A kereszt bolondsága és ereje

1952. február 17, vasárnap

Lekció: 

Alapige

“A keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik megtartatunk, Istennek ereje.”
  • 1Korintus 1,18

A gyülekezetünkben általánosan használt bibliaolvasó vezérfonal szerint - mint tudjátok - a Márk evangéliuma végén Megváltónk keresztre feszítése történetét olvastuk a mai napon. Vagyis a keresztről való beszédet. Mi hát az a keresztről való beszéd, amiről alapigénk is szól? Nem magyarázom, inkább elolvasom: Mk15,20-41. Ez a keresztről való beszéd. És ezt mintegy kiértékeli egy bizonyos szempontból Pál apostol, amikor azt mondja, hogy “a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik megtartatunk, Istennek ereje.”

A mi fülünkben kegyeletsértően hangzik Krisztus keresztjére nézve az a megállapítás, hogy bolondság. Pál azonban még közelebb élt ahhoz a korhoz, amelyben jól érezték még az emberek azt a szégyent, ami a kereszthalálhoz tapadt. Gonosztevőket, gyilkosokat szoktak kereszthalállal kivégezni. Mit akar hát az apostol olyan világmegváltóval, akiről maga hirdeti, hogy a legszégyenteljesebb halállal, vesztőhelyen fejezte be földi pályafutását? Nem csoda, ha sokan megbotránkoztak a keresztről való beszéden.

Ma ez a szégyenjel a kereszténység legszentebb jelvényévé vált. A Koponya hegyéről odakerült templomtornyok, katedrálisok tetejére, utcakereszteződésekre, aranyláncon függve női nyakakat ékesít. Látszólag tehát nagy tisztelet veszi körül, mégis e külső tisztelet és ragyogás mögött is az maradt Krisztus keresztje, ami volt kétezer esztendővel ezelőtt: bolondság és botránkozás azoknak, akik elvesznek, és Istennek ereje azoknak, akik megtartatnak. Megütközés köve, kritikus pont a kereszt, amelynél két nagy csoportra válik az emberiség: az elveszőkre és a megtartandókra. “Ez vettetett sokaknak elestére és feltámadására.” Miben áll hát a keresztről való beszéd bolondsága és ereje?

Mindenekelőtt az emberi gőg, a bennünk lévő öntudatos vagy tudatlan kevélység az, amely nem tudja elviselni a keresztről való beszédet. Ez ugyanis éppen a magasan hordott öntudatot töri össze, hajlítja meg, amikor a beképzelt, gőgös embert elveszett bűnösnek jelenti ki, olyannak, akin már csak így, a kereszthalállal lehetett segíteni, akit csak ezen az egy módon, Krisztus föláldozásával lehetett a kárhozattól megmenteni. Képzeljünk el egy köztiszteletben álló embert, akiről mindenki csak a legjobbat tudja és szokta mondani, aki már-már maga is elhiszi magáról mindazt a jót, amit másoktól hallani szokott: milyen megdöbbentő, amikor Krisztus keresztje éppen az ellenkezőjét mondja neki, mint mindenki más: Nézd, ez a véres kereszt temiattad van! Te vagy az oka, hogy nekem meg kellett halnom rajta! Te vagy az, aki olyan mélyen süllyedtél bele bűneidbe, hogy Istennek kellett meghalnia érted, hogy el ne vessz, el ne pusztulj, hogy mégis megmenekülhess!

Megalázó az, amikor kiderül rólam, hogy ilyen nagy bűnös vagyok! Ösztönösen tiltakozik ellene az önérzetünk! Olyanforma érzés lehet ez, mint amikor a beteg megrémül a lelkész láttán a kórházi ágyon: hát már annyira vagyok, hogy lelkész jön hozzám? Vagy ahogyan én éreztem magam négy évvel ezelőtt, amikor gyomorfájdalmak miatt megvizsgáltak, és rögtön ott akartak tartani, megoperálni. Elképedtem: Ilyen nagy a baj? Igen, a keresztről való beszéd hallatára ilyen elképedés támad az ember lelkében: Ilyen nagy a baj? Ennyire veszedelmes a helyzetem? Ide jutottam én? Képtelenség! Olyan sértés, olyan támadás ez az énünk ellen, hogy nem csoda, ha sokan megbotránkozva elfordulnak tőle, mint értelmetlen bolondságtól.

