Ne ítéljetek!

1965. február 28, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek. Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van? Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!”

Ő szintén megvallom, hogy mindaddig, amíg ezzel az igével a mai prédikációra való készülés miatt nem kellett behatóbban foglalkoznom, nem is gondoltam, milyen aktuális problémát érint Jézus itt. Azután minél jobban belemélyedtem ebbe az igébe, annál súlyosabban kezdett rám nehezedni a mondanivalója. Rám nehezedett első sorban azért, mert most döbbentem rá, hogy szinte önkéntelenül úgy nyilvánítunk véleményt emberekről, amikor róluk beszélünk, mintha Jézus nem azt mondta volna, hogy “Ne ítéljetek” #Mt7,1a, hanem mintha azt parancsolta volna: Ítéljetek! Ugyanis mi ezt tesszük: ítélkezünk, könnyelműen, felületesen, csalhatatlanul, kíméletlenül. Ítélkezünk élők és holtak felett.

Pálcát törünk például a mai ifjúság felett, felháborodva, méltatlankodva soroljuk el a bűneit. Milyen léha, huligán, laza erkölcsű, hogy néz ki azzal a hülye-gyerek-frizurájával, csőnadrágjával, vagy feszes, rövid szoknyájával. Bezzeg a mi időnkben... - Elítéljük azt a megtévedt, szerencsétlen embert, aki belehabarodott a másik asszonyába és a fellobbanó szenvedéllyel szembeni harcában alulmaradt, elbukott a kísértésben. Botránkozva, erkölcsi felháborodással adjuk tovább a szomorú hírt: Hallottad? Hogy tehetett ilyet! Micsoda botrány! - Megvetőítélettel beszélünk arról az emberről, aki a beosztásban felettünk áll, megállapítjuk róla, hogy nem ért a munkájához, nem oda való, s amellett még igazságtalan és kegyetlen is, sőt, talán nem is egészen tisztakezű. - Elítéljük azt, aki alattunk dolgozik, bosszankodva miatta, hogy milyen lusta, ügyetlen, sőt rosszindulatú, áskálódó természetű. - Kimondjuk az ítéletet a társadalom felett: korrupt, fegyelmezetlen, igazságtalan, nem hagyja érvényesülni a tehetséget. - Sőt még itt az egyházban is folyton ítélgetjük egymást, rámondjuk valakire, hogy ó, az nem hívő. Nem úgy viszonyul Istenhez, egyházhoz, ahogyan kellene.

Hallottam egyszer, amikor hívőemberek felháborodva beszélték egymás között, hogyan mert XY odajárulni az úrasztalához, amikor nyilvánvaló, hogy előbb meg kellene térnie a bűneiből. - Bárkiről van szó, bármilyen vonatkozásban: rögtön készek vagyunk az ítélettel, persze rendszerint a háta mögött.
Nem arról van szó, hogy ne vegyük észre a hibát a másik emberben, és ne próbáljunk segíteni rajta (de erről majd később). Most csak, hogy Jézus olyan halálosan komolyan figyelmeztet: “Ne ítéljetek!” - Jézus szavával kérlek benneteket: ne ítéljetek el senkit, még ha akármilyen jogosnak látszik is az az ítélet. Olyan könnyűmegítélni egy világban még tájékozatlan fiatalt, vagy egy megtévedt embert, vagy egy bukott leányt, vagy egy ideges főnököt, vagy egy hitében gyengébb, Krisztus útján bukdácsoló embert. Emberek, ne ítéljetek! Mit tudhatjátok, hogy miért lett olyanná az a szerencsétlen, amilyen? Miért bukott el, miért ideges, miért léha, miért irigy? Mit tudhatjátok, mi hiányzott neki, mi fáj, mi gyötri, miken ment keresztül, mi van a lelkében? Már ez a meggondolás is elég indok lenne arra, hogy ne ítéljetek!

