Sáfárság

1939. október 01, vasárnap

Lekció: 

Alapige

Ami pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék.
  • 1Korinthus 4

Keresztyén Testvéreim!

Van a Szentírásban egy régi, elfelejtett szó, divatját múlt kifejezés: sáfárság. Valamikor pedig nagyon mély értelme volt ennek a szónak, de talán éppen a sok használat következtében elkopott, elszíntelenedett, és most ott lepi a por lelkünknek valamelyik félreeső zugában, ahová eltettük, mint valami régi emléket.

A baj azután abban van, hogy a szóval együtt a sáfárság gyakorlata is kiment a divatból, és ma már alig-alig találunk valakit, aki a sáfárság fogalmát igyekeznék megvalósítani az életben.

Nos, Testvéreim, az új egyházi esztendő küszöbén, amikor a különböző belmissziói munkaágak indulóban vannak, különösen nagy jelentősége van annak, hogy a sáfárság gondolatát minél többen megértsék. Isten országa és vele együtt annak minden java és áldása annál jobban terjed, mennél többen ráébrednek sáfár-voltukra.

Vegyük hát elő ezt a régi, elavult és megfakult szót a lelkünk lomtárából, törölgessük le róla a port, lássuk meg, mennyi drága érték van ebben a szóban: sáfárság, és igyekezzünk megtölteni újra tartalommal és élettel.

„Ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.” 1Pt4.20 „Ami pedig a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék.” 1Kor4.2

Ebben a két Igében elmondja Isten, hogy mi a sáfárság alapja, azután hogy mi a követelmény vele szemben, és végül hogy micsoda haszna van.

1.) Ez a szó „sáfár” a Biblia eredeti nyelvén sokkal többet kifejez, mint a magyar fordításban. Olyan szolgát jelent, akit az ura állított be a maga házába vagy birtokára, és megbízta azzal, hogy vagyonának egy bizonyos része fölött őrködjék, azt gondozza és kezelje. A sáfár tehát nem háziúr, hanem háziszolga, aki az ura tulajdonát képező vagyontárgyakkal, javakkal gazdálkodik.

Átvetítve ezt most már az isteni háztartás síkjába, azt jelenti a sáfárság, hogy minden dolog ezen a világon, minden anyagi és szellemi vagyontárgy közvetlenül és kizárólag az élő Isten tulajdona. Az Ő tulajdona az idő, a nemzet, a család, az Ő vagyona a pénzem, a házam, a testem, a lelkem, a szabadidőm, az ügyességem, a testi vagy szellemi képességem, az Ő tulajdona a gyermekem vagy az élettársam.

Olyan az életem, mint egy nagy háztartás. Az egyik szobában az egyéni életem csendes perceit töltöm, a másik szobában családi életemet élem le, a harmadik szoba azt a munkateret jelenti, amit kifelé, a világ felé, mint hivatalos vagy közmunkát végzek. De ebben a nagy háztartásban, amely az életemet jelképezi, egyetlen bútordarab sem az enyém, az egyes szobák, amelyek falai között az életem lefolyik, nem egy öröklakás egyes helyiségei, a háznak nem én vagyok a tulajdonosa. A háziúr Isten, én pedig csak gondviselője vagyok az Ő vagyonának.

Már-mostan ez éppen az ellenkezője annak, mint ahogyan mi sokszor látjuk és éljük is az életünket. Öreg szolgával gyakran megtörténik az, hogy ura távollétében úgy viselkedik, mintha ő volna az úr a háznál. Mennél több java fölött bízta meg gondviseléssel az úr a szolgát, mennél nagyobb vagyonba ültette bele mint felvigyázót és kezelőt, annál nagyobb a kísértés az elbizakodásra és az úrhatnámságra.

Nos, Testvéreim, mi az életünk javai fölött való gazdálkodásban sokkal inkább háziúrnak érezzük magunkat, mint a háziúr megbízottjának. Milyen önhitté tud tenni valakit a tehetsége, milyen fölfuvalkodottá tud válni valaki művészi hajlamainak a láttán, mennyi dicsőséget és elismerést vág zsebre az ember olyan természetesen magától értetődőleg, mintha mindaz valóban őt illetné, nem is az Istent, akitől megbízatásként kapta a képességeit.

Milyen rideggé és kegyetlenné tud tenni valakit a vagyona! Hogy elhiszi az ember, hogy joga van a pénzével és az idejével úgy gazdálkodni, ahogyan akar!

