Mi van a halál után? 3.

1947. május 04, vasárnap

Lekció: 

Sorozat: 

Alapige

“Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van. És a kiben megvan ez a reménység Őiránta, az mind megtisztítja őmagát, a miképpen Ő is tiszta.”

Sokunkat azért érdekel olyan nagyon a halál utáni dolgok kérdése, mert szorosan együtt jár ezzel, hogy van-e viszontlátás a halál után? Mivel már két prédikációban foglalkoztunk a halálnak Krisztus feltámadása által való legyőzésével, továbbá lelkünk és testünk számára az örök üdvösség korszakának a megnyílásával, most csak erre az egy kérdésre keressünk feleletet Isten Igéjéből, hogy van-e valóban viszontlátás a halál után? Itt megint, mint az előző két prédikációban, tartsuk magunkat szorosan ahhoz, amit Isten mond róla a Szentírásban, mert különben kegyeletes érzelmeink alaptalan képzelődésre ragadtatnak el bennünket.

Arra kérdésre, hogy van-e viszontlátás a halál után, a Biblia számtalan kijelentéséből azt a határozott választ kapjuk, hogy van! Felettébb fontos kérdésről van szó, lássunk néhány isteni kijelentést! Az ószövetségi hívők halálát mindig így adja tudtul a Szentírás: Meghala, betelvén az élettel, és takaríttaték az ő atyáihoz. Az Ószövetség nyelvén ez nem a családi sírboltba helyezést jelenti, hanem azt, hogy oda került ő is, ahova az ősei. Jákob, amikor tudtára adták a fiai, hogy Józsefet bizonyára vadállatok tépték szét, nagy fájdalmában így szólt: Sírva megyek fiamhoz a sírba. Szó szerint nem a sírba, hanem a Seolba, a halottak ószövetségi hit szerinti gyülekező helyére. Az öreg Jákobnak is az maradt nagy gyászában az utolsó vigasztalása, hogy megláthatja még kedves fiát odaát, ahol újra együtt lesznek majd mindnyájan! A zsoltáros Dávid királyt is borzalmasan megrendítette kisfia betegsége és halála, de azután a hívő megnyugvásával így szólt az őt nagy részvéttel körülállókhoz: “Én megyek őhozzá, de ő nem jő ide vissza énhozzám.” 2Sám 12,23). Dávid is tudta, hogy nem örökre szakad el a fiától, eljön az idő, amikor utána mehet majd!

Az Újszövetségben olvashatjuk a gazdag és Lázár példázatát. Egyik a pokolban, a másik a mennyországban van, mindkettő öntudatos, személyes létformában, felismerhető alakban. Amikor a gazdag feltekint a mennybe, ott látja Lázárt a dicsőségben, még a pokolból is látja, felismeri az üdvözült lelket. Visszaemlékszik rá, hogy a földi életben ő volt az, aki az ajtaja előtt ült és koldult. Ugyanebben a példázatban a gazdag attól akarja megóvni a földön élő öt testvérét, hogy ők is oda ne kerüljenek, ahol ő is van. Fél találkozni velük, mert ez csak növelné gyötrelmeit. Ugyanígy az üdvözült lelkek boldogságát is növeli a találkozás, a viszontlátás öröme. Hiszen itt a földön is mekkora öröm viszontlátni valakit, akit nagyon szeretünk, aki messziről, fogságból, sok nyomorúságból tér végre haza. Mennyivel nagyobb lesz az örömünk a mennyben! És nemcsak nekünk, a még ezután hazatérőknek, hanem azoknak is, akik odaát már várnak ránk! Ha igazán szerettük őket, nem kell-e komoly Krisztus-követőként azért igyekeznünk, hogy ne várjanak hiába? Hogy ne érje csalódás őket, és mi se hiányozzunk onnan, ahol ők vannak? Nem kell-e fokozottabb igyekezettel azon az egy úton, a keskeny úton járnunk, amely a mennybe vezet?