Hát még, amit így mond Jézus tovább: “Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek”. Azt hiszed, hogy te, aki megítélsz valakit, az nem ítél meg téged? Kérdezzétek csak meg a fiatalokat, hogyan ítélik meg az idősebb generációt? Azt mondanák: ti ítélkeztek felettünk, hát mit kaptunk tőletek? Képmutatást, látszatát egy álkegyességnek. Mi legalább becsületes nyíltsággal vagyunk olyanok, amilyenek, de ti magatok valójában egy hazug keresztyén tisztesség máza alatt vagytok.
Talán az a bukott leány is visszahárítaná az ítéletet az egész családjára, baráti körére és elpanaszolná, hogy nem vette körül egy olyan nyílt, őszinte légkör és szeretet, ami megvédhette volna a kísértéssel szemben. - A meg nem tértnek ítélt atyafi is elmondaná, hogy sokáig a “hívők” gőgje riasztotta vissza Krisztustól. Megpróbált közeledni, mint a tékozló fiú az atyai házhoz, de mielőtt a tárt karokkal váró Atyával találkozhatott volna, elébe jött az idősebb testvér, aki mindig otthon volt, és olyan vádoló, ítélőtekintettel nézett rá, hogy ijedtében visszafordult a disznók vályúja felé. “Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek”. Az emberi ítélgetés nem segít a bűnön, sőt növeli azt. Rögtön, szinte automatikusan váltja ki az ellen ítéletet. Minden elítélőszavunk olyan, mint a visszhang: visszahull reánk.
Igen, mert az ítéletünk mögött rendszerint szeretetlenség lapul. Meg morális gőg. Titkon (talán nem is tudatos) káröröm a másik szerencsétlensége felett. Az “én” akar a másokban megítélt bűn sötét hátterében fényesebben ragyogni. Azért kisebbítjük le a másikat, hogy magunk annál nagyobbnak látszódjunk. Az ítélkezésben az történik, hogy önmagamat felemelem, a másikat pedig lenyomom. Ezért az nem kisegíti a bajból a másikat, hanem egyenesen elkeseríti és megkeményíti. Nem az igazságot látja és érzi benne az a másik, hanem fölényt, az önigazultságot, a megvetést. “Ne ítéljetek”. Emberek, ne ítéljetek, mert azzal semmit sem segítetek a bajokon!

Nem azt mondja Jézus, hogy legyünk vakok minden emberi hitványsággal szemben. Jézus nem szentimentális. Nem is a bíróság, meg az ügyészség, meg a hivatalos igazságszolgáltatás ellen beszél, hiszen Ő maga is rettentőkemény ítéleteket mondott a képmutatók bűnei felett. Keresztelo˝ János is kíméletlenül mondta ki az ítéletet Heródes felett ezekkel a szavakkal: “Nem szabad néked ővele élned” #Mt14,4. Tehát itt nem egy ellágyuló kíméletességről van szó, hanem valami egészen másról.

Arról, hogy el ne feledkezzünk soha arról, hogy magunk is mindnyájan az utolsó élet felé haladó emberek vagyunk. Ha ugyanis elfeledjük, hogy egyszer mi is meg fogunk jelenni az Isten ítélőszéke előtt, s ehelyett azt képzeljük, hogy magunk ülünk abban az ítélőszékben, akkor az ítéletünkben az önigazultság hangja csendül meg, akkor elfelejtjük a gerendát a saját szemünkben, és a megítélt rögtön megérzi, hogy bennünket ez a magas trón nem illet meg, nincs igazunk, ha innen beszélünk le hozzá. Nem érzi a szolidaritást. Ezt az ítélkezést tiltja meg Jézus. Azt, hogy bele ne üljön Istennek abba az ítélőszékébe, amely előtt neki is meg kell jelennie egyszer, a vádlónak is, meg a vádlottnak is.