Sőt, még az Istennel is hajlandó perbe szállni az ember olykor, amikor az Isten elvesz tőlünk valakit vagy valamit, akit vagy amit annyira a magunkénak tartottunk, hogy véleményünk szerint még Őneki sem lehetett volna semmi köze hozzá. Hogy mennyire nem él bennünk a sáfár-voltunk tudata, abból is látszik, hogy még amikor adunk is valamit az Istennek, időt, szolgálatot vagy pénzt, úgy érezzük ilyenkor, mintha valami jótéteményt gyakorolnánk, úgy adjuk azt, mint egy áldozatot.

A sáfár tudja, hogy Istennek megvan a jogcíme arra, hogy bármit kérjen tőle, bármilyen követeléssel álljon elébe, mert hiszen mindene, amije van, csak bizományban van nála, a nyereség, a gyümölcs és a tulajdonjog az Istent illeti meg.

Sáfárságom alapja tehát ez: mindenem, amim van, az Istené - és ezt elismerni nem valami nagy kegy, hanem kötelesség a részemről.

2.) A sáfárral szemben támasztott követelményt így fejezi ki a Szentírás: „Ami pedig a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék.”
A sáfárság bizalmi állás. Az ember nem szívesen fogadna be akárkit a házába, és nem szívesen hagyna ott akárkit hosszú éveken, sőt évtizedeken át az értékes holmijai között, értékpapírjait rejtő fiókjának a kulcsát nem szívesen bízná reá akárkire még csak megőrzésre sem, nemhogy a vele való gazdálkodásra.

Ilyen állásra hosszú-hosszú válogatás után és esetleg többszöri próbatétel után merészelne az ember valakit fölfogadni. Hosszú évek alatt megmutatkozó hűséges szolgálat keltheti föl valakiben a bizalmat a másik emberrel szemben, hogy az a megbízott mindent olyan pontosan fog elvégezni, ahogyan maga a megbízó végezte volna személyesen.

Isten előre megbízik mindenkiben. Minden emberre rábíz egy vagy több darabot örökkévaló drága értékei közül. Az egyik embernek művészi tehetséget ad, a másiknak a rábeszélés drága adományát, a harmadiknak egy csomó szabadidőt, ismét másikra rábíz hatalmas összegeket vagy szántóföldeket. Senkinél sem tudakolja előbb, hogy megérdemli-e ezeket az értékeket - Isten mindenkinek előlegezi a bizalmat. Nagy isteni háztartásában fölfogadja a sáfárokat, azután magukra hagyja őket egy időre, és engedi, hogy sáfárkodjanak a rájuk bízottakkal.

Mármost mindnyájan, akik itt vagyunk, ilyen bizalmi emberei, ilyen sáfárai vagyunk az Istennek. Beszéljük meg most egymás között, hogy hogyan sáfárkodunk a ránk bízottakkal. Most csak könnyen vagyunk, hogy a gazdánk elutazott, de ez a távollét tőle nagyon könnyen elfelejteti velünk, hogy ha ő hazatér (vagy jobban mondva: amikor mi hazatérünk Őhozzá), mindenről számot kell adnunk.

Hogy milyen hűséggel sáfárkodtam, rögtön kitűnnék, ha Jézus átrovancsolná életem számadásait. Vajon mit szólna Jézus, ha belenézne a pénztárkönyvedbe, Testvérem? Mit mondanál neki, ha számon kérné ebben a pillanatban a szavaidat, a két kezed munkáját, a napnak 24 óráját? Vajon mit válaszolna egy fiatalasszony vagy férfi, aki lemondott a gyermekei vallásáról, ha egyszer számon kérné tőle Jézus a gyermekei, unokái hitét? Hiába hivatkozna arra, hogy ő azért hű maradt az egyházához, hiszen nem tért ki belőle.
Jézus egészen bizonyosan hűtlen sáfárnak nyilvánítaná. Tele van a sáfári szolgálatunk hűtlenül eltékozolt javakkal, elszalasztott drága alkalmakkal - vajon megérdemeljük-e még továbbra is gazdánknak a bizalmát?!

Pedig milyen egyszerű a követelmény a sáfárral szemben: mindössze csak az, hogy hűnek találtassék. A hű sáfárkodás nem a hibátlanságot és tökéletességet jelenti (hiszen amire az ember ráteszi a kezét, ott bizonyosan hibát is lehet találni, csak az nem követ el hibákat, aki semmit sem tesz), hanem azt, hogy légy hű ott, ahová állíttattál, sáfárkodj teljes erődből azzal, amit kaptál, tedd azt, amit tudsz, de azt teljes szívvel és teljes lélekkel.