Azután megbotránkoztat a keresztről való beszéd azért is, mert itt látom meg, hogy nekem is csak ugyanazon az egyetlen módon lehet üdvözülnöm, Isten kegyeibe bejutnom, mint a legnagyobb gonosztevőnek: Krisztus halála érdemében bízva. Isten tőlem sem kíván kevesebbet, és a másiktól sem többet. A keresztfán megfeszített latortól, a közömbös századostól, a kegyetlen papoktól éppúgy, mint a siránkozó Máriától, a kétségbeesett János apostoltól egyaránt csak azt, hogy mindenik felismerje Jézusban a Megváltóját, azt, hogy éppen őérette adatott halálra Isten Fia!

Botránkoztató a keresztről való beszéd, mert azt hirdeti, hogy Isten ugyanazt az árat fizette érettem is, mint teéretted, vagy mint az általad legmegvetettebb emberért! Hát valóban ennyire nem volna Isten szemében semmi különbség az egyik ember és a másik ember között? Valóban ennyire csak az emberi gőg kitalálása volna az a sokféle szintkülönbség, amit magunk között látunk? Az ilyen beszédre csak kétféleképpen lehet reagálni: vagy megbotránkozva elfordulni tőle, mint bolondságtól - vagy elhatározni, hogy levetjük egymás előtt az álarcot, hiszen Krisztus keresztje tövében nyomorultul egyformák vagyunk: kárhozatra méltó bűnösök!

És bolondság a Krisztus keresztje azért is, mert egyszerűen ellenkezik a józan ésszel. Ki tudja fölfogni azt, hogy Krisztus érette meghalt? Ki tudja megérteni, hogy Jézus helyettesít engem a büntetés kitöltésében és a halálban? Vannak dolgok, amiket csak személyesen végezhet el az ember, nem veheti igénybe mások helyettesítését. Az éhes ember helyett nem lakhat jól valaki más, a beteget nem helyettesítheti senki az orvosság bevételében vagy a műtét kiállásában. A diák helyett nem tanulhatja meg a leckét a szülő. A kivégzésre ítélt gyilkos helyett senki sem nyújthatja oda a nyakát a hurokba. És a kereszten mégis valami ehhez hasonló helyettesítés történt. Szó szerint az történt, amit egyik szép énekünk így fejez ki:

S mily büntetés, mit a világ Reád mért?
A jó nyájőrző szenved a juháért;
A bűnért, melyet szolgák elkövettek,
Az Úr fizet meg.

Meghal a jó, ki hűség volt s alázat,
Az él, ki Isten bántására lázadt;
A vétkes ember sértetlen, s bilincsben
Ott áll az Isten.

340. ének 4-5. vers

Hát ki érti ezt? Nem áll-e mindez ellentétben a józan, emberi ésszel? Az egész helyettes szenvedés, helyettes elégtétel tanítása nem bolondság-e az ember számára? De ha még elfogadom is nagy nehezen, hogy Jézus meghalt egy emberért, ott van az újabb bolondság: hogyan lehet elég az Ő halála minden emberért? Egy siketnéma tanuló egyszer ezt írta fel a táblára: Nem értem, hogy Jézus halála hogyan lehetett elégtétel minden ember helyett? A nevelője egy pillanatig nem tudta, mit feleljen, majd hirtelen kiment, és visszatért egy nagy kötény száraz levéllel. A leveleket kiöntötte az asztalra, lehúzta briliáns gyűrűjét, és odatette melléjük. A siketnéma arca felragyogott: Értem már - írta a táblára - Jézus a gyűrű, többet ér, mint az összes többi ember! De nem bolondság-e egy gyémántgyűrűt odaadni egy halom száraz levélért? Bizony, bolondság! Mivel ezt értelmesebb szóval nem tudjuk kifejezni, kegyelemnek nevezzük! Isten kegyelme mindenkor bolondság az emberi elme számára, és ezt a bolondságot mi vagy kikacagjuk, vagy leborulva imádjuk!

