Ha a hegyek eltávoznak…

1938. augusztus 27, szombat

Lekció: 

Alapige

Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad.

Keresztyén Testvéreim!

Sokszor igen nehéz dolog a vasárnapra megfelelő Igét találni és a gyülekezet gondolatait aköré csoportosítani. Megkönnyíti ezt a munkát az, ha van valaki, aki a hét folyamán komoly lelki problémával jön a lelkipásztorhoz, és feleletet vár valamilyen kérdésre. Ilyenkor önként adódik az igehirdetés tárgya és textusa is a legtöbb esetben, mert ami egy embernek a problémája, ugyanaz rajta kívül még sok más embernek is problémája lehet.

De néha, sőt sokszor hiányzanak azok az emberek, akik lelki kérdések iránt érdeklődve hozzánk jönnek. Nem azért, mintha nem volnának minden embernek lelki problémái, hanem azért, mert a legtöbben nem szívesen foglalkoznak ilyen problémákkal. Örülnek, ha lelkileg lehetőleg békében hagyják őket, s ezért nem is nagyon szívesen beszélnek róla. Testileg, egészségileg is kényelmetlen dolog az, gondolják, ha túlságosan komoly dolgokkal foglalkozik az ember. Ez való igaz, mert ha valaki belemerül lelki problémáinak a kutatásába, könnyen előfordulhat, hogy álmatlan éjszakái lesznek neki. Úgy gondolom azonban, hogy jobb egy álmatlan éjszaka, mint egy elaludt örökkévalóság. Akinek fontosabb a teste, mint a lelke, aki semmiért oda nem adná nyugalmát, valóban nem tehet okosabbat, mint hogy minden lelki izgalmat és nyugtalanítást elkerül. Mindenki szabadon leállíthatja az ébresztő- órát, ha nem akar álmából fölriadni. Ne csodálkozzék azonban azon, ha lekésik a vonatról...

Tekintettel arra, hogy az elmúlt hetekben a gyülekezettől távol, gyülekezetünk egyes tagjainak személyes kérdései, egyéni problémái hozzám el nem juthattak, olyan Igét választottam a Szentírásból Isten mai üzenetének az alapjául, amely egyetemes érdeklődésre tarthat számot, mert egyetemes és általános az a probléma is, amelyre vonatkozik. Ézsaiás próféta írta le ezt az igét: „Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad.” Ézs54,10

Milyen csodálatosan szép ez az Ige! Azért ilyen szép, mert közvetlenül Isten szájából való, kristálytiszta, átlátszó, minden emberi toldástól mentes, látszik rajta, hogy nem ember, hanem az Isten foglalta szavakba. Igazi isteni kijelentés. Nem emberi szavak Istenről, hanem magának az élő Istennek a szavai. Nincs benne sem szószéki stílus, sem teológiai stílus, nincs benne költészet, ezt az Igét maga az Isten, szóról szóra úgy mondotta, ahogyan halljuk.

Úgy érzem, keresztyén Testvéreim, erre az Igére mindnyájunknak szükségünk van. Hiszen mindnyájan, különösen manapság, nagyon jól ismerjük azt az érzést, hogy egyszerre elkezd inogni alattunk a talaj, mintha süllyedő hajó volna, hegyek távoznak el, szilárdnak hitt sziklák inognak meg, fölöttébb bizonytalanul érezzük magunkat, s akár szívesen, akár nem szívesen hallottuk eddig azt a szót: kegyelem, egyre jobban sejtjük, hogy nem élhetünk nélküle. Mennél jobban telik életünk ideje, mennél többet megéltünk ezen a földön, annál világosabbá kezd válni előttünk, hogy rá vagyunk utalva az irgalmas Istenre, s így van ez akkor is, ha szinte önmagunk előtt sem merjük bevallani.

Most, íme, nekünk szól az Ige: „Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad.” Ézs54,10 Mennyi vigasztalás van ebben az Igében! De nem szentimentális, érzelgős vigasztalás ez. Az érzelgős vigaszban vajmi kevés az igazság. Az érzelgős vigasztalás tagadja a veszedelmet, és beszuggerálja a szenvedőnek, hogy megszabadult a fájdalmaktól, valójában azonban éppen úgy fáj és éget a seb, mint azelőtt. Alapigénk nem így vigasztal. Hanem igen világosan megmondja, hogy a nyomorúságunk olyan nagy lehet, hogy akár át is csaphat a fejünk fölött, a keresztünk olyan súlyos lehet, hogy akár össze is roskadhatunk alatta, a talaj meginoghat alattunk, és minden-minden egyéni biztonságunkat elveszthetjük - de mind e világkatasztrófa közepette is két dolog minden bizonnyal megmarad a számunkra, s ez a két dolog megtart bennünket: Isten kegyelme és az Ő csodálatos hűsége.

