Hazafelé...

1965. június 13, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“S ezek Ábrahám élete esztendeinek napjai, melyeket élt: százhetvenöt esztendő. És kimúlék és meghala Ábrahám, jó vénségben, öregen és betelve az élettel, és takaríttaték az ő népéhez. s eltemeték őt Izsák és Ismáel az ő fiai a Makpelá barlangjában, Efronnak, a Khitteus Czohár fiának mezejében, mely Mamré átellenében van. Abban a mezőben, melyet Ábrahám a Khéth fiaitól vett: ott temettetett el Ábrahám és az ő felesége Sára. Történt pedig Ábrahám halála után, megáldá Isten az ő fiát Izsákot; Izsák pedig lakozék a Lakhai Rói forrásánál.”

Ezen a mai vasárnapon, a gyülekezetben már hagyományossá váló “Öregek-betegek vasárnapján”, amikor szeretetünk és imádságunk különösen is az idős vagy beteg testvéreink felé fordul - hadd szóljon Isten Igéjének tanítása közöttünk is egy öregemberről! Egy hazafelé tartó hívő ember élete utolsó szakaszáról. Jó néha elgondolkodni az öregkorról, annak problémáiról, akkor is, ha még nem aktuális valaki számára. Nemcsak azért jó, mert mindenki fölött halad az idő és a legragyogóbb fiatalság is múlik - de milyen gyorsan múlik... és hamar eljön az este - hanem azért is, hogy a fiatalok el ne feledkezzenek egyik legszebb kötelességükről, az egyik legfőbb emberi és keresztyén erényről: az öregek megértéséről és megbecsüléséről! Mert egy embernek, akit sok-sok év súlya egyébként is éppen eléggé megterhel, erre van legjobban szüksége! Lássunk hát egy kedves bibliai öregembert, aki, mint nyári napfényben a gyümölcs, lassan egészen megérik az örökkévalóságra. Egy hazafelé készülő ember életét és megérkezését állítja elénk az Ige.

Az egyik jellegzetessége ennek az utolsó életszakasznak az, amit így ad hírül a Szentírás: “És meghala Sára!” #1Móz23,2. Kidől mellőle a házastársa. Rövid, egyszerű hír, úgy hangzik, mint ma is bármelyik gyászjelentés, amit a postás hoz. És aki a kezébe veszi és elolvassa, sokszor nem is gondol rá, mennyi fájdalom, könnyes szomorúság lehet most annak a szívében, aki a gyászjelentést megfogalmazta és küldte. Az a Sára, aki meghalt, Ábrahám életének a másik fele volt. Úgy maradt itt Ábrahám késő vénségére, mint egy öreg fa, amelynek levágta a villám a felét. Megtépázva, megsebesítve, csonkán! Valaki, aki jóban, rosszban, örömben, bánatban, a nagy ígéret várásában és beteljesedésében részestársa volt: elment... Örökre!? Akivel egy hosszú, küzdelmes életen át összenőtt a szíve, a lelke, a sorsa, a hite, az imádsága, az meghalt! Óh de nehéz így egyedül maradni annak, aki egy más valakivel volt nagyon hosszú időn keresztül!

Ez éppen az egyik legnagyobb terhe az élet utolsó szakaszának, hogy egyre többször kell szembenéznie az embernek azzal a szomorú ténnyel, amit ez a kis szócska jelent: “meghalt”. - Ez is meghalt, az is meghalt már. Azok közül, akikkel együtt indult valamikor az élet küzdelmeibe, akikkel együtt örült vagy szomorkodott, akikkel egy volt, akikkel megértették egymást: egyre többen vannak már odaát az örökkévalóságban. Lassan már nem marad közülük senki. Új generációk nőttek föl körülötte, s azoknak még az idősebbje is másképpen gondolkodik már, más az eszejárása, más még a szókincse is, mint amihez ő volt szokva. Idegenné válika környezetében, elárvul lélekben...

A történetben azt olvassuk, hogy amikor meghalt Sára: “beméne Ábrahám, hogy gyászolja Sárát és sirassa őt”. - Ez a “beméne” szó erősen összecseng Jézus e mondásával: “Menj be a te belső szobádba”! Tehát nem azért ment be a halotthoz, hogy marcangolja lelkéta fájdalom - nema szép régi emlékek közé vonult vissza, mint sok gyászoló olyan helytelenül szokta tenni, hogy most már csak az emlékeiben és az emlékeinek él. Hanem Ábrahám Istenhez ment be! Abba a belső szobába, amelyről Jézus az imádsággal kapcsolatban beszélt. Ez a jó ilyenkor, erre van a bánatos léleknek szüksége. Nem a bánatával foglalkozni, hanem egyedül maradni az Atyával! Neki panaszolni el minden fájdalmat, előtte kisírnia könnyeket! Az Isten előtt való csendességben mindig megcsendesedik a lélek. Az Istennel való belső közösségben lehet megtanulni a legnagyobb fájdalmat is olyan fényben látni, ahogyan azt emberi szavak és emberi bölcsesség sosem tudná megvilágítani!

