Az úr halálát hirdetni, amíg eljövend

1952. október 26, vasárnap

Alapige

“Az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend”
  • 1Korintus 11,26

Most kimondottan azért gyülekeztünk össze, hogy egyházi életünk legszentebb szertartásában vegyünk részt: újra együk a kenyeret, igyuk a pohárt és ezáltal az Úrnak halálát hirdessük, amíg eljövend. Ez az egész keresztyén élet programja: az Úr halálát hirdetni, amíg eljövend. Erre nemcsak emlékeztet, nemcsak tanít az úrvacsora bennünket, hanem erre erősít meg, erre készít fel ez a szent vendégség.

“Az Úrnak halálát!” Sokunkban úgy él az Úr halálának a tudata, mint isteni váltságdíj bűneinkért. A nagy adósság teljes kiegyenlítése, Jézus halála nagy véres jóvátétel, aminek alapján Isten bűnbocsánatot hirdetett. Igen: Jézus halála ezt is jelenti. Helyettes elégtételt az isteni igazságszolgáltatásnak, és még többet is ennél. Az Úr halálának ezt a mélyebb, gazdagabb értelmét az ószövetségi véres áldozatok jelentéséből látjuk meg. Amikor egy galambot, bárányt, kecskét, vagy bármi más állatot áldoztak az oltáron, ez mindenestől fogva jelképes cselekmény volt. Az fejeződött ki benne, hogy ebben a megölt állatban maga az áldozó adja a vérét, tehát a lelkét, vagyis az életét az Úrnak. A vért, tehát a lelket, az életet rátették az oltárra: jeléül annak, hogy az áldozó ezt nem akarja önmagának megtartani, hanem fölajánlja, odaszenteli az Úrnak egészen. Úgy is lehetne mondani, hogy visszaadja az Úrnak. Azután Isten dicsőségének a tüzét gyújtják meg rajta, ami azt megemészti.

De ez az elégetés éppen nem megsemmisítést jelent, hanem sokkal inkább átformálást. Égőáldozat lesz belőle, aminek a füstje felszáll. Isten dicsőségével való érintkezésben mintegy Isten Lelke által maga is spiritualizálódik, átalakul olyan életformába, amelyben át és átjárja teljességgel Isten valósága. Az oltáron tűz által való elfüstölögtetése az áldozatnak Isten életformájába való átformálódást, belepárolgást jelképezett. Az állat leölésével, tehát a vérnek, az életnek az odaadásával és az oltáron való tűz általi elfüstölögtetésével ezt akarták kifejezni, ezt az isteni életvalóságba való átformálódást. Mintegy Isten hívja tehát az embert az áldozatra, hogy benne végrehajtsa a megszentelődést és ezáltal mintegy a maga dicsőségében részesítse. A bűnös ember nincs már többé: oda van adva Istennek és Isten elvette. Átalakul, mássá lesz. Ez az, amit ószövetségi áldozat kifejez.

De ami ott csak jelkép, az Krisztus áldozatában beteljesedett valóság. Ő benne történik meg a teljes áldozat. Ő az, aki a vérét, tehát a lelkét, az életét teljesen és fönntartás nélkül odaadja. És Ő benne valósul meg az is, amit a fölszálló füst jelképez: az isteni dicsőség valóságában való átformálódás, áthelyeződés, belepárolgás. Hiszen Ő az, aki nemcsak meghalt a kereszten, hanem valósággal föl is támadott, megdicsőült, mennybement és ült az Istennek jobbjára. Isten megváltó művének a teljessége, amit a bűnbeesett világgal szándékozott tenni, Jézusban már kiteljesedett és célhoz ért. Ez az értelme tehát az Úr halálának, érettünk és helyettünk való áldozatának. Amiben a mi hitünk a megváltás teljességét, kiteljesedését látja már előre, addig is, amíg majd nyilvánvalóvá lesz mindenek előtt, amikor a megfeszített és feltámadott, megdicsőült Úr újra eljövend.