Gyakran találkozhatunk olyan emberekkel, akiknek az élete már csak szépen fölépített váraknak a romjaival van tele, olyan emberekkel, akik az idők viharaiban tömérdek pusztuláson mentek keresztül, akiket súlyos szerencsétlenségek értek, akik elvesztették vagyonukat, akik eltemették már sorra mind legkedvesebb szeretteiket, akiknek minden kincsük ezen a földön már csak egypár sírhalom a temetőben. Óh, be sokszor perbe száll az ember ilyenkor az Istennel, és azt mondja: Mindent elvett tőlem az Isten, és teljesen cserbenhagyott, nem tudok többé közeledni hozzá, nem tudok többé hinni benne.

Igaztalanul vádoljuk az Istent, hiszen Ő sohasem ígérte, hogy minket és a mieinket a földi dolgokban előnyben részesít, sohasem ígérte, hogy minden dolgunkat sikerre viszi, hogy minden veszedelemtől megóv, hogy minden szerencsétlenségtől megkímél. Isten kegyelme nem protekció, Isten kegyelme nem valami földi élvezeti állapot. Amíg itt élünk ezen a földön, kötve is vagyunk a földhöz, vagyis a múlandóság és a halandóság törvénye alatt állunk. Amíg itt e földön élünk, mintegy vulkanikus talajon mozgunk. Minden pillanatban megremeghet a föld alattunk és kiránthatja a talajt alólunk. Nem erre tehát, hanem egészen másra vonatkozik az Isteni vigasztalás - azt mondja: recsegjen és ropogjon bár körülöttünk minden, és pusztuljon bele ez az egész világmindenség, egy dolog megmarad a számodra: az én kegyelmem tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül.

Isten tehát minden körülmények között kegyelmes marad népe iránt. Nincs olyan állapot, amely ezen a kegyelmen változtathatna. Olyan fogadalma ez Istennek, amit minden körülmények között meg is tart és be is vált. Isten olyan messze megy a hűségben, hogy, ha ugyanazt egy ember tenné, azt mondanánk rá, hogy nem számol emberi méltóságával. Ilyen, isteni méltóságot szinte megalázó módon volt hű az Isten az Ő hajdani kiválasztott népe, Izrael iránt is. Aki már átolvasta figyelmesen az Ótestamentumot, bizonyára elképedve látta és megfigyelte, hogy milyen vég nélküli türelemmel hordozta Isten az Ő népének minden gonoszságát.

Izráel népe minduntalan újra és újra elbukott, idegen istenek után nyargalászott, minden magaslaton Baál-oltáron áldozott, és minden mezőn Astarté-oszlop előtt hajlongott. Szinte az a benyomása az embernek, mintha az Isten a világ leghűtlenebb népét választotta volna ki, és ezzel kötött volna szövetséget csak azért, hogy így mutassa be isteni hűségének és türelmének a végtelenségét a világnak. Végül hűségének utolsó bizonyságával sem maradt adós az Isten: Erre a hűtlen, kicsapongó népre bízta rá Isten egyszülött Fiát. Sőt amikor még Őt is keresztre feszítették, Isten még akkor is, abból a keresztből, amelyen szent Fia függött, ebből készített orvosságot az emberiség halálos betegségének a meggyógyítására. Az, hogy Isten minden próbálkozás után is elküldötte szent Fiát, hogy megmentse népét, nagyon nagy dolog volt. Az, hogy Isten az emberiséget, miután szent Fiát keresztre feszítették, nem söpörte el egy második özönvízzel a föld színéről, ez még nagyobb dolog volt. Az azonban, hogy Isten megölt Fiának a kereszt halálából és feltámadásából vette azt a szérumot, amely a gyilkosokat menthetetlen következményétől megmentette, ez már fölülmúlja minden emberi fölfogóképességünket.

Íme, ez a kegyelem. Ezek után nagyobb súlya van talán számunkra ennek az Igének: változzanak bár el a hegyek, és rendüljenek bár meg a halmok, az én kegyelmem tőled el nem távozik. Ez a kegyelem sziklaszilárdan áll, de még ez sem jó hasonlat, mert a szikla is megrepedhet és lezuhanhat a mélybe. Erre a kegyelemre vég nélkül rábízhatjuk magunkat.

