A megfeszített Jézus szolgálata

1940. október 13, vasárnap

Lekció: 

  • 1Korinthus 2,1-2

Alapige

Én is, mikor hozzátok mentem, atyámfiai, nem mentem, hogy nagy ékesszólással avagy bölcsességgel hirdessem néktek az Isten bizonyságtételét. Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak tiköztetek, mint a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről.
  • 1Korintus 2

Keresztyén Testvéreim!

Valahol Olaszországban van egy kis búcsújáróhely, egyszerű kápolna a dombtetőn, Krisztus szenvedésének egyes állomásait ábrázoló kálváriasor vezet föl hozzá. A kör alakú kápolnában a falra festve ott láthatók Mózes, a próféták és az apostolok életnagyságú képmásai egymás mellett, a kupolás mennyezetet pedig egyetlen óriási festmény foglalja el, amely a keresztre feszített Megváltót ábrázolja.

A különösen feltűnő azonban az ebben a templomban, hogy a próféták és apostolok mind egyik kezükkel fölfelé mutatnak, úgyhogy aki szemléli őket, szinte nem állhatja meg, hogy minduntalan föl ne tekintsen a kupolára, amerre az ujjak irányulnak.

Ott áll Ézsaiás, fölfelé mutat az egyik kezével, a másikban papírtekercset tart, rajta ezzel a fölírással: Az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette. Jeremiásnak is tekercs van a kezében, el lehet olvasni, ami rá van írva: Tekintsétek meg és lássátok meg, ha van-é olyan bánat, mint az én bánatom, amely engem ért. Körös-körül latinul ez a fölírás olvasható: Mózes és a próféták Őróla szólottak. Ott állanak Mózes és a próféták, és mind Őreá, a megfeszített Jézus Krisztusra mutatnak.

A prófétáknak és apostoloknak ezt a körét most gondolatban kiszélesíthetjük, és ott láthatjuk közöttük mindazokat a névtelen prófétákat és apostolokat, akiket kétezer esztendő óta arra hívott el az Isten, hogy a világ figyelmét az Ő Szent Fiára, Jézus Krisztusra irányítsák föl. Ebben a társaságban állunk mind, a lelkipásztorok is, akiknek - úgy érzem - egyetlen kötelességük csak az, hogy minden szolgálatuk, legyen az igehirdetés, pásztori gondozás vagy ügykezelés: egy nagy felfelé mutatás legyen Jézusra, a megfeszítettre.

Ezért választottam én is, nemcsak mai igehirdetésem, de egész lelkipásztori munkásságom alapigéjéül is Pál apostolnak ezt a mondását: „Nem végeztem, hogy egyébről tudjak tiköztetek, mint a Jézus Krisztusról, mégpedig mint 1Kor2.2
Pedig nagy tudós volt Pál, sok más dologról is tudott volna beszélni, olyan dolgokról, ami a korinthusiakat, a filozófiát szerető görögöket sokkal jobban érdekelte volna, mint a Názáreti Jézus szürke alakja, akinek a halálát és feltámadását egyszerűen botrányos babonának tartották.

Mégis az apostol, mint egy rögeszmének a szent megszállottja, szakadatlanul csak Jézusról beszélt, mégpedig nem mint emberi eszményképről, nagy tanítóról, divatos jelszóról vagy politikai vezérről, hanem a megfeszített Krisztusról, tehát a bennünket az Istennel megbékítő, pokoltól, bűntől, haláltól megváltó Jézusról.

A megváltó Krisztusra mutatni, csak Őróla tudni és mindég újra Őt hirdetni ma is nemcsak elégséges, hanem az egy szükséges dolog a lelkipásztorra nézve, akinek egyetlen feladata az, hogy a megváltó Krisztust állítsa oda a középpontba az emberi életnek mindazon a három területén, melyre szolgálata terjed: az egyénnek, az egyházi közösségnek és a nemzetnek az életében.

1.) Mit jelent a megfeszített Krisztus az egyes ember életében?

Valaki egyszer azt mondta Krisztusról, hogy ha minden szépet, jót és igazat, ami a világ kezdetétől fogva csak létezett a földön, összegyűjtenénk, mindent megtalálnánk Jézusban. - De ez még nem minden. Krisztus nemcsak a világ összes szépségének, jóságának és igazságának a teljességét, összefoglalását jelenti - ehhez még nem kellett volna kereszthalált halnia.

