Istennek haragja

1969. február 02, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Mert nyilván van az Istennek haragja mennyből, az embereknek minden hitetlensége és hamissága ellen, kik az igazságot hamissággal feltartóztatják.”

Rettenetes dolgokat tár elénk Pál apostol a római levél soron következő részében. Különösen rettenetes az, ahogyan az egész szakasz kezdődik: “Nyilván van az Istennek haragja”. Erről nem szívesen hallunk és beszélünk. A haragvó Isten fogalma erősen háttérbe szorul a hitünk tudatában a jóságos, szerető, megbocsátó Istennel szemben. Ha gondolunk is néha Isten haragjára, azt is sokszor tévesen fogjuk fel. Az életkörülményeinkben bekövetkezett, kedvezőtlen változást tekintjük úgy, mint az Isten haragját rajtunk. Amikor Isten elvesz tőlünk valakit, akit nagyon szerettünk, vagy amikor nem adja meg azt, amiért nagyon könyörögtünk, vagy amikor sehogyan sem sikerül valami, amire nagyon törekedtünk és vágytunk, akkor szoktuk úgy érezni, hogy bizonyosan haragszik rám az Isten valamiért! Lám, büntet, megver. A sorscsapásban érzi magán sokszor az ember Isten haragját. Pedig nem így van! A felolvasott Igéből látható, hogy valami egészen mást jelent Isten haragja. Hogy mit: erről szeretnék most beszélni.

Így mondja tovább az apostol: “nyilván van az Istennek haragja mennyből, az embereknek minden hitetlensége és hamissága ellen”. Nem az emberek ellen, hanem az emberek hitetlensége és hamissága ellen. Isten nem az emberekre haragszik. Nem tereád vagy énreám, hanem a hitetlenségünkre és hamisságunkra. Ez nagy különbség! Mi, emberek rendszerint az emberre haragszunk a bűne miatt. Isten pedig a bűnre haragszik az ember miatt. Haragszik a bűnére, mert az embert szereti. Mi rendszerint megutálunk valakit a hitványsága miatt, Isten pedig valakinek a hitványságát utálja meg, mégpedig azért, mert azt a valakit olyan nagyon szereti! Az a haragvó Isten ugyanaz az Isten, mint a szerető Isten! A szeretetéből folyik a haragja is. Haragszik amiatt, hogy a gyermekei olyan szerencsétlenek, haragszik arra a sok hitványságra, amivel elrontják az életüket. És milyen jó, hogy haragszik! Vagy talán úgy gondoljátok, hogy Istennek nem lenne szabad haragudnia? Ismerünk az Ószövetségből egy édesapát, az öreg Éli főpapot, akinek a fiai rettentő sok gonoszságot műveltek, de az öreg édesapa olyan tehetetlen volt, hogy nem tudott haragudni, mindig csak ezt mondogatta: “Miért cselekesztek ilyen dolgot? Mert hallom a ti gonosz cselekedeteiteket mind az egész néptől. Ne tegyétek fiaim! mert nem jó hír az, melyet hallok” #1Sám2,23-24. Rettenetes volna, ha a mi Istenünk is ilyen mulya édesatya lenne! Ha Ő is fejcsóválva tudna csak sopánkodni, hogy jaj, mit tesznek az Ő fiai a földön! De hála Neki, Ő nem ilyen! Ő haragszik, igenis haragszik az Ő gyermekeinek minden hamisságára. Édesatyai szeretetből, könyörületből haragszik. Vagy azt akarnánk talán, hogy Isten olyan kőkemény és jéghideg legyen, mint a sors, a végzet? A sors nem tud haragudni, mert a sorsnak nincs szíve, és nem tud szeretni. Csak az tud igazán, jogosan haragudni, aki tud szeretni. Isten haragja mögött és fölött az Ő szeretete van!

Gondoljátok csak el, milyen jó az, hogy az emberek sok-sok bűne, szennye fölött valakinek a haragja sötétlik! Képzeljétek el, ha egyszer nekünk, embereknek sikerülne az erkölcsi világrend alapjait fölborítani! Minden rosszat jónak, és minden jót rossznak minősíteni, ha egyetlen ember sem tudná már a bűnt gyűlölni, ha mindnyájan, akik ezen a földön élünk, csak a rosszat helyeselnénk, ha a gonoszságot a gonoszság utálata sem tartóztatná föl többé! Akkor is volna egy hely, ahol minden gonoszságot megvetnek: a menny. Akkor is volna Valaki, Aki minden rosszra haragszik: Isten! Még szerencse, hogy Istennek e minden emberi gonoszság ellen való haragjából megérez valamit, és öntudatlanul is jelez valamit a lelkiismeret! Igen, a lelkiismeret, akármilyen halványan is, de azt jelzi, hogy az elkövetendő vagy elkövetett gonoszságra valahol, valaki engesztelhetetlenül haragszik! Képzeljétek csak el, mi lenne ebből a világból Isten haragja nélkül! Hová süllyedne ez a világ, ha nem lenne nyilvánvaló az Isten haragja a mennyből az emberek hitetlensége és gonoszsága ellen?