Ott, az Istennel való benső közösségben érzi meg az ember annak a titoknak a valóságát, hogy valahányszor meghal valaki mellőle, mindig ugyanakkor egy-egy újabb szál szövődik közte és az örökkévalóság között - és szinte valóságosabbá válik számára az a titokzatos, láthatatlan világ, hiszen életének egy-egy darabját jelentő sok drága lélek már ott van, s őt is egyre jobban odafűzi! - És minden gyászoló szívnek arra az örök marcangoló szomorúságára is, hogy mulasztások terhelik az elköltözöttel szemben, amiket most már jóvá sem tehet: erre is csak ott, az Istennel benső közösségben találhatja meg a megoldást abban, hogy erre is van bocsánat Jézus érdeméért. A mulasztási bűnöket is csak ott lehet letenni a kereszt alá, bele Isten kegyelmébe! - Tehát ott, abban a bizonyos belső szobában nyeri vissza a megrendült lélek újra az egyensúlyát. Tudta ezt Ábrahám, és ezért van megírva róla, hogy “beméne, hogy gyászolja Sárát és sirassa őt.” A hívő embernek nagy kiváltsága az, hogy van Kihez bemennie és van Ki előtt elsírni a fájdalmát. Erre is érvényes, amit Jézus így mondott: “Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak” (Máté 5,4).

Azután ezt olvassuk: “Ábrahám pedig vén, élemedett ember volt!” #1Móz24,1. Ez a két szó: vén és élemedett, bár rokon tartalmú, mégis két egészen különböző szempontból fejezi ki az öregkort. A vén szó az életerők fölélését jelenti, a testi elgyengülést, a besötétedő alkonyati időt. Az egyre jobban elernyedő megfáradást. És ez különösen lelkileg jelent súlyos terhet az öreg ember számára. Mert azt érzi, hogy terhet jelent a környezetének, nem veszi már senki a hasznát annak, hogy van, él. Pedig olyan szívesen segítene, tevékenykedne - de nem engedik, talán nem is tudna már. Még olyan sok mondanivalója lenne, tanácsa, intelme, de úgysem fogadják meg, nem veszik komolyan. Tétlenül kénytelen tölteni az időt, miközben körülötte zajlik az élet, mások keze tele van munkával. Ez a leggyötrőbb érzés annak, akinek komoly munkálkodásban telt el az élete.

És nincs nagyobb kegyetlenség annál, mint amikor a környezete érezteti is ezt a megöregedett emberrel! Hány megkeseredett öreg várja már azt a pillanatot, hogy ne legyen útjában a fiataloknak! Borzalmas az, ahogyan meg tudjuk mi emberek nehezíteni egymás számára az életet! Legalább annak ne nehezítsük, akinek már csupán a kora miatt is éppen elég nehéz! Egy kis jó szóért, egy szerető mozdulatért nincs hálásabb ember az öregembernél! Becsüljük meg, szeretgessük őket, amíg lehet, amíg nem késő!

De az öregkor nemcsak elernyedt megfáradást jelent, hanem azt is, amit ez a másik szó jelent itt Ábrahámmal kapcsolatban: “élemedett”. Ez a szó egy élet munkálkodásával elért eredményt jelenti, az ember személyiségének a kiteljesedését, megérését, érett voltát jelenti. Tehát olyanforma állapotot, mint amiben egy teljesen megérett gyümölcs van, amelyik azonban még nem esett le a fáról. És eza szép az öregségben! Hát nem szép egy érett őszibarack? Vagy egy teljesen megérett szőlőfürt? Gyönyörű! Hasznos, jóízű! Ilyen szépet jelent az élemedett szó. - És itt egy hívő emberről van szó, mert Ábrahám igazán Istenben hívő élet volt. És az Istenben hívő élet éppen az, amelyik így a korral kiteljesedik, megérik. Az Istenben hívő élet az örökkévalóságra van elhívva, rendelve. Az az emberi élet, amelyik hit által az örökéletből táplálódik, akármilyen gyarló legyen is megnyilvánulásaiban: tulajdonképpen nem öregszik, mert örök életre hívatott el.

Ami egy ilyen életben az öregség következtében elernyed, megfakul, besötétedik, az csak a fizikai erő: a szem, a láb, a szív, a szervezet, a testi organizmus, amelyben az ember tulajdonképpeni élete, mint egy sátorban, most még tanyázik. És ha sok szolgálata, küzdelme, talán betegsége, csalódása volt is valakinek a hosszú évtizedek alatt, mindez csak arra való volt, hogy azt a csodálatos valamit, amit életnek nevezzünk, kiérlelje. Valami ilyet jelenthet az ótestámentumi Ige: “Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig.”#Péld 4,18. A hívő emberben van valami, ami nem a besötétedés felé, hanem az egyre nagyobb világosság felé halad. A ráncos arcot bekeretező fehér hajon szinte már mintha az örökkévalóság déli verőfénye tükröződnék vissza... Ezt jelenti ez a szó, hogy élemedett! Óh de szép, óh de nagyszerű egy élemedett ember! Nagy ajándéka Istennek!