Tehát Krisztus áldozatában, vagyis az Ő vére, élete odaadásában és megdicsőülésében végbement a nagy fordulat: elkezdődött a bűnös embernek és az egész teremtett mindenségnek a majdan eljövendő Isten országába való átformálása. Jézusban valóban elközelített az Isten országa. Elkezdődött! Nem teljes dicsőségével, nem kiteljesedett, hanem elközelített, bejött a világba, már itt van. Megtörtént a fordulat: mert a Názáreti Jézusban, az ember Fiában már végrehajtatott az az áldozat, amivel Isten az embert, a világot a maga szentségébe hívja, dicsőségében részesíti. Ez az áldozat azt jelenti, hogy az a megváltott világ, amit a Biblia új égnek és új földnek nevez, aminek a dicsőségét a mennyei Jeruzsálem szépségeivel írja le, az az Isten országa, aminek az eljöveteléért a Miatyánkban így könyörgünk: Jöjjön el a te országod, - már megjelent közöttünk, úgy, mint egy tengerből már kiemelkedni kezdősziget. Keresztelő János már mintegy hallotta zúgni a hullámokat, amelyek jelezték, hogy a mélységből feltörőben van valami. Jézusban megtörtént a döntő áttörés. Pálnál és Jánosnál már ott van határozottan az új föld kiemelkedése, mint egy sziget a tengerben. Az az új világ tehát, az Isten országa. Az eljövendő korszak már mintegy betört a jelenvaló világba, a bűnös elveszett világba. És valóban: az egész első gyülekezet, az őskeresztyén gyülekezet, - ahogyan a Bibliában olvasunk róla -, olyan volt, mintha egy darab élő, valóságos betörése lett volna az eszkatológiának, a végkifejletnek, az új égnek és új földnek. És valóban az is volt: a mába előrevetített sugara az eljövendő Isten-országának. A megfeszített, feltámadott, megdicsőült Krisztusnak a misztikus teste volt a világban és bizonyságul a világnak. Benne az eljövendő mennyek országa mozzanatai vetítődtek előre a földre.

És valóban igaz, hogy az egyház lényege nem földből való földi, hanem mennyei. Nem emberi kezdeményezés hozta létre, nem megalapította valaki, hanem az egyház elsősorban transzcendens, túlvilági valami itt a földön. Az első keresztények beszéde élete, bizonyságtétel volt a közöttük lévő élő Úr rejtett, de mégis valóságos jelenlétéről. Ők valóban benne éltek a Krisztusban, mint a szőlővessző a tőkében, beleoltva, beleavatva, a megfeszített és feltámadott Krisztus életébe, az örökéletbe! Az első keresztény gyülekezet igazán annak az eljövendő új kornak, egy szigete volt e világban, az eljövendő Isten országa valóságának a ragyogása, előrevetített fénye. Ezt jelentette számukra Krisztus halála, Krisztus áldozata!

Mármost arra szólít fel az Ige, hogy az Úrnak ezt az áldozatát, az Úrnak halálát hirdessük, amíg eljövend. Hogyan? Nos: éppen a kenyérnek és a pohárnak, tehát az Úr áldozatát jelképező dolgoknak az evése és ivása által. Ez az evés és ivás azonban nem egyszerűen kegyes visszaemlékezés arra az áldozatra, hanem sokkal több annál: részesedés benne. Ezt a sákramentumot adta Jézus jelül, amelyben megtörténik, végbemegy a részesedésünk abban a fordulatban, amit Krisztus halála és feltámadása kezdett el a világ életében. Ez a részesedésünk Krisztus áldozatában persze nem mágikus úton történik, hanem hit által. Úrvacsorázni annyit jelent, mint az életemet odaszentelem és átadom Krisztusnak, hogy részesülhessek az Ő áldozatában: halálában és feltámadásában. “Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, ...Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ővele... Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk.” (Róm 6,6;8 és 5.) Az a mozdulat, amivel idejárulsz az Úr asztalához, nem egyéb, mint magadat odaáldozva belépsz a Krisztus áldozatába és abban Ő vele egyesülsz. Az úrvacsorában nemcsak passzívan veszünk részt, úgy hogy elfogadunk valamit: a kegyelmet, a bűnbocsánatot, hanem aktívan is, úgy, hogy magunkat beleadjuk Krisztus áldozatába. Hit által. Belehisszük magunkat a megfeszített és feltámadott Krisztusba. De úgy, hogy Krisztus munkája, az Ő áldozata marad a nagy föltétel és lelki átkarolás, amiben mindez a mi áldozatunk lehetséges. Jézus mintegy beölel bennünket a maga áldozatába.

