Mindent Isten dicsőségére!

1954. május 30, vasárnap

Lekció: 

  • 1Korintus 10,23-33

Alapige

“Mindent az Isten dicsőségére míveljetek!”
  • 1Korintus 10,31

Ez az Ige még jobban kihangsúlyozza azt, amit már a múlt vasárnapi igehirdetésben is hallottunk, hogy tudniillik egy-központúvá kell válnia az életünknek. Az egész keresztyén élet befoglalható ebbe a három szóba: Isten dicsőségének a szolgálata. Életünknek valóban olyan főszabálya ez, amely minden kérdésben eligazíthat bennünket, amelynek a szem előtt tartásával mindig mindenben megtalálhatjuk a helyes utat. Mindezt az Isten dicsőségére: ez a mi kötelességünk, hivatásunk, életcélunk. Mindenben, mindenkor növelni az Isten dicsőségét! Ez így talán nagyon elvontan hangzik, pedig valójában ez a leggyakorlatibb valami a világon. Annyira gyakorlati, reális és konkrét dolog, mint az, hogy eszünk és iszunk, vagy bármi más hétköznapi dolgot cselekszünk.

A baj éppen az, hogy Isten dicsőségének a szolgálata részünkről nem ilyen egészen gyakorlati és konkrét dologban szokott megnyilatkozni, hanem nagyon is elvontan és elszellemiesítve. Hadd vessem föl újra a múlt vasárnapi problémát, amikor arról beszéltünk, hogy vannak az életünknek olyan területei, amelyeken többé-kevésbé engedjük úrrá válni Krisztust, de vannak olyan fenntartott területek is életünkben, amikből kizárjuk és nem igényeljük az Ő hatóerejét. Mostani Igénk szavaival ugyanezt így mondhatnánk: van olyan evés és ivás, amit Isten dicsőségére művelünk, - mint például az úrvacsorai kenyér és bor evése és ivása -, de van olyan is, aminek semmi köze nincs az Isten dicsőségéhez: például amit a vendéglői asztalnál vidám társaságban, vagy az üzemi konyhán fogyasztunk el.

És ugyanúgy van ez sok mindenféle egyéb cselekedetünkkel is. Vannak szent és vannak világi foglalatosságaink. És az egyik legkatasztrofálisabb meghasonlás, ami valaha is bekövetkezett a keresztyénség életében: a szent és a világi dolgok közötti elválasztás volt. Felosztottuk az életet szent és világi félre, vannak szent és világi hivatásaink, szent és világi napjaink, szent és világi épületeink, szent és világi könyveink. Azt gondoltuk, hogy így mindkettőt megőrizzük, pedig mikor ezt tettük, mindkettőt megszegényítettük. A világi élet materiálissá vált és a szent elem éteriessé, légiessé, szóval üressé és tartalmatlanná. - Egy francia író mondja: “Tudod, mi teszi az embert minden teremtmény között a legboldogtalanabbá? Az, hogy az egyik lába a véges, a másik lába pedig a végtelen világban van és felőrlődik e két világ között.” Ezt a kétfelé sántikálást sokáig nem lehet csinálni. Két-központú életet sokáig nem lehet kibírni.

Minden ember élete - az enyém is, a tied is - olyan, mint egy mozaikkép: sokszínűapró kövecskékből rendeződik össze egységes képpé, egy egésszé. A sok kis színes cserép által valami szép, nagy gondolatot akar kifejezni az isteni művész. A legkisebb kövecske is eleme annak a felséges tervnek, amit általa ki akar ábrázolni alkotója a mozaikképen. Magukban véve a kis kőlapocskák értéktelen töredékek, így együttesen azonban, engedelmeskedve egy fölöttük álló rendezőelvnek, szép képet alkotnak. Az életünk eseményei, történései: mozaikdarabok, kisebb-nagyobb színes részletek, amelyek nagyon zűrzavaros képet mutatnak mindaddig, amíg nem egységes rendezőelv szerint rendeződnek össze. Ez az egységes rendezőelv pedig az, amit Igénk mond: “Mindent az Isten dicsőségére míveljetek!” #1Kor10.31. De az a baj, hogy a legkülönbözőbb elvek szerint rendeződnek a mozaikdarabok. Üzleti életben a haszon a rendezőelv, társadalmi életünkben az érvényesülés, szerelmi életünkben az élvezet, evésben, ivásban a jóllakás, munkánkban a pénzszerzés, és mindettől függetlenül hitéletünkben: esetleg az Isten. Elveszítettük életünknek a rendezőelvét, középpontját. Ezért olyan zavaros, áttekinthetetlen, értelmetlen az életünk, mint egy széthullott mozaikkép.