Azután valljuk meg őszintén, meg is van Istennek minden oka rá, hogy haragudjon! Olyan morális káoszt ír le itt az apostol, olyan képet fest a világról, hogy szinte beleszédülünk! Tisztátalan indulatok, perverz szexualitás, illetlen dolgok cselekvése, gonoszság, kapzsiság, ravaszság, irigység, gyilkosság, vetélkedés, ármányság, rosszindulat, egymás megszólása, rágalmazása, gyalázása, fennhéjázás, kérkedés, szülők iránti engedetlenség, családi életek szétdúlása, hitszegés, lelketlenség, könyörtelenség. Még felsorolni is nehéz az emberi hitványság tömegét, amiből az apostol nem kevesebb, mint tizenhat változatot említ csak úgy, kapásból, egy lélegzetvételre! Amivel tele van a föld! Vagy talán nem így van? De, bizony így van! Ilyesmit olvasunk rendszeresen az újságokban, ilyen dolgok történnek egy-egy weekenden, így van ez az egész világon mindenütt! Rettenetes kép! Hát igen, ilyen a világ - sóhajtjuk szomorúan!

De vigyázzunk! Rólunk van szó! Tehát ilyenek vagyunk mi! Te meg én! Mindannak, ami ezen a bűnlistán fel van sorolva, a gyökere megvan benned is meg énbennem is. Ki merné állítani, hogy nem ismeri a saját lelke mélyén meghúzódó dolgokat, mint a kapzsiság, irigység, álnokság, rágalmazás, kevélység, dicsekedés, rosszakarat, illetlen gondolatok? Csak ezek a dolgok nálunk be vannak vonva egy kis kultúrmázzal, sőt ami ennél is rosszabb, egy kis keresztyén színnel! Pál ezt is leleplezi, hogy nem a világban van ez a rengeteg rossz, hanem - a saját szívünkben! “Annakokáért adta is őket az Isten szívük kívánságaiban tisztátalanságra”. Ó, hová tud sodorni bennünket a szívünk kívánsága! Talán éppen azt akarja bemutatni az apostol, hogy olyan rettenetesen nagy ennek a világnak a romlása, hogy azt már reparálni nem is lehet, csak megmenteni, megváltani! Hogy ez a világ mennyire megérett Krisztusra, a megváltás kegyelmére.

Azt is felfedi az apostol, hogy mindez a morális káosz már csak egy mélyebben fekvő baj következménye, egy nagyobb rossz gyümölcse. Azt mondja: A morális élet visszássága egyetlen alapra vezethető vissza: az Istentől való elszakadás ősbűnére. Mivel az embernek Istennel való viszonya romlott meg alapvetően, ebből ered az is, hogy az embernek a másik emberrel való viszonya alapvetően megromlott. Ezt mondja az apostol: “Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak; hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett. Magukat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek, és az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszó-mászó állatoknak képmásával ... Mint a kik az Isten igazságát hazugsággá változtatták, és a teremtett dolgokat tisztelték és szolgálták a teremtő helyett”. A baj ezen a földön már akkor megkezdődött, és kezdődik újra, amikor az még nem is látható, még a morális törvények durva megsértése előtt, bent a szívben. Mint ahogyan a tékozló fiú sem akkor vált bűnössé, amikor a bűn erkölcstelen formában lett nyilvánvalóvá, amikor elmulatta vagyonát, és a disznók vályújáig süllyedt le, hanem bűne már előbb kezdődött, akkor, amikor búcsút mondott az atyai háznak, és hátat fordított az otthonának, semmibe vette az Atyját. Mert minden emberben, hitetlenben, a pogányban is, van az istenismeretnek egy minimuma, és ebből eredő erkölcsi érzéke. Isten nem hagyta teljes tudatlanságban a pogányokat sem, pláne bennünket, akik a Bibliából ismerjük Őt. Nem hagyta teljes tudatlanságban az embereket a maga létét és hatalmát illetően: “Mert a mi Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik; úgy, hogy ők menthetetlenek”. A sensus divinitatis, az istenség érzése kiirthatatlanul benne van az emberi lélekben, akkor is, ha tagadja Istent. Ezért, ha nem ismeri is valaki a Biblia Istenét, az általa adott Tízparancsolatot, akkor is megérzi - ha akármilyen halványan is -, ha valami rosszat tesz. Ha mégis csinálja, a lelkiismerete ellenére is teszi: tudat alatt is Isten ellen vétkezik. Az istenismeretnek ez a minimuma felmenthetetlenné teszi az embert.