Azután egy másik Ige, amit mindnyájan ismerünk: “Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” 1Kor13,13. Tudjátok, miért mondja az apostol, hogy a három közül legnagyobb a szeretet? Az összefüggésből világos: arra utal ez, hogy a hit és a remény csak a földi életben szükséges. Odaát a hit már látássá válik, a remény pedig már beteljesedik. Tehát a hit és a remény megszűnik a halál után, nincs rájuk szükség többé. De a szeretet a halál után is az egyetlen lehetséges kapcsolat, viszonyulás a lelkek között, a szeretetre odaát is szükség lesz. De mi szükség szeretetre, ha nincs kit szeretni? Abban, hogy a szeretet odaát is megmarad, benne van, hogy Isten gondoskodik a szeretet tárgyáról! Számíthatunk rá, hogy az a szeretetviszony, ami itt a földön Krisztusban létesült, (tehát nem a költők által megénekelt halhatatlan szerelem, vagy testi szeretetviszony, hanem a Krisztusban megszentelődött szeretetviszony) odaát is megmarad, sőt teljessé és tökéletessé válik.

Még egy példát hadd mondjak: Krisztusnak megjelent a Megdicsőülés Hegyén a sok ezer évvel azelőtt elhunyt Mózes és Illés. A három tanítvány, akiket Jézus magával vitt, megismerte, hogy ki az a két idegen, akikkel Jézus beszél. Pedig soha nem látták, mert nem is láthatták őket azelőtt! Hogyan lehetséges ez? Valahogy úgy, hogy a megdicsőültek olyan ismertetőjeleket hordanak magukon, amiről rögtön rájuk lehet ismerni, hogy kicsodák. A múltkor hallottuk, hogy Isten a feltámadásban megőrzi a személyazonosságot megkülönböztető jegyeket. Tehát nemcsak azokat a személyeket fogjuk meglátni és megismerni, akiket itt a földön ismertünk már, hanem azokat is, akiket itt soha nem láttunk színről színre. Látjuk és megismerjük majd az ószövetségi atyákat, az apostolokat, hitvalló őseinket, hiszen egy nagy család leszünk odaát mindnyájan! Tökéletesen testvérek, hiszen egy Atyának a gyermekei, egy Krisztusnak a megváltott népe.

És itt van végül alapigénk, amely így végződik: meg fogjuk Krisztust látni, úgy, amint van. Mégpedig azt mondja Pál apostol: színről színre fogunk mindent látni és megismerni. Tehát színről színre fogjuk látni Jézus Krisztust. Jézus pedig sokszor kijelentette, hogy az üdvözült lelkek Vele vannak, körülötte vannak. Ha tehát az az ígéretünk van, hogy Őt színről színre látjuk majd, Vele együtt meg fogjuk látni azokat is, akik Vele vannak, akik Őt körülveszik. Folytathatnám tovább az isteni kijelentés bizonyságtételeit, de ennyiből is láthatjuk annak a feltétlen bizonyosságát, hogy van viszontlátás a halál után, és ott rá fogunk ismerni egymásra, és együtt leszünk újra!

De ha ez így van, akkor itt van most egy másik nyugtalanító kérdés. Ott vannak-e igazán Jézus mellett azok, akikkel szeretnénk újra találkozni? Valóban az üdvösség állapotába jutott-e a kedves halottunk, akit gyászolunk? És amikor majd odajutunk, nem ér-e szomorú meglepetés, hogy valaki hiányzik? Természetesen senkiről sem tudhatjuk mi abszolút bizonyossággal, hogy az üdvösség vagy a kárhozat helyén várja-e a mi megérkezésünket. De különösen azok felől, akiknek az üdvösségéért még az életükben imádkoztunk, jó reménységgel lehetünk. És ha valamelyik elhunyt szerettünk nem élt esetleg olyan hívő életet, amiből következtethetnénk az ő üdvösségre jutására, és mind a halál pillanatáig nem mutatta a megtérés jeleit, nem tudhatjuk, hogy a halálos ágyon vagy akár a meghalás pillanatában mimindent vitt véghez Isten az illető lelkében. Annyi idő alatt, míg egy főbe lőtt ember lerogy a földre, van Istennek hatalma megmenteni Krisztus által egy lelket az üdvösségre. Gondoljunk csak a keresztfán kivégzett latorra, akinek a vad, szilaj lelkét élete legutolsó másodperceiben mentette meg Jézus a kárhozattól, és vitte magával a mennybe!