De hát mit cselekedjünk, ha már egyszer ilyen a valóságos élet? Letagadhatatlan tény, hogy vannak ünnepek és vannak hétköznapok, vannak templomok és vannak gyárak, egyikben az orgona szól, a másikban gépek zúgnak, egyikben áhítat, nyugalom, a másikban verejtékes munka, lázas tempó uralkodik. Van imádság és van kacagás, van úrasztali közösség és van zsúrasztali társaság - és ugyanaz a keresztyén ember hol az egyik, hol a másik féle világban forog. És ez nem is baj, egészen természetes, csak az fontos, hogy a különbözőhelyzetekben is ugyanaz maradjon a cselekedeteinket, egész hozzáállásunkat rendezőelv: “mindent az Isten dicsőségére míveljetek!” A legkülönbözőbb területeken is maradjon egyközpontú az életed!

Nézzétek Jézust, aki ugyancsak tudja, mit jelent egyik lábbal a véges, másikkal a végtelen világban élni. Nem lehetett ám könnyűdolog harminc évig egy faluban unalmas emberek között élni, ácsműhelyben dolgozni és egy özvegyen maradt édesanyát és a családját támogatni. Ugyanakkor érezni az élo˝ Isten elhívását a szíve mélyén, tudni, hogy birtokában van az az egyetlen kincs, amire ennek a szomorú világnak szüksége van. Jézus egyik lábával Názáret nyomasztó hétköznapi életében, a másikkal pedig Isten megváltó tervének a középpontjában állt. Két merőben ellentétes világ! Nem őrlődött-e közöttük, nem volt-e boldogtalan? Nem, mert a két világot eggyé tette. A végtelent behozta a végesbe és a végest a végtelenbe. A gyalulásában is benne volt a világ újjáteremtése. Ezért tudta a gyalulást jól, a világ Megváltójához méltóan végezni. Istentiszteletünk nem ér semmit, ha utána Istent bezárjuk a templomba és Nélküle megyünk ki a világba. Biblia olvasásunk sem ér semmit, ha utána Jézust belehajtjuk a Bibliánkba, mint a préselt virágot és Nélküle kelünk fel mellőle. Imádságunk sem ér semmit, ha az imánkkal együtt az Istennel való életközösségünket is lezártuk. Ez az a megosztottság, ami ellen szól Igénk figyelmeztetése: “Mindent az Isten dicsőségére míveljetek!”

Valaki megkérdezett egyszer a Balkánon egy varrogató leányt: nem fárad-e el a nap-nap után való szüntelen öltögetésben? - Óh, dehogy - felelte, hiszen ez az esküvői ruhám. Az öltések nem voltak többé közönséges öltések, mert valami nagy dologhoz kapcsolódtak. Szürke, feladataink, unalmas, verejtékes óráink vagy vidám szórakozásaink és örömeink miért ne kapcsolódhatnának valami még nagyobb dologhoz: Isten dicsőségéhez. És így a szent és a profán eggyé válik, a közönséges nem közönséges többé, hanem jelentőséggel és isteni céllal ragyog. A cipőkészítéssel és unalmas számadatok könyvelésével is lehet Istennek szolgálni. Lehet úgy padlót felmosni és mosogatni, hogy általa Jézus jelenvalóságát teszem gyakorlativá, reálissá. A legprofánabb és legmateriálisabb munkát is lehet a szentségnek olyan érzésével végezni, mint a lelkésznek a lelkigondozást. “Mindent az Isten dicsőségére” azt jelenti: azért vagyunk ma itt, kiszolgálóként ebben az üzletben, munkásként ebben a műhelyben, tanár vagy diákként ebben a tanteremben, háziasszonyként ebben a konyhában, napszámosként ezen a darab földön, hogy ebben a helyzetben is Krisztus szellemének a megtestesítője legyek. Az Ő szándékát és szellemét kell megvalósítanom a dolgokkal és az emberekkel való kapcsolatomban.