Azt mondja Jézus: “Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek” #Mt 7,2. Képzeljétek csak el: ki állhatna meg akkor, ha egyszer valaki ugyanolyan irgalom nélküli mértékkel méretnék meg, mint amilyennel őszokta méricskélni a másik embert. De ezt a szót a mi Megváltónk mondta, az a Valaki, Aki nem az ítélet nevében, hanem a bűnbocsánat nevében jött hozzánk, Aki az irántunk való végtelen szeretetből a vérét adta értünk. És akkor ezt az igéjét így is lehet fordítani: Amilyen ítélettel ti magatok megítéltettetek, olyannal ítéljetek, és amilyen mértékkel ti megmérettetek, olyannal mérjetek.

Arra utal Jézus, hogy mi magunk, te meg én, egyszerűen kikerültük a megítéltetést, kegyelmet nyert bűnösök vagyunk. Mi Jézus elítéltetése árán egyszerűen felmentést kaptunk. Ha pedig ez így van, akkor Jézusnak ez a szava: “a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek”, rettentőveszedelmes fenyegetést jelent ránk nézve. Mert ez akkor azt jelenti, hogy ha ti mégis irgalom nélkül ítéltek mások felett, holott Jézus nektek megbocsátott, akkor egyszerűen kizárjátok magatokat az Isten bűnbocsátó kegyelméből. Akkor a bűnbocsánat alapjától visszahelyezkedtek a leszámolás alapjára, és így a saját álláspontotok áldozataivá váltok. Ha Isten kegyelme ellenére ti mégis az ítéletet akarjátok, tessék, lehet azt is. De ha azután az ítélet benneteket ér majd, ne mondjátok, hogy jaj, nem így gondoltam, az ítéletet csak a másik emberrel szemben akartam érvényesíteni.

Hogyan lehetne érvényes reád az az irgalom, az a megbocsátó szeretet, amit te a másik embertől megtagadsz? Te magad határozhatod meg azt az alapot, amin állni akarsz: az ítéletnek vagy a kegyelemnek az alapját. Hogy melyiket választod, attól függ, hogy melyiket gyakorlod az embertársad iránt. Mert ahogyan te viszonyulsz az embertársadhoz, úgy viszonyul majd hozzád az Isten: Vagy mint ítélő Bíró, Aki előtt azután nem lesz semmi mentséged. Vagy mint Megváltó, Akihez kiálthatsz majd: könyörülj rajtam!

Nem azt akarja mondani Jézus (ne értsük félre), hogy ha szálkát lát valaki az atyjafia szemében, ne vegye észre, ne törődjön vele, hagyja benne. Nem! Sőt, kötelessége egyiknek a másik hibáin segíteni, nyíltan, őszintén megmondani neki. De ezt ne mintegy az Isten ítélőszékének magasságából tegye, hanem vele együtt az Isten ítélőszéke előtt állva, a közös megítéltetés és megkegyelmezettség teljes szolidaritásában a másikkal. Abban a tudatban, hogy az a bűnbocsánat, amiből én élek a Krisztus által, érvényes arra a másikra is, mert Ő érte is meghalt Jézus. Ha így együtt állunk a kegyelmes
Isten előtt, én, aki már megtapasztaltam, hogy az én szememben levő gerendát hogyan vette ki az Isten bűnbocsátó szeretete, meg a másik, akinek megláttam a szálkát a szemében, így mindketten az Isten bűnbocsátó kegyelme alatt állunk, és így, csak így közeledhetem annak a másiknak a szálkájához. Csak így mondhatom neki: Gyere, segítek neked kivenni azt a szálkát a szemedből. Gyere, ne félj, én már tudom, mit jelent ez, milyen fájdalmas művelet ez, hozzányúlni a legérzékenyebb részhez. Velem is így tett az Isten. Igen, csak azok, akik a bűnbocsánatot már maguk megtapasztalták, csak azok vihetnek bele a világba gyógyító erőket és segítséget.
Egyszer egy társaságban szó volt valakiről. Valakiről, aki valóban nagy hitványságot követett el. Mindenki fel volt háborodva miatta. A társaság egyik tagja nagy buzgalmában azt mondta: Majd én megmondom neki, milyen hitvány ember, mert ezt meg azt cselekedte. Mire csendesen megjegyeztem: Annyira szereted azt az embert, hogy megmondhatod neki? Mert ha annyira szereted, akkor meg is mondhatod neki a szemébe a hitványságát.

