Számadás

1937. december 31, péntek

Lekció: 

Alapige

Ez az írás, amely feljegyeztetett: Mene, Mene, Tekel, Ufarszin! Ez pedig e szavaknak az értelme: Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat, és véget vet annak. Tekel, azaz megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál. Peresz, azaz elosztatott a te országod, és adatott a médeknek és perzsáknak.

Keresztyén Testvéreim!

Babilónia királya, Bélsazár, pompás, hatalmas lakomát rendezett hivatalnokai és barátai számára. Keleti fényűző szokások szerint ezrekre menő vendégsereg szokott egy-egy ilyen királyi lakomán résztvenni. A dúsan terített asztalok mellett most is ezer főnyi vidám vendég, Babilónia előkelő társadalma élvezte a tömérdek étel és ital gyönyöreit. Fogyott a bor mérték nélkül, megvidámultak a szivek, nagy volt a vigalom. A király, feleségeivel és hárem hölgyeivel külön asztalnál ült, s önfeledt, mámoros jókedvében előhozatta a jeruzsálemi templom szent edényeit, az arany serlegeket, melyeket még atyja rabolt el a jeruzsálemi templom földúlása idején. A dorbézoló társaság megragadta a szent edényeket, s most már az istentiszteleti célra készült arany serlegekből itta tovább a bort.

Bor, ének, zene megmámorosították a mulató vendégsereget, a kitörő jókedv tetőpontra hágott, - mikor hirtelen a király gyertyatartójával szemben lévő szürkés, meszelt falon egy kísérteties kéz jelent meg. A muzsikusok kiejtették kezükből zeneszerszámaikat, a vendégsereg ajkán rémületté torzult a kacagás, a király kezéből kiesett a szent arany serleg, szörnyű ijedtségtől reszketett egész testében, s tágra nyílt szemeivel rámeredt a kísérteties kézfejre.

A hirtelen beállott halálos, dermesztő csendben a kéz ujjai megmozdultak. A mozgások nyomán betűk támadtak, s mire a kéz ismét eltűnt, három szó maradt ott a falon: Mene, Tekel, Ufarszin. - Mene: azaz megszámlálta Isten a te napjaidat, letelt országlásodnak és életednek ideje. - Tekel: azaz megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál. - Ufarszin: azaz el kell pusztulnod úgy magadnak, mint országodnak. - A szörnyű ítélet még a lakoma éjszakáján bekövetkezett, néhány óra múlva betörtek a palotába a káldeusok, s megölték Bélsazár királyt, országát pedig a méd Dárius foglalta el.

Elérkeztünk az Úr születésétől számított 1937. esztendőnek is a végére. Még néhány óra, s elmúlik ez az év, s fölvirrad az új esztendő. Ezen a nagy évfordulón talán minden embernek a tekintete jobban odafordul Isten felé, mint máskor, mert az ember ilyenkor nagyon kézzelfogható ízelítőt kap a múlandóságból. Mint ez évnek a napjai, úgy fognak egyszer a mi életünknek a napjai is leperegni, s egyszer csak ott találjuk magunkat Isten közvetlen színe előtt, hogy számot adjunk az elmúlt időről.

Ugyan nem is egy egész élet, de egy egész esztendő áll most mögöttünk, tekintsünk vissza reá, és adjunk számot Istennek ez elmúlt időről. Jelenjék meg a falon most mielőttünk is ez a három szó: Mene, Tekel, Ufarszin, és fejtsük meg, mit jelentenek ezek a számunkra:

1.) Az első szó: Mene, melyet a Szentírás így magyaráz: számba vette Isten a te országlásodat, és véget vet annak. - Egy társaságban egyszer arról volt szó, hogy mi a legkellemetlenebb érzés a világon. Az egyik azt mondta: boldogtalan házasságban élni. - A másik így szólt: gyógyíthatatlan betegségben szenvedni. - Legmélyebb benyomást ez a felelet keltett: meglátni azokat a jó alkalmakat, amelyek kihasználatlanul múltak el az életünkből, és amelyek már többé nem térhetnek vissza soha.

A legkínzóbb önvádat akkor érzi az ember, amikor életének egy-egy kilométerkövénél meglátja azt, hogy mennyi sok drága időt vesztegetett el az életéből. Ilyen érzése lehet annak az embernek, aki a harmincadik életévén túl kezd rájönni arra, hogy pályát tévesztett, de már késő a bánat, nem hozhatja vissza ifjúságát, most már élete végéig húznia kell azt az igát, mely sehogysem illik a nyakára. Legjobb esetben is csak olyan megkeseredett ember lesz belőle, aki a hivatását dilettáns módon, dilettantizmusát pedig hivatásszerűen űzi.

A legborzalmasabb lelki kínok közé tartozhatik az az érzés, amit az ember az édesanyja koporsója mellett érezhet, akit megbántott, s akinek a kihűlt szívébe örökre belefagyott a szomorúság, és akitől már soha többé nem lesz alkalma bocsánatot kérni. Ó, csak legalább még egyszer találkozhatna vele! De már vége, örökre vége minden jóvátételnek.

