Reformáció: döntés

1948. október 31, vasárnap

Lekció: 

Alapige

“És odamenvén Illés az egész sokasághoz, monda: Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Baál, kövessétek azt. És nem felelt néki a nép csak egy szót sem”

Kedves Testvérek! Csábító a gondolat, hogy ezen a mostani reformációi istentiszteleten összehasonlítsuk Illés robusztus alakját a reformátoroknak, Kálvinnak, Luthernek és a többieknek a nagyszerűalakjával, és Illés próféta művét a reformátorok művével, és így a reformáció jelentőségébe a reformátorok személyi méltatásának az ablakán át pillantsunk bele. Olyan hősök, olyan kimagasló egyéniségek voltak ők, mint a próféták és az apostolok. Az ellen azonban, hogy a reformátorok személyét helyezzük most az emlékezés előterébe, ők maguk tiltakoznának a legjobban. Nagyon jól tudták ők azt, hogy a reformációt Luther vagy Kálvin művének tartani éppen olyan balgaság volna, mint a keresztyénséget Pál apostol művének. Ő k maguk tiltakoztak az ellen, hogy követőik magukat őróluk lutheránusoknak vagy kálvinistáknak nevezzék, és még azt sem akarták, hogy sírjukat az utókor számára megjelöljék, nehogy eltakarják akár még a holttestükkel is azt a Krisztust, Akinek szolgálni akarnak! Nem is az a fontos tehát most a mi számunkra, hogy ki volt az a még ma is jeltelen sírban pihenőKálvin János, vagy Luther Márton, vagy Dévai Bíró Mátyás, vagy Szegedi Kis István, vagy akár nagy elődjük: Illés próféta, hanem az, hogy mit üzen rajtuk keresztül ma az Úr Isten nekünk!

A négyszáz esztendővel ezelőtt kezdődött reformáció jelentőségét pedig a mi számunkra most a felolvasott Igén át abban látom, hogy a reformáció határozott kiállás, öntudatos döntés volt a Szentháromság Isten és az Ő kijelentése, a Szentírás mellett. Emberi szemmel tekintve éppen olyan hallatlan vakmerőség volt a reformáció, mint a több ezer évvel ezelőtti Illés próféta Kármel-hegyi cselekedete. Amikor Luther Márton nyilvánosan elégette az őt kiátkozó bullát, és ezzel nyíltan szakított a régi egyházzal, hogy egészen és kizárólag a szuverén Isten hatalma alá állítsa az egyházat és az embert - amikor Kálvin János hátat fordított az ezerötszáz esztendőalatt kialakult és megmerevedett egyházi tanoknak, és kizárólag a Szentírás alapján írta meg a keresztyén vallás rendszerét: akkor tulajdonképpen nem történt más, mint nyílt és határozott döntés az egy igaz Isten mellett! És ha ezek a reformátorok négyszáz év távlatából üzenni akarnának most nekünk, a reformáció mai örököseinek, akkor Illés próféta szavával ezt üzennék: “Meddig sántikáltok még kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek Őt; ha pedig Baál, kövessétek azt!” 1Kir18,21. Döntsetek hát végre ti is teljes határozottsággal, és nyíltsággal a Szentháromság Isten mellett vagy ellen, a Kijelentés, a Biblia mellett vagy ellen! Döntsetek hát ti is végre, hová tartoztok, és vonjátok le ennek a döntésnek a konzekvenciáit! - Ez a határozott döntés hiányzik ma belőlünk.

Ismerjük ugye mindnyájan azt a bizonyos arany középutat. Azt jelenti ez, hogy ne menjünk soha valamilyen dologban túl messzire. Igyekezzünk inkább kiegyenlíteni, mint kiélezni az ellentétet, igyekezzünk inkább megalkudni, mint összeütközni. Ha valaki békét és nyugalmat akar magának, így cselekedjék: ne vigye a dolgokat kenyértörésre, mert az mindig valamiféle veszedelmet, kockázatot rejt magában, ha az ember megalkuvás nélkül erősen állást foglal valami vagy valaki mellett vagy ellen. Valóban bölcs tanács lehet ez sok esetben, ez a higgadt megfontolás.

És ha nem volna nagyobb dolog a világon, mint a mindenáron való zavartalan nyugalom: akkor valóban nincs is jobb az arany középútnál. De ennél a nyugalomnál nagyobb jelentőségűdolgok is vannak az életben, amiért érdemes feláldozni még a zavartalan nyugalmat is! Az is baj azután, hogy az arany középúton nemcsak a higgadt megfontolás szokott járni, hanem a gyáva megfontolás, az árulás is, és néha nehéz megállapítani, hogy hol végződik a hit, és hol kezdődik a gyáva meghátrálás. Sok üdvös dolog bukott már meg azon, hogy az arany középútra terelték. A sem hideg, sem meleg, közömbös emberre soha nem lehet számítani. És ez a baj, hogy ezek a közömbös, megbízhatatlan emberek szeretnek a leginkább a számukra a legkényelmesebb középúton járni!