Nos, éppen ez a beölelés, ez a beoltatás, ez a bemerítés, ez a beavatás történik meg az úrvacsorában. Benne hitet vallva, magunkat megtagadva és odaáldozva belépünk Krisztus elvégzett áldozatába. Meghalunk Krisztussal, Krisztusban, hogy ugyancsak Ő vele, Ő benne feltámadjunk egy új, most már egészen Istennek szentelt életre. Krisztussal együtt és Krisztusban mi is megáldoztatunk. Az úrvacsorázó élet tehát éppen nem valami kegyes, rituális szertartásoskodás, hanem mindig újra és egyre jobban való belemerülés, beleoltódás Krisztus áldozatába. Önmagam beleadása Krisztus halálába és részesedés az Ő feltámadásában, megdicsőülésében, isteni életében. Az úrvacsorázó élet az egész testi, földi, önös érdekű életemnek égőáldozatként való föladása, hogy beleformálódjék, átalakuljon az Isten dicsőségével átszőtt létformává. Az, hogy igazán úrvacsoráztunk, majd abból derül ki, hogy mennyiben válik ezentúl a szavunk, a cselekedetünk ama másik világ, az eljövendő Isten-országa előjelévé?! Az igazán úrvacsorázó ember élete jeladás, amiben az eljövendő üdvösség tükröződik. A Krisztus áldozatába beavatott ember cselekedetei mind megannyi fölvillanása az eljövendő dicsőségnek, előrevetített sugarai a Krisztus visszajövetelével kiteljesedő mennyországnak. “Az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend,” - mégpedig úgy, ahogyan az úrvacsora vételekor megfogadjátok: ti e kegyelemért hálából egész élteteket az Úrnak szentelitek és mint az Ő megváltottai az Ő dicsőségére éltek!

Egy történet elmondásával hadd fejezzem be. Nemrégiben olvastam. Egy lelkipásztor sétája közben találkozott a város leggazdagabb emberével. Beszélgetés közben azt mondja a gazdag ember: Szép volt Nagytiszteletű Úr az a beszéd, csak azt nem mondta meg, hol van hát a mennyország!? Majd most megmondom - felelte a lelkész. Azzal egy kis házikó padlásszobájára mutatva így szólt: Ebben a szobában egy szegény özvegyasszony lakik két kis gyermekével. Az egyik ágyban fekszik az asszony, a másikban a két kis gyermek. Tüzelőjük nincs, fáznak. Ennivalójuk sincs, éheznek. Orvosságot sem tudnak venni, sem orvost megfizetni. Menjen el azokhoz a szegényekhez, vegyen meg a számukra mindent, amire csak szükségük van! Vigye fel nekik! És ha még ezután sem fogja tudni, hogy hol van a mennyország, akkor jöjjön el hozzám, és én megtérítem az összes költségét, amit rájuk költött. A történet befejezése az, hogy a gazdag ember nem ment el a lelkészhez, hogy a költségei megtérítését kérje. - Hát így hirdessétek az Úr halálát, amíg eljövend. Ez az úrvacsorázó élet! Vagyis: egy Istennek áldozott élet cselekedeteivel belesugározni a világba az eljövendő Isten-országa dicsőségének a fényjeleit.

Így imádkozzuk együtt szép énekünk szavaival:

Óhajtunk, Jézus, egyesülni veled;
Úgy lesz szívünk szent, ha te megszenteled.
Adjad hát, hogy mint tagok a főnek,
Engedjünk néked, bennünk élőnek.
Olts be magadba, mint jó szőlőtőbe,
Hogy jó nedvesség folyjon a vesszőbe,
És légyen szívünk szívednek mása,
Éltünkben élted hogy minden lássa.

438. ének 7. vers

Ámen

Dátum: 1952. október 26. du. Ámen