Akármilyen bolondság is a keresztről való beszéd azoknak, akik elvesznek, nekünk, akik megtartatunk, Istennek ereje! Ezen a bolondságon, a keresztről való beszéden át árad bele mégis Istennek ereje ebbe a nyomorult világba.
Egyedül ezen át tapasztalhatom meg Istennek a kárhozattól megmentő erejét. Csodálatos az, hogy ahol valaki a keresztről való beszédet hittel hallja, ott elkezdődik az örök élet! Ott, mint egy dohos levegőjű szobában, amikor huzat támad, beömlik az örök élet levegője. Egyszer egy haláltól félő ember kérte a lelkészt, hogy adjon neki vigasztalást. Egyet azonban kikötök - mondta - Jézusról ne beszéljen! Istenről beszélhet, őt ifjú koromtól ismerem. A lelkész elkezdett beszélni neki Isten szeretetéről. Másnap Isten mindenhatóságáról. A beteg láthatóan kezdett megnyugodni. Harmadnap Isten szentségéről volt szó. A beteg nyugtalankodni kezdett. Negyedik nap a lelkész Isten igazságosságáról beszélt. A beteg nem bírta tovább, elküldte őt. Ötödik nap nem is jött. Hatodik napon hívatta a beteg. Úgy érzem - mondta - mintha máris a pokolban volnék! Ekkor a lelkész elkezdett beszélni neki Isten kegyelméről, a keresztről, Krisztus váltsághaláláról. A beteg pedig nem tiltakozott, hanem boldogan ragadta meg a kegyelmet és az örök életet!

Én is gyakran láttam már csendes lelki beszélgetések alkalmával fölragyogni emberi szemekben az örök élet fényét. De mindig kizárólag csak akkor, amikor a keresztről való beszéd hangzott közöttünk. Ismered-e már a keresztről való beszédnek ezt az örök életre megmentő erejét?

De nemcsak megmentő erő árad a Krisztus keresztjéből, hanem megtisztító erő is. Nem vetted-e észre, milyen emberfölötti erő kell ahhoz, hogy szentül élhess? Hogy legyőzhessed magadban mindazt a sok rossz tulajdonságot, szenvedélyt, idegességet, amit röviden bűnnek nevezünk? Nem vetted-e észre, milyen félelmetes hatalom a Sátán az életünkben, mennyire nem bírunk szabadulni a hatása alól? Hiába a nevelés, a kultúra, minden emberi erőfeszítés, büntetés, hogy a lelkünkhöz és testünkhöz tapadt bűnt lemoshassuk. Jobbá lenni, megváltozni, megszentelődni csak a keresztről való beszéd ereje által lehetséges. A pusztai vándorlás alatt mérges kígyók marták össze Isten népét. Mózes az Úr rendeletére rézkígyót csináltatott. Aki erre rátekintett, meggyógyult a halálos marástól.

Egyedül Krisztus vérében van meg a bűn mérgének az ellenszere, ellenmérge. Valami csodálatos és megmagyarázhatatlan erő árad a megfeszített Krisztusból. Aki lelki szemeivel komolyan ránéz, aki Őt szüntelenül maga előtt látja, abba átömlik Isten ereje, és ez erő birtokában nincs többé kiszolgáltatva a Sátán erejének. “Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgymint az Úrnak Lelkétől” 2Kor3,18. Úgy “szemléld” Krisztust, mint a beteg a napot! Tedd ki magad az Ő dicsősége sugarának! “Akik Őreá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul.” Zsolt34,6

A te számodra is erő a keresztről való beszéd, Istennek megváltó és megtisztító ereje. Nem ez az erő gyöngült meg vagy fogyott el, hanem a Benne való hitünk. Legyen hát az a magatartásunk, amit ez az ének fejez ki:

Rád tekint már hitem, Megváltóm,
Istenem, a Golgotán: Halld könyörgésemet,
És vedd el vétkemet,
Mostantól hadd legyek Tied csupán.

Szívemet töltse be kegyelmed
ereje Buzgósággal! Meghaltál érettem;
Add: szívem s életem
Teérted éghessen, forró lánggal!

466. ének 1-2. vers

Ámen

Dátum: 1952. február 17 (du.).