De azt is jelenti a hűség, hogy ne tégy semmit az erődön felül. Aki az erején felül vállal munkát, az hűtlen sáfár, mert visszaélt azzal az erővel, túlterhelte azt az erőt, amely nem az övé, hanem csak rábízatott. A testi vagy lelki összeroppanás vagy idegkimerültség rendszerint az ilyen hűtlen sáfárságnak az eredménye szokott lenni.
Sáfár testvéreim, még van időnk a végső, a nagy számadásig, igyekezzünk, hogy mindannyian híveknek találtassunk majd akkor a sáfárságban!

3.) A sáfársági munkának végül az az ismertető jegye, hogy abból mindég haszna van a másik embernek is. Alapigénk így hangzik: ki-ki amint kegyelmi ajándékokat kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak. Az a szolgálat, amit sáfárságomnak a tudatában, mint Istennek a sáfára végzek a világban, emberi viszonylatokban is, szociális szempontból is a legtökéletesebb szolgálat.

Istennek a kegyelmi ajándékát elrejtheti egy ember, eláshatja magában, mint a talentumot az egyik szolga.

Így tett egy buddhista férfi is, aki miután teleszívta magát a különböző tudományokkal, befalaztatta magát, és éveken keresztül ott élt elzárva a világtól. A kis lyukon, ahol az életét beadták neki, boldogan hirdette, hogy szeret minden embert, gonoszt és jót, tudóst és tudatlant. Nem ártott soha senkinek egy szóval sem - de nem is tett jót senkivel sohasem.
Ma is vannak ilyen terméketlen jólelkek, semmi rosszat sem lehetne rájuk mondani, csak az a baj, hogy jót sem. Vajon micsoda drága isteni értékek, rájuk bízott talentumok szunnyadhatnak az ilyen emberek lelke mélyén elásva, elrejtve? A sáfárság nemcsak egyszerűen őrizetet jelent, hanem a javak kezelését, forgatását és hasznosítását elsősorban.
Istennek a kegyelmi ajándékát azonban kezelheti és forgathatja valaki úgy is, hogy csak önmaga látja hasznát, és rajta kívül senki más: Ha valaki az anyagi, testi, lelki és szellemi tehetségeit minden erejével hasznosítani igyekszik, de úgy, hogy mindezzel az önmaga hasznát és dicsőségét keresse, mindezek által nagy, befolyásos és elismert akar lenni - éppen úgy hamisan sáfárkodik, mint az, aki elássa a rábízottakat. Mert a munkálkodásom akkor lesz sáfársági munkálkodás, ha abból mindenekelőtt a másik embernek van haszna.
Ha meg akarod tudni, Testvérem, hogy vajon igazán vagy hamisan sáfárkodtál eddig életedben, gondolj vissza azokra a testvéreidre, akiknek letörölted a könnyeiket, csillapítottad az éhségüket, akiknek betakartad a fázó testüket.

Gondolj azokra, akiket jó szóval, életed példájának az útmutatásával odavezettél Krisztushoz, gondolj azokra a perceidre, óráidra, amelyekből testi-lelki áldások fakadtak a környezetedre - vagy pedig gondolj azokra az emberekre, akikkel mindezt nem tetted meg, akik hiába vártak, hogy a rád bízott kegyelmi ajándékokban részesítsd őket is.
Ugyanakkor gondolj arra is, amit Jézus mondott, hogy aki enni vagy inni ad egynek az ő legkisebbjei közül, az azt Ővele teszi meg - és aki nem ad, az Ővele szemben mulasztja el. Régi igazság az, hogy Jézus Krisztushoz a legbiztosabban a másik ember szívén keresztül vezet az út.

Testvéreim, ez új egyházi év kezdetén apró vasárnapi iskolás gyermek-kezek nyúlnak felénk és hívnak, hogy vezessük őket a mennyek országába vezető keskeny úton az Isten felé. Szegényeink és betegeink kérnek, hogy látogassuk meg őket az ő nyomorúságukban, és segítsünk rajtuk, ahogy lehet.

Különböző bibliaóráink kiáltanak és kérik az ifjakat, leányokat, férfiakat és asszonyokat, hogy úgy sáfárkodjanak az idejükkel, hogy a testvéri közösség ápolására és a közös imádságra maradjon hetenkint egy-egy óra. Egyházunk minden munkája, és ezen keresztül maga Jézus Krisztus kéri egyházunk minden tagjától azt az időt, azt a szeretetet, odaadást, szolgálatot és azt az anyagi áldozatot, amivel mint Istentől kapott kegyelmi ajándékkal minden sáfár tartozik az Istennek.

Isten a maga drága értékeit azért osztotta szét közöttünk, hogy „ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjunk azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.” Isten sokféle kegyelmének sáfárai, Testvéreim, jertek, sáfárkodjunk mennyei gazdánk dicsőségére!

Ámen.