Alapigénk így folytatódik tovább: békességem szövetsége meg nem rendül. Istennek más fölfogása van a szövetségről, mint az embereknek. Az örökkévaló Isten csak egyoldalú és örökkévaló szövetséget köt. Mi emberek úgy érezzük, hogy föloldoztattunk a szövetség kötelezettsége alól, ha a másik oldalon megszegték a szövetséget. Másként van az Istennél: az Ő adott szava minden körülmények között megmarad, megmarad még akkor is, ha a másik fél, t.i. az ember lábbal tapossa és megtöri is a szövetséget.

Milyen jó, hogy tudjuk ezt, mert ha ezt a könyvet, a Bibliánkat fölnyitjuk, nem kevesebbről, mint Isten testamentumáról van szó benne, olyan végrendeletről, amely szorosan reánk vonatkozik. Ennek a végrendeletnek az értéke attól függ tehát, hogy kötelezőnek fogadja-e önmagára Isten, hivatkozhatunk-e rá bizonyos körülmények között, vagy pedig föltételekhez kötött-e, és visszavonható-e ez a testamentum?
Békességem szövetsége meg nem rendül - mondja Isten. Istennek minden Igéje tett, és egy tettet nem lehet többé meg nem történtté tenni. Istennek ebben az Igéjében nincsen semmi Ha, semmi De, semmi Volna, hanem ami itt meg van írva, az a valóságban is úgy van, az visszavonhatatlan tény: ami azt jelenti, hogy történjék bármi ezen a világon, Isten kegyelme mindenkor készen van azok számára, akik azt óhajtják. Nincs olyan kegyelmet kérő szó, amely válaszolatlanul maradna, sohasem utasítja el az Isten azt, aki az Ő hűség-esküjére hivatkozik és abba belekapaszkodik. Nem kell, hogy többé álmatlan és reménytelen éjszakája legyen, és nem kell kétségbe esnie annak, akinek része van ebben a testamentumban. Erre a kegyelemre vég nélkül lehet építeni.

Jegyezzük még meg azt, hogy ez a szó: „kegyelem”, a fejedelmek és királyok szótárából való. A király kegyének a megnyerése, a király kegyeibe való fogadtatás többet jelent a protekciónál - a legdrágább királyi javak élvezetét jelenti. E világ nagyjainál könnyen válhatik valaki kegyvesztetté is. Egy kis szélfordulat, és jaj annak, aki a király kegyeiből kiesett. - Másként az Istennél. Őnála ez sohasem fordulhat elő. Nála nincsen kedélyhullámzás. Az Ő kegyelme és szövetsége örökkévaló.

Íme, ilyen nagy az Isten kegyelme. Óh, szörnyű az, hogy mennyire elkoptattuk ezt a súlyos és gazdag fogalmat. Ha ezt a szót halljuk, belénk kell nyilallnia előbb a lelkünkbe: jaj nekem, mert bűnös, nyomorult és tehetetlen ember vagyok, - de azután át kell, hogy járja a lelkünket a boldog tudat: hála az Istennek, aki engem mégis elfogadott és kiválasztott. A kegyelem azt jelenti, hogy Isten ítéletet tartott fölöttem, és mégis megmentett az elítéltetéstől. Ítélet és fölmentés, ez a tartalma az Isteni kegyelemnek. Erről a kegyelemről mondja a textusunk, hogy mindnyájunk számára készen áll.

Egyikőtök sincs bebiztosítva afelől, hogy lába alatt a föld meg ne inogjon, hogy viharos szélvész a feje fölött végig ne vonuljon, és mindent, amit eddig fölépített nagy fáradsággal, el ne söpörjön - de egy dolog felől biztosak lehetünk mind, akik ma itt voltunk: Isten kegyelme teljesen független a mi külső állapotunktól. Nem inog meg, ha minden megrendül is körülöttünk. Isten kegyelme csodálatosan ért ahhoz, hogy az élet keserűségeit is boldogsággá, és a sötétséget is világossággá változtassa.

Boldog az az ember, aki életének a romjai fölött is békés, nyugodt lélekkel tudja énekelni: „Azért a mi szívünk nem félne, ha az egész föld megrendülne, és a hegyek a tengernek közepébe bedűlnének.”

Ámen.