Ilyen, sőt ennél sokkal nagyobb lelki kínok marcangolhatják annak az embernek a lelkét is, akinek váratlanul és előkészületlenül kell odaállania Isten közvetlen ítélőszéke elé. Akik már valami komoly életveszedelemből menekültek meg, azok mesélték, hogy abban a pillanatban, amikor létük az élet és halál borotvaéles határvonalán ingott, egy szempillantás alatt, mint egy őrült filmtekercs, lepörgött előttük egész addigi életük. Valami ilyesmi történhetik velünk az ítélet napján is. Rég elfelejtett bűnök, drága, elmulasztott alkalmak vetítődnek elénk és vádolják majd a lelkünket.

Úgy járunk majd, mint Gerhardt Hauptmann híres Jedermann-ja, akit éppen egy nagy dorbézoló mulatozás közben szólított a Halál, hogy készüljön Isten elé számot adni az életéről. Jedermann kétségbeesve, vért verejtékezve könyörgött, hogy adjon neki a Halál még csak egy hetet, ha azt nem lehet, akkor csak egy napot, vagy legalább csak egyetlen órát, hogy jóvátehesse a hibáit, kipótolhassa a mulasztásait, amelyeknek a súlya most egyszerre olyan végzetesen reászakadt.

Most, amikor búcsúzunk ettől az ó-esztendőtől, egy szellemes francia közmondás jut az eszembe, amely szerint minden búcsúzás azt jelenti, hogy egy kicsit meghalunk. Meghaltunk a múlt számára, azaz tehetetlenek vagyunk a múlttal szemben, nem változtathatunk rajta semmit. Elevenítsük meg most magunk előtt azt a gondolatot, hogy mindazzal szemben, ami eddig történt, meghaltunk. Mi lenne, ha Isten számon kérné tőlem az elmúlt 365 nap eseményeit?

Őrjítő lenne az, most odaállni Isten elé, hiszen még sok dolgom lenne, amit el kellett volna végeznem. Őrjítő azt, tudni, hogy hazug szavakkal, mint sáros rögökkel bedobáltam egy ártatlan lelket, és nem tehetem már többé jóvá soha. Hogy vétkeztem a házastársam ellen, s nincs többé lehetőségem arra, hogy kivegyem szívéből a gyanú tövisét. hogy annyiszor elengedtem a fülem mellett Isten meghívását, s most már örökre lekéstem a nagy vendégségről. - Ó, Uram, adj még csak egy napot, hogy jóvátehessem minden bűnömet!

Ez az óév utolsó napi délután azt jelenti most a számunkra, amit a babiloni mulatozó társaság számára az a titokzatos szó jelentett: Mene, azaz számbavette az Isten a te országlásodat, és véget vet annak. Megszámláltattak a napok, letelt az idő, elmúlt az év, az elszalasztott alkalmak soha nem jönnek vissza többé. Most jön a nagy számadás.

2.) A második titokzatos szó, amely a királyi mulatóterem falán megjelent: Tekel, melyet Dániel próféta így magyarázott: Megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál. - Ne szellemiesítsük el ezt a gondolatot, hanem ragadjuk meg a maga valóságában! Milyen szemléltetően fejezi ki a Szentírás a számadást: Isten leméri az életünket. Isten kezében mérleg van, és leméri az elmúlt év minden napját.

Országok politikája, nemzetek kormányzása az egyik serpenyőben - Isten követelése a másikban. Régi pogányság, sürgető nacionális érzések, hadüzenet nélküli háborúságok, véres polgárháborúk, ágyúk és gázálarcok, tömérdek arany, rideg, önző politika, istentagadó kommunizmus hullik az egyik serpenyőbe, - Isten nagy parancsolata: Szeresd a te Uradat Istenedet, és szeresd felebarátodat, van a másikban. Eredmény: a mérleg felbillen. E földön lakó népek puskaporos törekvései nem állanak egyensúlyban Isten parancsával, a nagy számadáson könnyűnek találtattak Isten követelésével szemben.

Egyházak élete az egyik serpenyőben - Isten követelése a másikban. Azt hiszem, mindnyájan előre látjuk az eredményt: egyik egyház sem, akármelyik felekezethez vagy nemzethez tartozó, egy sem állhat meg Isten követelésével szemben. Még mindég csak emberi társaságot, és még mindég nem eléggé az Isten országát képviselik a keresztyén egyházak a földön. Eredmény: Újra felbillen a mérleg, s hangzik az ítélet: megmérettél a mérlegen, s híjával találtattál.

De most jön a legszörnyűbb számadás: saját énünknek a mérlegre vetése. Serpenyőbe hullanak apró filléreink, amiket valaha alamizsnaként adtunk: ó, mily semmiség Isten követelésével szemben, mely így hangzik: Add el minden vagyonodat, s az árát oszd szét a szegények között!

