisztus ereje által!

Valaki egyszer azt mondta, hogy a keresztyén ember főjellemvonása az, hogy nem nyugodhatik bele a dolgokba úgy, ahogy van, mert érzi, hogy a dolgok úgy ahogy vannak, valami mást képviselnek, valamit, ami kevesebb, mint Krisztus Királysága! Mégpedig az élet minden területén. Nos: a mi lelki elesettségünknek éppen az a főjellemvonása, hogy belenyugszunk a dolgokba úgy, ahogy vannak. Nem Krisztus Királyságát képviseli a családi életünk: legfeljebb sajnálkozunk felette, de nem teszünk érette semmit! Nincs ébredés a gyülekezetben, nincsenek új megtérések: a körülmények számlájára írjuk! Megízetlenült sóvá lett egyházunk a világban: hát ki tehet róla! Még mindig uralkodnak rajtunk személy szerint a régi bűnök: hát végtére is gyarló emberek vagyunk! És így szépen megnyugtatjuk magunkat. Szép-szép a keresztyén élet, csak elérhetetlen. Nincs is igényünk többre, mint ami minden jóravaló embertől kitelik, nem is várunk valami rendkívülit, valami magasabbrendűt, valami erőnk felett valót a Krisztusból, beletörődünk az erkölcsi és lelki levertségnek abba az állapotába, amiben vagyunk, hozzá vagyunk szokva, hogy lelki elernyedésben élünk! Fantáziátlanokká lettünk, el sem tudjuk már képzelni, hogy mivé lehetnénk és mivé lehetne körülöttünk a világ Krisztus által? Fantáziátlanokká lettünk, vagyis hitetlenekké lettünk!

A múltkor mellettem ült egy barátom és közösen hallgattunk valamit. Neki az a szokása, hogy közben rajzol, meg hallgat, mert csak így tud figyelni. Papírt vett elő, de ceruza még nem volt nála. Elkérte az enyémet. Egyszer csak az üres papíroson az én régi ceruzám nyomán ügyes karikatúrák kerültek elő. Elcsodálkoztam: ez a ceruza még soha életében nem mozgott ilyen ügyesen! Nem, mert én nem tudok rajzolni, de mert egy művész vette a kezébe, lám mit lehet tenni egy olyan ceruzával, amely eddig mindig csak szögletes, alig olvasható betűket firkált!?

Hát még az ember mivé lehet, hát még az egyház mivé lehet a világban, ha a legnagyobb művész veszi a kezébe? Mit írhat és rajzolhat Isten vele a világ történelmének a lapjaira? És nézd a megfordítottját: mivé lehet még egy Illés próféta is, aki pedig már járta gyakran ezt az ereje felett való utat, mivé lehet, milyen fáradttá, üressé, amint megszakad a bizalmi kapcsolat az Úrral? Hát mivé lehetünk, akik pedig meg sem próbáltuk járni igazában véve ezt az erőnk felett való utat?

És a vigasztaló ebben a történetben mégis az, hogy Illés prófétának éppen ebben a testi-lelki elesettségében hangzik az Úr parancsa: Kelj fel és egyél, mert erőd felett való utad van! Lásd meg Illés, hogy magadban bizony csak ilyen gyenge vagy te is, mint bármelyik másik ember. Igazad van: nem vagy jobb az atyáidnál! Másoknál, őseidnél: ember vagy! Nem is a te kiválóságod tesz alkalmassá erőd felett való útra, hanem én, és amit én adok .

Kelj fel és egyél! - Kelj fel: ezt mondja nekünk is, add magad a kezembe! Bízd rám magad! - És egyél: olyan életre vagy elhivatva, amit rendkívüli, természetfeletti erőnélkül nem tudsz megvalósítani! Egyél! Mit? Jézus azt mondja: Én vagyok az életnek kenyere. A keresztyén életnek a tápláló ereje. Vedd magadba, dolgozd fel magadba, mint az ételt: Krisztust! Gondoljátok, hogy Ő azért járta meg az utat a mennyből a halálon át a feltámadásig és vissza a mennyig, hogy mi nyugodtan tudjunk aludni, vagy hogy valami szellemi élvezettel itt a templomban jól tudjunk lakni? Nem! Hanem azért, hogy az Ő bennünk szétáradó mennyei, isteni erejénél fogva el tudjunk indulni arra az erőnk felett való útra!

Merd hinni, hogy ennek a megváltó halálnak az erejéből futja arra, amire a magad emberi képessége nem elég! Merd hinni, hogy a bűneid legyőzésének, egyházad megújulásának és a világ krisztianizálásának az erőd felett való útjához neked is megadja a szükséges erőt és a kielégítőtáplálékot! Épp ez teszi értékessé a keresztyén életet, hogy megoldhatatlan problémák elé állít folytonosan, de éppen az teszi nagyszerűvé, hogy ezek a problémák megoldhatók Jézus Krisztus által!

Az elernyedésbe belekárhozunk, belepusztul a gyülekezetünk, - az erők felett való út vállalásában pedig erőnk felett való erők által újulunk meg. Való igaz, amit a zsoltárban így énekelünk:

Boldog a nép, amely tenéked örvendez,
Minden dolgát, Uram, ez viszi jó véghez.
Fényes orcád előtt ezek járnak merészen,
És a te nevedben örvendeznek szüntelen,
Mert nagy dicsőségre őket felmagasztalod,
És jótéteményed rajtuk megszaporítod.

89. Zsoltár 7. vers

Ámen

Dátum: 1955. júni. 12.