A megfeszített Krisztus nem ilyen távolban lebegő, megfoghatatlan eszme, hanem valami egészen közelfekvő valóság: a megfeszített Krisztus mindenki életében éppen azt jelenti, amire az embernek adott helyzetben a legnagyobb szüksége van. Még ha valaki azt gondolná is, hogy semmi szüksége nincs a Megváltó Jézusra, annak is, sőt éppen annak elsősorban van a legnagyobb szüksége reá.

Nincs veszedelmesebb állapota a léleknek, mint amikor nagyon meg van elégedve önmagával, és azt hiszi, hogy egyéni kiválóságait az Isten éppen úgy méltányolja, mint ő maga és hódoló környezete. Óh, ha egy ilyen önelégült lélek csak egyetlen egyszer kinyitná a lelki szemeit és ránézne Krisztusra, a megfeszítettre, nem kérkednék többé, mert meglátná, hogy a Krisztus halálának ő is oka volt. A bűntudat felébredése pedig éppen azt jelenti, hogy az elveszett lélek rátalál önmagára.

Másik nagy nyomorúsága a léleknek az, amikor bűnöknek, szenvedélyeknek az ölelő karjai között vergődik tehetetlenül, szeretne szabadulni, szeretne leszokni, szeretne mássá lenni, megjobbulni, és érzi, hogy hiába minden elhatározása és erőfeszítése, nincs menekülés.

És való igaz, ebben a bajban nem segít az akaraterő, sem a sport, sem a hidegvízkúra, sem semmi más modern gyógymód vagy jó tanács, hanem egyedül a Krisztus, mégpedig a megfeszített, aki éppen a halála által váltott meg minket a pokoltól, a kárhozattól és a hiábavaló, haszontalan, bűnös élettől.

Testvéreim, én még nem láttam, hogy egy idegkimerülésben szenvedő embert meggyógyított volna a bróm, vagy egy iszákost leszoktatott volna a szenvedélyéről az ékesen szóló rábeszélés.

De azt már nem egyszer láttam, hogy az ideges, nagyon fáradt, álmatlan ember, a parázna, vagy káromkodó, vagy hazudozó, vagy nevezzük egyszerűen a nevén: a bűnös ember megújult és gyógyulást talált minden nyomorúságából egyszerűen azáltal, hogy elhitte, elfogadta, hogy Jézus meghalt érette és ezáltal megváltotta őt is minden bűneiből.
Láttam gyászolókat megvigasztalódni, haldoklókat nyugodtan búcsúzni, mert hittek Jézus szavában, aki ezt mondta: „Ha valaki énbennem hisz, ha meghal is, él az.” Jn11,25 Azt mondják, hogy Amerika nagy prérijein, pusztaságain, forró száraz időben meggyullad a fű, és a több méter magas lángfal vágtató ló gyorsaságával száguld végig a pusztán. Nem lehet elfutni előle, a tűz fölperzsel mindent, ami útjába kerül.

Az emberek úgy védekeznek ilyenkor, hogy már előre fölégetik talpuk alatt nagy területen a megszáradt füvet. Ezen a helyen aztán, ahol a tűz már minden éghetőt megemésztett, nyugodtan állhat bárki, mert a hömpölygő lángtenger, mely itt már semmi táplálékot nem talál, kikerüli ezt a helyet.

Ilyen hely a Golgota is. Ott már minden bűn, baj és nyomorúság, ami csak megronthatja az életünket, már kidühöngte magát: Jézus mindnyájunk vétkét magára vette, ezért állhat bárki nyugodtan, veszélytől mentesen a megfeszített Krisztus mellett. Ezért van az, hogy ezer ember ezerféle bajára is csak egyetlen orvosság van: A Megváltó Krisztus. Ezért mondom Pál apostollal, hogy nem akarok másról tudni közöttetek, mint Jézusról, mégpedig mint megfeszítettről.

2.) Mit jelent a megfeszített Krisztus az egyház életében?

Röviden úgy felelhetnék erre a kérdésre, hogy a megfeszített Krisztus, és itt a hangsúly a megfeszítetten van, jelenti az egész egyházi élet és minden egyházi tevékenység középpontját. Magától értetődőnek látszik ez az állítás, pedig nem volt mindég az, és ma sem mindenki tartja ilyen természetesnek.

Akik Jézus személyében nem a Megváltó Krisztust, hanem még mindég csak valláserkölcsi hőst látnak (ez volt az egész múlt század világnézetének a szemlélete), azok az egyháztól is azt várják, hogy világnézeti és erkölcsfilozófiai magasiskola legyen.