Mérlegre kerülnek szavaink és gondolataink: ó, mily kevés igaz szeretetet vittek ezek a szavak és gondolatok más emberek felé - de ó, jaj, annál több hazugságot, megbántást és bűnt! Ott van a serpenyőben a buzgóságom, a szolgálatom, a hitem, a szeretetem - mindegyikhez tapad azonban egy kis hiúság, egy kis önzés, egy kis érvényesülési vágy: a mérleg megbillen: minden jó szándékom könnyűnek találtatik Isten követelésével szemben.

Megméretik a mérlegen egész életem: szerettem-e Uramat Istenemet teljes szívemből, lelkemből és minden erőmből, és Őt szolgáltam-e egy nyomorult élet minden törekvésével? Az Ő dicsőségének az oltárán égett-e el a lelkem, vagy pedig bűnös szenvedélyek lángjában? És szerettem-e olyan önzetlenül felebarátomat, mint amilyen önzően önmagamat? Pedig ez lett volna a kötelességem, Isten ezt követelte volna tőlem az elmúlt esztendőben is. Most már nem tehetek jóvá semmit, letelt az idő, megmérettünk a mérlegen, és híjával találtattunk.

Most már nem jöhet más eredmény, mint az ítélet, mindjárt el fog hangozni a titokzatos harmadik szó is: az Ufarszin, azaz a megérdemelt halál, az örök kárhozat. Magunk is belátjuk, hogy menthetetlenek vagyunk Isten előtt. Igazán nem volna csoda, ha Isten az évi mérleg láttára megelégelné e földi életet, s valami szörnyű elemi katasztrófával eltörölne róla mindent nyomtalanul. Sokszor szinte úgy gondoljuk, hogy igazán nem érdemelne ez a könnyű lelki fajsúlyú világ mást, mint a végpusztulást, amelynek máris a lejtőjén van.

3.) Az ítélet még mindég késik: szinte érthetetlen az, hogy még mindég itt vagyunk, hiszen a mérleg állása szerint már régen el kellett volna vesznünk mindnyájunknak. Itt valami csoda történt bizonyára. Igen, valóban, a legnagyobb, a legérthetetlenebb, a legboldogítóbb csoda az, amit Ézsaiás több mint hétszáz évvel Krisztus születése előtt így álmodott meg: „Ő (azaz Jézus Krisztus, Isten Fia) sebesíttetett meg a mi bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az Ő sebeivel gyógyulánk meg… Az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette.” Ézs52,5

Ez azt jelenti, hogy mivel a mérleg állása kedvezőtlen volt a számunkra, Krisztus elszenvedte a szörnyű kereszthalál minden kínját, - vagy jelképesen: belelépett a mi bűneinkkel megrakott serpenyőnkbe. Mennél inkább közeledett a Golgotához, annál inkább süllyedt a könnyűnek találtatott serpenyőnk. A keresztről vércseppek hullottak alá, bele a mi serpenyőnkbe, s mire elhagyta ajkát az utolsó szó: „Én Istenem, Én Istenem, miért hagytál el engemet?” és az „Elvégeztetett!” Mt17,46- Isten kezében a mérleg újra egyensúlyba került. Krisztus elszenvedte a büntetésünket, jóvátette mulasztásainkat, kipótolta hiányunkat: azaz eleget tett helyettünk és érettünk Isten minden követelésének.

Ezért van az, hogy nem következett el reánk a megérdemelt ítélet, ezért van az, hogy nem vesztünk el, hogy még mindég itt vagyunk. Krisztus keresztjében van a magyarázata annak, hogy Isten lesújtó ítélete helyett az Ő kegyelme és határtalan szeretete öleli körül bűnös életünket. Krisztus érdemei egyensúlyba hozzák serpenyőnket újra az Isten követelésével.

Hogy Krisztus eleget tett érettünk, ez nem jelent most már a mi részünkről lelki semmittevést, vallásos önigazultságot. Eljön az idő, amikor a mi életünk napjai is le lesznek számlálva. Akkor valóban meg kell jelennünk a nagy bírói tárgyaláson, s valóban belevettetik életünk a mérleg egyik serpenyőjébe. És ha könnyűnek találtatunk, akkor már nem lehet többé Krisztus érdemeire hivatkoznunk, akkor már nem fog elmaradni a büntető ítélet.

Lehet, hogy már holnap eljő ez az idő, lehet, hogy csak évek múlva, mindegy. Tény az, hogy most még van időnk jóvátenni mindent, jóvátenni azáltal, hogy még ma megnyitjuk lelkünket Krisztus előtt, átadjuk, reá bízzuk életünket az Ő vezetésére, hogy az Őáltala megszerzett érdemekkel meggazdagodva mehessünk az utolsó ítéletre Isten ítélőszéke elé.

Ámen.