De ha mégsem lenne ott valaki, akit szeretnénk viszontlátni - hiszen ez is előfordulhat, akkor mi lesz? Itt valamit komolyan tudomásul kell vennünk! A viszontlátást és az egymás megismerését ne földi mértékkel mérjük. Azt mondja Jézus: “Mert a feltámadáskor sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az Isten angyalai a mennyben.” Mt22,30. Test(=hús) és vér - mondja az Ige - “nem örökölheti az Isten országát.” 1Kor15,50. Azt jelenti ez, hogy önmagában véve a vérségi kapcsolat nem érvényes odaát, csak azok a kapcsolatok és kötelékek, amik itt a földön Krisztusban létesültek. Tehát nem úgy, és nem azért tartoznak össze odaát a férj és a feleség,a szülők és a gyermekek, mert itt a földön egy vér csörgedezett az ereikben. A csak földi kötelékek, a Krisztusban meg nem szentelt kapcsolatok, bármily drágák voltak is a földön, a halálban megszűnnek Isten gyermekei számára. Aki Krisztusban hal meg, halálával szakít mindazzal a földi kötelékkel, ami Krisztuson kívül esik. A Krisztuson kívül létesült földi kapcsolatok, tehát a pusztán vérségi, rokoni kötelékek az örökkévalóságban nem léteznek többé.

Alapigénk azt mondja, hogy odaát hasonlókká leszünk Őhozzá, azaz Krisztushoz. Azt jelenti ez, hogy mi is mindenkit ugyanúgy fogunk látni, mint ahogyan Jézus lát és ismer. Tudjuk ugye, hogy Jézus már itt a földön is mindazokat, akik az Ő Atyjának akaratát cselekszik, a vérségi kapcsolatok fölé helyezte. Amikor keresték a testvérei és az édesanyja, “És kinyujtván kezét az ő tanítványaira, monda: Ímé az én anyám és az én testvéreim!” Mt12,49. Túlvilági létezésünk öntudata nem olyan öntudat, ami az én körül csoportosulva azt vizsgálja, kik tartoznak hozzám, hanem ott már teljessé és tökéletessé válik az a program, hogy élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Öntudatom tehát nem annak az értékelését jelenti, hogy én vagyok, hanem azt, hogy teljes öntudatossággal átélem azt a boldog valóságot, hogy Krisztusé vagyok! A mennyei boldogság elsősorban Krisztus látásában, a Vele való közösség élvezetében áll, amiből következik, mintegy ráadás, a boldog közösség mindazokkal, akik Krisztusban haltak meg. A viszontlátás váradalma tehát a keresztyén ember számára alá van rendelve a Krisztussal való közösség utáni vágyódásnak. Van tehát viszontlátás, de csak Krisztusban!

Fokozza ez föl a felelősségérzetünket önmagunk és a környezetünkben élő szeretteink üdvösségével szemben! Férfiak és asszonyok, szülők és gyermekek, fitestvérek és nőtestvérek, ha szeretitek egymást, és a halál után is boldog együttlétben akarjátok tölteni az örökkévalóságot: a drága vérségi kötelékek, amelyek most összefűznek benneteket egymással, mélyüljenek el a Krisztusban megszentelődött lelki kapcsolatokká, mert a boldog viszontlátás odaát csak a megdicsőült Krisztusban vár rátok! Ha egy ilyen lelkileg összetartó családból ki kell egy időre szakadnia egy-egy családtagnak, milyen nagy vigasztalás számodra, aki itt maradtál, tudni azt, amit Pál így ír Filemonnak: “Azért vált meg tőled ideig-óráig, hogy őt mint örökkévalót kapd vissza.” Fil1,15. Boldog ember az, aki így tud gondolni előrement kedveseire, még ha könnyek csorognak is most végig az arcán!

Valóban az az egyetlen, igazi vigasztalásunk nekünk, Isten gyermekeinek, hogy az ő eltávozásuk olyan, mint egy messzi országba való elutazás. Olyan országba, amelynek mi is a polgárai vagyunk. És mi, az Isten gyermekei, távozó szeretteinknek sokkal inkább kiálthatjuk, mint földi utazásnál amivel búcsúzni szoktak: a viszontlátásra... Jézus Krisztusnál!

Dátum: 1947. május 4.Ámen