Ahogyan Péter felajánlotta hajóját Jézusnak, hogy onnan taníthasson, úgy ajánlom fel neki az én hajómat, életemet, hogy onnan taníthassa környezetemet arra: mi az Ő országának a jelentése. Azt mondhatná most valaki, de ez a világ annyira más, annyira rossz, annyira idegen az Isten szent világától, hogy nem lehet benne az Isten dicsőségére élni. Ha más lenne a világ, talán meg lehetne valósítani azt, hogy mindent Isten dicsőségére! Nos, nem a világnak kellene ahhoz mássá lennie, hanem nekünk. Nem egy megváltozott világban, hanem egy megváltozott szívvel lehet ebben a jelenvaló világban Istent dicsőíteni. Jézus azt mondta: “Atyám, eljött az óra, dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen téged.” #Jn 17,1 Halála órájának az eljövetelére nézve mondta ezt. Jézus azzal dicsőítette meg Istent, hogy áldozatul adta önmagát érettünk. Az Ő megváltó halálában dicsőül meg Isten a földön. Általunk is csak abban dicsőülhet meg az Isten, ami Krisztus halálában a számunkra adva van. Adva van az, hogy elfogadjuk Krisztus érettünk való váltsághalálát, elvállaljuk mint helyettes elégtételt a bűneinkért és beleadjuk a magunk énjét ebbe a halálba. Mintegy megéljük ezt a halált. Megszabadulunk a megváltó halál által attól a nagy Éntől, amelyik bitorolja életünk középpontját. Krisztus halálának az elfogadása és vállalása szabadít föl arra, hogy az én-központúság helyett most már az Isten-központúság elve uralkodjék el az egész életünkön. A Krisztus halálában megújult ember dicsőítheti az istent. - Mármost gyakorlatilag hogyan érvényesül Istennek az a dicsősége életünkben, ami Krisztus halálában adva van? Az önfeláldozás csodájában. Önmagamnak a másokért való feláldozásában. Mert azt mondja Jézus: Amennyiben megcselekedtétek valakivel azt, hogy enni, inni adtatok neki, fölruháztátok, meglátogattátok, megvigasztaltátok: velem cselekedtétek meg. # Mt 25,35-40 A szeretet cselekedeteiben konkretizálódik az Isten dicsőségének a szolgálata.

Egy misszionáriust közvetlenül a missziói állásra való megérkezése után gyaloghintón piszkos, szűk, népes utcákon vittek át. A misszionárius szívében minden lázadozott a város idegenszerűsége és tisztátalansága ellen. Fölsóhajtott magában: Istenem, hogyan tudok az emberek között élni, ha szeretet nincs a szívemben? A régi énje támadt föl és tiltakozott a reá váró sok kényelmetlenség ellen. Mit tehetett? Vagy azt, hogy hagyja eluralkodni magán régi énjét és akkor fogcsikorgatva, szörnyűkeresztként cipeli szolgálata terhét, vagy azt, hogy vállalja régi énje számára a Krisztus halálát és beleadja magát teljesen a Megváltó Krisztus szeretetszolgálatába. Ez utóbbit választotta. És ettől kezdve elfeledkezett a szűk utcákról, a tisztátalanságról, idegenszerűségről és csak olyan embereket látott, akikért Krisztus meghalt. Ahelyett, hogy önmagára korlátozódott volna figyelme, a szeretet kivonta őt a maga köréből az őszeretett embereiért való bámulatos alkotó szolgálatra.

Lehetnek az életnek olyan helyzetei, ahol úgy érezzük: itt nekem nem jó, nem kifizető, nem kényelmes. De gondoljunk arra ilyenkor, hogy másoknak esetleg jó lehet, hogy én itt vagyok - és Krisztus halálában meg is kapom hozzá az erőt, hogy valóban jó legyen másoknak az én ittlétem. És akkor már nekem is jó! Nagyon jó! Hiszen mindenütt és mindenkor, ahol és amikor Krisztus megváltó halálába beleadom az énemet: Isten dicsőségét szolgálom!

Folytassuk hát istentiszteletünket az ámen után, az áldás után, a templom kapuján túl, úgy, hogy akár eszünk, akár iszunk, bármit cselekszünk, mindent az Isten dicsőségére cselekedjünk!

Ámen

Dátum: 1954. május 30.