Akik a megváltó Krisztus helyett a társadalmi sebeket kötözgető názáreti Mestert látják az egyházi élet középpontjában, azok az egyháztól legfőbb feladatul a népjóléti tevékenység gyakorlását várják. A lelkészi hivatalokat felkereső legtöbb ember lelkében ezt az igényt találnánk meg az egyházzal szemben.

Akik Krisztust már egyáltalán nem is látják az egyház középpontjában, hanem csak a földi egyház külső kereteit nézik, földi szervezetét és erkölcsi súlyát látják csak, azok azt várják, hogy az egyház is egy bizonyos társadalmi egyesületféle, politikai pártféle tömörülés legyen, amely műkedvelő színielőadásokat, vidám farsangi estéket rendez, és tagjait politikai törekvéseik elérésében teljes erkölcsi súlyával támogatja.

Nos, Testvéreim, az egyház életének a középpontjában egyedül a Megváltó Krisztus áll. Ez azt jelenti, hogy az egyház nem kegyes lelkek kultúrtársasága, nem népnevelő és népboldogító intézmény, nem klub-közösség vagy politikai párt, hanem az egyház a Krisztus által megváltott lelkeknek a Jézus Krisztus körül való csoportosulása, gyülekezete, - ami tehát azt jelenti, hogy az egyház csak akkor egyház, ha a megváltó Krisztus van a középpontjában.

Mármost a mi gyülekezetünk akkor válik igazán egyházzá, ha mi külön-külön mindnyájan, akik alkotjuk ezt a gyülekezetet, komolyan és őszintén így tudunk vallást tenni: hiszek Jézus Krisztusban, az én Megváltómban.

Külföldön már nagyon sokfelé megvan, nálunk is el fog következni az, hogy nem a születés, nem a keresztlevél és nem az adó dönti el valakinek egy keresztyén felekezethez való tartozását, hanem személyes döntése, nyílt hitvallása és állásfoglalása a megváltó Jézus Krisztus mellett.

Ezért, mint az egyház szolgája, egy életen át nem tehetek mást, minthogy csak mutatok szakadatlanul az egyház Urára és életadó középpontjára: a Jézus Krisztusra. Amíg Krisztus anyaszentegyházát szolgálom, nem akarok tudni másról, mint Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről.

3.) Őt akarom szolgálni magyar nemzetem érdekében is. Mert mit jelent a Megváltó Krisztus magyar nemzeti életünkben? Jelenti a magyar holnapot, egyedül Ő jelenti a megvalósulását mindazoknak a reménységeknek és törekvéseknek, amelyek a szebb és jobb magyar jövendőre irányulnak.

Testvéreim, nagy nemzeti csapások után nagy bűntudat és bűnbánat ébred a nemzetek lelkében. Az utolsó világháború nagy nemzeti csapása után talán éppen most érezzük legjobban ezt a nemzeti bűntudatot. Lassan mindenki látja a múlt és a jelen sok, nagy hibáit, mindenki érzi, hogy itt a segítés, a gyógyítás, a jóvátétel ideje.

Nos, Testvéreim, ha a mi nemzeti sebeink gyógyítási munkájából, ha nemzeti megújulásunkból most kimarad a Megváltó Krisztus, akkor újra csak narkotizáljuk, kábítószerrel gyógyítjuk a fájdalmakat. Jelszavakkal egy nagy nemzeti közösséget csak áltatni lehet, csak terelni és fegyelmezni lehet, de megújítani, jobbá tenni csak úgy, ha az a közösség egyedeiben újul meg és válik jobbá. Ez pedig csak a Megváltó Krisztus által lehetséges.

Stockholmban néhány évvel ezelőtt egy nagy evangelizációs hét után, sok száz embernek Krisztushoz térése az állam életére is jótékonyan hatott: rengetegen jelentek meg az adóhivatalokban, és bevallották az eddig eltitkolt jövedelmüket. Az adóbevétel abban az évben jelentősen megnövekedett.

Nem arról van szó, hogy az egyházak érvényesítsék befolyásukat az állam életében, hanem arról, hogy az egyházi közösségben Krisztusra talált lelkek, Krisztusban élő emberek kint a politikai, üzleti vagy hivatali munkájukban is Krisztusnak engedelmeskedjenek.