Lehet, sőt egészen bizonyos, hogy vannak az életben olyan körülmények, amikor jó az arany középút, amikor a legbölcsebb dolog nem kenyértörésre vinni a dolgot, hanem lehetőleg elsimítani és kiegyezni. Egy esetben azonban nincs, és nem is lehet arany középút: Isten és a világ között, Krisztus és az AntiKrisztus között, vagy az Ige szerint az Úr és a Baál, tehát az egy igaz Isten és a pogány bálványisten között. Isten sem csak félig adta önmagát a mi megváltásunkért, hanem egészen! Jézus földi személyében nemcsak volt valami isteni, hanem azt mondja róla az Ige, hogy benne lakott az istenség egész teljessége testileg! És ennek az istenség egész teljességét magában hordozó Jézusnak nem valami mellékes ügye volt a megváltás, hanem egyetlen ügye, amire mindenestől ráment, amibe testestől-lelkestől belehalt, mert a megváltás olyan roppant nagy ügy volt, hogy az az egész Jézus Krisztust igénybe vette, követelte.

Igen, a te megváltásodhoz szükség volt az egész Jézus Krisztusra. Arra a szent Felségre, Akiben az istenség egész teljessége lakott testileg. Ugyanígy a Krisztus által történt megváltás is egészen igényel téged, azaz nemcsak töredéket, nemcsak részleteket akar megváltani belőled az Úr a halálból, hanem téged egészen, teljesen. Mit érne, ha egy égőházból valakinek csak a fejét, vagy csak a lábát sikerülne kimenteni? Úgy igazi az életmentés, ha az egész embert élve tudják szorongatott helyzetéből biztonságba helyezni. Istennek az egész te kellesz, nemcsak a fejed, vagy nemcsak a pénzed, vagy valami más töredék belőled, mert így nem ér semmit számodra a megváltás. Egy szívet kettéosztani éppúgy halált jelent lelkileg, mint egy élőembert kettévágni is halált jelent testileg. Ha csak félig-meddig adod magad az Úrnak, nem sok hasznod van belőle, mert aki csak félig az Istené, az egészen az ördögé.

Nem önzés és nem szeszély az az Isten részéről, amikor egészen igényel valakit önmagának, amikor teljes odaadást kíván a részemről, hanem Őtudja azt, hogy enélkül én maradok ki a megváltás öröméből. Nem lehet tehát a lelked egyik fele Istené, a másik fele pedig a világé. Nem lehet az, hogy a beszéded ötven százalékban Istent dicsőíti, ötven százalékban pedig Őt káromolja. Nem lehet az, hogy valaki félig hitből él, félig pedig valami másból, megfoghatóbb, materiálisabb valamiből. Itt nem lehet arany középúton járni, mert olyan a valóságban nincs! Éppen úgy, mint ahogy nincs középút a bűnbocsánat és az átok között, a kegyelem és az Isten haragja között, mint ahogy nem lesz középút a mennyország és a pokol között sem!

“Meddig sántikáltok kétfelé?” - kérdi a próféta. Olyan szánalmas látvány egy mindkét lábára sántító ember látványa, olyan bizonytalan, botladozó a járása! Olyan nehezen vonszolja tovább sérült lábát a földön! Nem tud valaki elől futni, vagy valakinek utána sietni, árkot ugrani, meredeken fölkapaszkodni, vagy lejtőn leereszkedni! Érzitek, milyen hűen fejezi ki ez a kép a mi szánalmas, bicegő, botladozó keresztyén életünket? Mert éppen ilyen nyomorult annak az embernek az élete, akit Jézus csak addig érdekel, amíg a templomban van, amíg imádkozik, amíg a Bibliája fölé hajol, vagy amíg az üdvösségről van szó. De azután nem engedi be Őt az üzletébe, a hivatalába, nem ülteti le a fehér asztal mellé, nem hívja magával a szórakozásaiba, nem kéri ki a tanácsát és a véleményét a politikai kérdéseket illetően! Van még egy másik szava is a Szentírásnak ilyen kétféle sántikálásnak a kifejezésére:

langymelegnek nevezi az ilyen embert. Ez pedig azt jelenti, hogy sem hideg, sem meleg. Még csak nem is közömbös, hanem olyan átlag keresztyénekről van itt szó, akik egyforma hőfokon élnek a nagy tömeggel. Mindig higgadtak, borzalmasan józanok, kibírhatatlanul megfontoltak, sohasem lángolnak Krisztus ügyéért, semmi lendület nincs a “keresztyénségükben”. Ez a fajta keresztyén a leghasználhatatlanabb Isten országa szempontjából. Éppen úgy, mint máshol, itt sem lehet használni az ilyeneket. Mit érne például egy áruházban egy sem hideg, sem meleg, az üzleti élet iránt közömbös, bárgyú üzletfőnök? Mit érne a politikában egy olyan pártvezér, akinek mindegy, hogy maga mellett vagy maga ellen gyűjti az embereket? Még ennyit sem ér egy langymeleg keresztyén élet, egy kétfelé sántikáló keresztyén ember. El lehet-e képzelni, hogyha Kálvin vagy Luther ilyen langyos, magyarul gerinctelen ember lett volna, lehettek volna-e eszközök Isten kezében a reformáció megindítására? Nos hát, ha égőhit kellett az egyház megreformáláshoz, az kell annak megtartásához is! Ezért üzeni ma nekünk a reformáció emléke, hogy mindenki döntse el magában, hogy hová tartozik: Krisztushoz, vagy nem Ő hozzá? Valljon színt nyíltan, őszintén, kit akar követni, de akkor kövesse is azt, akit választ!

Ismerek egy komoly hívő, idősebb lelkipásztort, aki nemrég új gyülekezetbe került. Ő mondta el a következőt: Azzal kezdtem, hogy minden presbitertől külön megkérdeztem, hogy döntött-e Krisztus mellett. Ha valaki azt válaszolta, hogy igen, elhittem neki, de le is vontam kijelentésének a következtetését, azaz úgy bántam vele, mint aki már Krisztusé. Tehát olyan munkába, szolgálatba állítottam be, mint amilyet egy Krisztus mellett döntött embernek nemcsak hogy el kell végeznie, hanem természetszerűleg boldogan vállal is. Így aztán kiderült, hogy valóban Krisztusé-e már, vagy csak mondja! Kedves Testvérem, talán te is azt válaszolod most erre a kérdésre, hogy te már döntöttél, mégpedig Krisztus mellett. Én el is hiszem, hogy valóban döntöttél, hiszen megtapasztaltad már, hogy az Úr az Isten, vagy megfordítva, hogy az egy igaz Isten az Ura ennek a világnak, annak látható és láthatatlan részében egyaránt. Nincs kétséged afelől, hogy Ő az egyetlen Ura a földi és a földöntúli, a testi és a lelki életednek, az üdvösségednek és a holnap kezdődőhétköznapjaidnak egyaránt. Hiszen annyiszor hallottuk, és különösen az elmúlt heti evangélizációban olyan valóságosan állt elénk ez az Úr, hogy az utolsó estén a helyükről való felállással mintegy ötven-hatvanan nyíltan is megvallották, hogy elfogadták Jézust Uruknak és Megváltójuknak. Nos tehát, vedd komolyan ezt a döntést, és vondd le ennek a következményét!

Mindjárt úrvacsorát osztunk. Tudod, mit jelent az, hogy felállsz a helyedről, idejössz az Úr asztalához, kinyújtod a kezedet, átveszed és megeszed azt, amit itt kínál neked az Úr Jézus? Azt, hogy látható és hallható módon igent mondasz az Ő hívásának. Azt, hogy mindnyájunk szeme láttára nyíltan újra megismétled a Krisztus melletti döntésedet. De ennek a döntésnek vond le a következményét is! “Ha az Úr az Isten, kövessétek őt” - mondja Igénkben Illés próféta. Ha tehát nemcsak múló hangulat, látszat, vagy külsőmegszokottság volt ez a döntésed, hanem azt jelenti az úrvacsorázásod, hogy igazán Őt választod, akkor most már igazán Őt kövesd! Követni, ugye, azt lehet, aki előttem megy. Hát, vajon megy előttem Jézus? - kérdezed. Igen, ha engeded, nincs a földi életnek olyan zeg-zuga, körülménye, helyzete, alakulása, ahova Jézus ne menne előtted, ha előreengeded. Tehát ne te menj Jézus előtt, hanem kérjed, hogy Ő menjen előtted, engedd előre! Akkor aztán bátran mehetsz, még a halálba is, ha Ő utána mész!

Pár nappal ezelőtt olyan helyre mentem, ahol tudtam, hogy nem lesz barátságos a fogadtatás. Ellenfél vár, csatára készül. Amikor a kilincsre tettem a kezem, fölfohászkodtam: Te menj előre, Uram! És úgy nyitottam ki az ajtót, hogy a szó szoros értelmében előre engedtem Jézust! Amikor kinyitottam a számat, hogy szóljak, megint Jézust engedtem előre, és csak azután szóltam. Csodálatos volt az eredmény rám is, rá is. Próbáld meg, engedd előre Jézust! Már innen úgy menj ki, hogy Őt engedd magad előtt, és te mindig csak utána menj! Ne törődj vele, ha túlzónak tart a világ! Kell valami hősi vakmerőség ahhoz, hogy valaki Krisztus után menjen a hétköznapi életben! Ez a hősi elszánás, szent vakmerőség: ez a reformáció! Ne sántikálj kétfelé tovább, hiszen te már tudod, hogy Krisztus az Úr! Indulj el hát az Ő nyomdokain!

Ámen.

Dátum: 1948. október 31. (reformáció)