Ilyen öregkort élt meg Ábrahám. Sőt még ezt is olvashatjuk róla: “És az Úr mindenben megáldotta Ábrahámot” #1Móz24,1. Azt jelenti ez, hogy mindenből, amit megélt, ami egy hosszú életen át érte, minden eseményből, bukásból, örömből, szomorúságból, mégis valamilyen áldást kapott az Úrtól. Az a boldog felismerés, hogy “az Úr mindent oly szépen intézett”, amit az ember rendszerint visszafelé tekintve tud igazán látni: ez tette Ábrahám öregkorát gazdaggá, boldoggá! Mert egy élet igazi áldása nem abban van, hogy minden nagyszerűen sikerült, vagy valami nagyot alkothatott, vagy testi egészségben és életerőben megmaradhatott - hanem abban, hogy mindenben, amit megélt, valami áldás volt elrejtve számára az Istentől.

Vannak, akik látszólag igazán szerencsés életkörülmények között élnek, és mégis úgy érzik magukat, mintha a pokolban lennének. Van olyan ember, akinek látszólag minden sikerült, és mégis úgy siratja életét, mint elveszített, elpazarolt időt. De ha valaki megtalálta Isten áldását abban, ami vele történt, amin átment, az sosem keseríti el szívét, még ha akármilyen súlyos kereszt volt is az, sőt Istent dicsőítő hálaadásra inspirálja. Talán a legtisztább öröm és boldogság az lehet, amikor valaki egy élet alkonyán visszatekintve a megtett útra, hosszú élete tapasztalataiból el tudja mondani: Való igaz: “hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van” (Róma 8,28). Fájt ez, rosszul esett amaz, nem így képzeltem valamikor - és mégis így volt jó, mégis ebben kaptam a legtöbb áldást Istentől!

Egy ilyen élet legvégén már szinte nincs is semmi szomorúság abban, amit így ad hírül a tudósítás: “És kimúlék és meghala Ábrahám jó vénségben, öregen és betelve az élettel, és takaríttaték az ő népéhez.” #1Móz25,8. E rövid híradás fölött ott ragyog a megérkezés öröme és dicsősége. - Ez a kifejezés, hogy “takaríttaték az ő népéhez”, az Ótestámentum nyelvén nem az eltemetést, hanem az elköltözöttek túlvilági életét fejezi ki. És annak a túlvilági életnek ezt a halvány derengését Jézus hatalmasan megvilágította, amikor éppen a feltámadással kapcsolatban ezt mondotta: Isten Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, és hozzátette: Isten pedig nem a holtaknak, hanem az élőknek az Istene - akkor Ábrahám is él.

Igen, a halálban nem omlik össze minden, amit szereztünk, sőt visszük magunkkal azt a múlhatatlant, amit már e földi életünkben is az Istennel való közösségünkben kaptunk! Mert nem maga az élet törik szét számunkra a halálban, hanem csak az az anyagi edény, amellyel az élet e földi világban összefüggött. Aki Jézust hit által befogadta magába, annak a halál többé nem az életének a vége, csak a múlandóságnak a vége - maga az élet ott válik tökéletessé és teljessé!

És végül ez a kifejezés, hogy “betelve az élettel”, éppen nem olyanformát jelent, hogy belefáradva az életbe, mint aki megcsömörlött már tőle, hanem azt, hogy egészen készen már a hazatérésre! Mint aki tudja, hogy most lép be igazán az életbe! Most teljesedik ki benne az élet! Az örökélet! El tudom képzelni, hogy annak, “aki betelt az élettel”, ez az utolsó földi élménye, a halál, lehet a legboldogabb élménye!

Atyámfiai, Ábrahám Istene a mi Istenünk is, a mi Megváltónk, a mi Szabadítónk! Jézus egyszer azt mondta: Aki hisz Őbenne, az máris átment a halálból az életbe. Ebben a boldog bizonyosságban, tehát Ábrahám hitével, nemcsak meghalni lehet nyugodtan és boldogan, hanem ebben a bizonyosságban lehet igazán élni is, hasznosan élni, öregen és fiatalon áldásul lenni e földi világban, szebbé téve, megkönnyítve mások számára is az életet. Igen: Ábrahám hitével! Ábrahám Ura kegyelmében - aki édes, jó Atyánk nekünk is Jézus által!

Ámen

Dátum: 1965. június 13. öregek-betegek vasárnapja.