Igen, egy szálkát másnak a szeméből csak nagyon gyengéd szeretettel, és csak nagyon finom kezekkel lehet kivenni. Soha nem szabad elfelejteni közben, hogy az a szálka, vagy akár a gerenda azt jelenti, hogy valami “idegen test” került bele annak a szerencsétlennek a legérzékenyebb szervébe. És aki nem tudja megkülönböztetni a szemet a bele került idegen testtől, az inkább ne is nyúljon hozzá.

Figyeljétek meg Jézust. Amikor a legelvetemültebb paráznával vagy vámszedővel került szembe, mindig tudta: ez nem az az ember tulajdonképpen, aki az Isten kezéből került ki, hanem valami lényétől idegen dolog került bele, amit el kell távolítani onnan, amitől meg kell szabadítani ahhoz, hogy ez az ember újra önmaga lehessen. Az Ő számára a leghitványabb gonosztevőis Isten gyermeke volt, akinek a morális elgennyesedését valami beléje került idegen dolog okozta, valami szálka. Ezért minden gyógyítása úgy történt, hogy eltávolította a szálkát.

Amikor egy beteg vagy bűnös ember Jézus tekintetét magán érezte, már elkezdett gyógyulni. Mert valami egészen különös erővolt ebben a tekintetben, nézésben: azt érezte, hogy Jézus a tulajdonképpeni embert látja benne, hogy nem esik áldozatul annak az optikai csalódásnak, aminek mi mindig áldozatul esünk, hogy az a másik, az a bűnös ember egyetlen nagy szálka csupán, amelyen már alig lehet valami emberi szemet felismerni.

Hanem Ő mindig előbb a szemet látta, az Isten gyermekét, amelyet megsebesített egy szálka. És amint a vámszedők meg a megszállottak meg a paráznák azt vették észre, hogy Jézus bennünket lát, az igazi valónkat, azt, hogy mi is Isten gyermekei vagyunk, azt, hogy minket szeret az Isten, bánkódik miattunk,amint ezt megértették, meggyógyultak. Mert így még soha senki nem látta őket, nem nézett rájuk.

Akinek Jézus már eltávolította a szeméből a gerendát, az másképpen lát most már a szemével, az most már a dolgoknak egészen más oldalát is látja, mint azelőtt. Nemcsak a szálkát a másik szemében, hanem a másiknak a szemét is, amelyiket Isten a saját maga képének és hasonlatosságának a visszatükröződésére teremtett. Nemcsak az elhuligánosodását látja annak a fiatalnak, hanem meglátja benne a szerencsétlenné vált gyermeket is. Nemcsak a főnök intrikálását, vagy az alkalmazott lustaságát, hanem az agyonhajszolt embert. Nemcsak a leány bukását, a férfi megtévedését, hanem azt a drága értéket is, akiért Jézus drága vérével fizetett az Isten, és aki még nincs tisztában a maga hallatlan értékével. És akkor majd nem, mint morális ellenőr, magas lovon ülőerkölcscsősz, hanem mint irgalmas samaritánus közeledik ahhoz a másikhoz, hogy odasegítse azt a másikat, ahol őmaga is mindig újra megszabadul a maga gerendájától: Jézus keresztje alá, az Isten bűnbocsátó kegyelmének az erőterébe.

Ne ítéljünk hát, hanem segítsünk. Az Isten megbocsátó szeretetének a fölemelő erejével segítsünk!

Dátum: 1965. február 28.Ámen