Hadd térjek vissza Isten haragjára! Isten haragjának büntetése nem az, hogy megver valami sorscsapással, hanem súlyosabb: az, hogy engedi, beleadja az embert saját vágyainak a sodrásába. Kísérteties az, ahogyan Pál ezt háromszor is megismétli, amikor így mondja: “Annakokáért adta is őket az Isten szívük kívánságaiban tisztátalanságra”, “adta őket az Isten tisztátalan indulatokra”, “És a miképpen nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretükben megtartsák, azonképpen oda adta őket az Isten méltatlan gondolkozásra”. Iszonyatos még meggondolni is, hát még megtapasztalni, hogy Isten nem sorscsapással, hanem bűnnel, a bűnt megengedve büntet! Az a tömérdek erkölcstelenség, züllöttség, romlottság, miről az előbb beszéltünk, amit Pál felsorol, mindez nemcsak bűn, ez már büntetés! Isten haragjának az ostora rajtunk. Isten legrettenetesebb büntetése, amikor eleget tesz a Tőle elszakadni akaró kívánságának, hogy a maga belátása szerint éljen! Istennek az a legrettenetesebb büntetése, amikor kienged a kezéből, és átad minket a saját szenvedélyeinknek. Isten haragjának jele az, hogy kiszolgáltatja az embert a saját fellázadt, fékevesztett indulatainak. Isten törvénye, a Tízparancsolat, vagy az azt nem ismerők számára a lelkiismereti törvény: olyan, mint egy védőrács, amivel a morális káoszba szédüléstől akarja megóvni az embert. Ha valaki mégis áthágja ezt a védőrácsot, annak a büntetése az, hogy egyre mélyebbre zuhan. És ha valaki mindenáron zuhanni akar, lássa következményeit.

De miért nem tartja Isten vissza erőszakkal az embert, aki mindig újra el akar futni Tőle? Miért engedte el a tékozló fiút az atyja? Hiszen tudhatta, milyen erkölcsi káosz lesz a következménye! Igen, Ő valóban tudta, de a fiú nem tudta. Nos, hát, hadd tudja meg! Majd akkor, amikor mindent eltékozolt, akkor fogja tudni megbecsülni az otthont, és örülni neki! A szeretetet nem lehet erőszakolni. Ha ez megszűnt Isten iránt, ha megszakadt a kapcsolat, nincs semmi, ami az embert visszatarthatná a romlástól. Figyeld meg magadon: tudod, hogy amit tenni szándékozol, amire von a szíved vágya, az nem helyes, szinte hallod Isten hangját: ne tedd! A lelkiismereted is jelez: nem jó, ne tedd! Azután mégis megteszed, utána talán hazudni is kell, azután képmutatóskodni, azután talán ártatlanul megvádolni valakit: Egyik bűn vonja maga után a másikat, és egyre mélyebbre süllyed az ember. Ez az, amit így mond az Ige: “adta őket az Isten tisztátalan indulatokra ... méltatlan gondolkozásra”. Nos hát, ez Isten haragja rajtunk!

De az, hogy Isten odaad valakit, nem jelenti azt, hogy fel is adja az illetővel! Sőt! Úgy ad oda, hogy vár. Várja, hogy majd kifutja magát az ember azon a Tőle eltávolodó úton, amíg belecsömörlik, amíg beleundorodik, mint a tékozló fiú, akit közben az atyja állandóan visszavárt. Sohasem ad azért oda valakit, hogy az végleg elvesszen, sőt hogy megmeneküljön. Isten senkit sem akar elűzni magától, sőt magához akar vonzani. Istennek haragja nem egyéb, mint egy hatalmas, erőteljes hívás vissza, haza! Az atyai házba. Azért adja oda az embert, hogy rájöjjön végre, hogy mégiscsak jobb otthon. Mégiscsak vissza kellene térni végre! Hiszen Isten nélkül a teljes felbomlás felé megy az ember!

De ha egyszer belekerült az ember a saját vágyainak sodrásába, van-e ott megállás? Van! Mert maga Isten állt be ebbe a szörnyű sodrásba. Mindaz a rengeteg bűn, amiről fentebb beszéltünk, kitombolta magát egyszer a Golgotán. A keresztfára feszített Jézus Krisztusban egyfelől minden emberi bűn emeltetett fel az ég felé, másfelől Isten haragjának teljes szigorúsága sújtott le benne a föld felé! Ő benne érte el, és ítélte el mindnyájunk szörnyű sok bűnét az isteni igazságszolgáltatás. Ott, Krisztus keresztjében látszik, hogy Isten haragja kegyelem, az Atya ölelő, megbocsátó karjai közé űző ostor rajtunk. Ott vár ránk az Isten, ott veszi fel újra a kapcsolatot velünk, Tőle elsodródott emberekkel. Mindig újra! Ott biztosít bennünket arról, hogy nincs olyan nagy bűn, olyan nagy romlás, olyan nagy hitványság, aminél még sokkal nagyobb ne lenne az Ő Megváltó kegyelme - Jézus Krisztusban!

Erre való tekintettel írta egyszer a Zsidó levél szerzője az olvasóinak, amivel én is szeretném most befejezni: “Annakokáért annál is inkább szükséges nékünk a hallottakra figyelmeznünk, hogy valaha el ne sodortassunk” #Zsid 2,1. Imádkozó szívvel énekeljük:

Bár vétkem súlya nagy, Mégis hozzád jövök:
A bűnnek gyűlölője vagy, De kegyelmed örök.

Az én erőm kicsiny, S a bűn erős nagyon:
Te tudsz s akarsz segíteni, Hát segíts bajomon!

461. ének 2-3. vers

Ámen

Dátum: 1969. február 2.