Magyar nemzeti életünk akkor fog megújulni, ha ebből a templomból és a többi templomokból megváltott keresztyének mennek majd a parlamentbe, a műhelyekbe és hivatalokba, és ott képviselik és védik az emberi lélek örökkévaló érdekeit, ott nyújtják majd a nemzetnek az örök nemesítő tőkét, a krisztusi Lelket és életet.

Vallom azt, hogy a Krisztus által megváltott magyar ember igazabb magyar, hasznosabb polgár és áldozatosabb hazafi, mint a Krisztus nélkül élő magyar. Úgy szolgálom hát legjobban a nemzetemet, ha a szolgálatom, az életem mindég egy nagy, Krisztusra mutatás marad. Ezért amíg magyar vagyok, amíg a hazámat szeretem és szolgálni akarom: nem akarok tudni másról, mint csak Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről.

Nem rögeszme és nem egyoldalúság ez tehát, Testvéreim, mert hiszen azt láttuk, hogy a Megváltó Krisztus az élet teljessége. Ezért akarom mindenáron, mindenki tekintetét állandóan csak Őreá irányítani föl. Azért hirdetem az Igét, és érettetek imádkozva azt kérem Istentől, hogy a Megváltó Krisztus legyen valósággá a ti életetekben.

Aki keresi Őt, és segítségre van szüksége, szívem és ajtóm mindég nyitva áll előtte. És Testvéreim, most hogy hivatalosan is összeköttettem veletek, azt kérem, hogy ti is imádkozzatok érettem, hogy szolgálatommal és életemmel valóban ne is tudjak soha másról közöttetek, mint Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről.

Ámen.

Imádkozzunk!

Örökkévaló Istenünk!

Megköszönjük Neked ezt a napot, ezt az ünnepet, ezt az örvendezést, amit kegyelmedből adtál most nékünk.

Köszönjük, hogy ünnepünkön jelen voltál és megáldottál bennünket a Te Szentlelkeddel. Hálát adunk, hogy fiatal egyházközségünket kezdettől fogva segítetted, kegyelmesen vezetted és immár idáig juttattad.

De most különösen hálát adunk Neked azért, hogy bennünket, törékeny, alkalmatlan földi embereket arra méltóztatsz, hogy a te szolgáid, a te munkatársaid legyünk, Igédet hirdessük, üzenetedet továbbítsuk, örökkévaló emberi lelkeket vezessünk el Hozzád. Köszönjük Neked, Urunk, hogy nagy fogyatkozásainkat jól ismerve is ilyen nagy a bizalmad irántunk.

Kérünk Téged alázattal, végy hát eszközül a Te szent kezedbe, és munkáld rajtunk keresztül a Te Neved dicsőségét a földön. Áldd meg ezt a gyülekezetet úgy, hogy itt minden lelkipásztori munkát a Te Szentlelked irányítson és töltsön meg mennyei tartalommal.

Add Urunk, hogy az az igehirdetés, ami valaha erről a szószékről elhangzik, az a szolgálat, ami ennek a gyülekezetnek az építésére lefolyik majd az elkövetkezendő esztendők alatt: ráirányíthassa mindenki figyelmét a Te Szent Fiadra, megváltó Krisztusunkra, és kérünk Téged, hogy ami emberi hiány marad ebben a pásztori szolgálatban, töltse ki és egészítse ki azt is mindenkor a Te Szentlelked.

Könyörgünk Hozzád e gyülekezet minden tagjáért, kicsinyekért és nagyokért, ifjakért és öregekért, betegekért, szenvedőkért, örvendező vagy gyászoló testvéreinkért, hívőkért és hitetlenekért: hadd kerüljön ebben a gyülekezetben egyre több lélek az Ő kizárólagos uralma alá.

Könyörgünk Hozzád a mi magyar népünkért, visszatért és még vissza nem tért véreinkért, kormányzónkért és minden elöljárónkért. Adj ennek a népnek minél több, Krisztus által megváltott életű hazafit, Tereád figyelő és Szentlelked által irányított vezetőket. És ha gyarlóságunk miatt sok-sok kérésünket nem is tudjuk elsorolni előtted, hadd foglaljuk össze minden fohászunkat abba az imádságba, amire Megváltó Jézusunk tanított bennünket ekképpen:

Mi Atyánk,
ki vagy a mennyekben,
szenteltessék meg a te neved;
jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.
És bocsásd meg a mi vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek;
és ne vígy minket kísértésbe,
de szabadíts meg minket a gonosztól.
Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.

Ámen!

Torockó tér, 1940. október 13. (Joó Sándor beiktatási beszéde.)