Ne vígy minket a kísértésbe!

1969. május 04, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“És ne vígy minket kísértetbe”

Hadd hívjam fel a figyelmeteket rögtön az elején arra, hogy a Miatyánknak ez a kérése is egy hangsúlyozott “és” kötőszóval kapcsolódik az előbbihez, tehát így: “És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek; És ne vígy minket kísértetbe” (6,12-13a). Azt jelenti ez, hogy ha eljutott valaki a bűnbocsánat kegyelmére és elfogadására, ezzel még nem intéződött el számára egyszer s mindenkorra a bűn kérdése.

A veszély még tovább tart, mert egész életén át állandóan körülveszi egy titokzatos vonzásnak az ereje, az, amit így nevezünk: kísértés. Sőt éppen a bűnbocsánatot nyert ember tudja igazán, milyen valóság a kísértés hatalma. Mert a bűnbocsánat nem azt jelenti, hogy most már minden rendben van, folytathatom ott, ahol abbahagytam, hanem a bűnbocsánat által Isten éppen a mélységből emelt fel. Újra felvette velem a kapcsolatot, rásegített Jézus követésének az útjára, és éppen a bűnbocsánat által arra figyelmeztet, hogy erről az útról most már ne térjek le többé. Aki úgy gondolja, hogy a mindig újra megismétlődőbűneire majd mindig újra kéri a bűnbocsánatot, az könynyelműen visszaél az Isten kegyelmével.

A bűnbocsánattal Isten nem azért tisztítja meg az életünket, hogy legyen újra mit bepiszkolni. Jézus Mária Magdalénának nemcsak azt mondja, hogy “Én sem kárhoztatlak”, tehát felmentelek a bűneid alól, hanem az is, hogy “eredj el, és többé ne vétkezzél!” (Jn. 8,11).

Éppen itt van a probléma. Az ember, még ha elhatározza is, hogy többé nem akar vétkezni, mindig újra azon veszi észre magát, hogy megint elbotlott valamiben. Ugye ti is érzitek, hogy az úrvacsorai harmadik kérdésre: “Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy a kegyelemért, a bűnbocsánatért hálaadással egész életeteket az Úrnak kívánjátok szentelni, és Szentlelke segítségével a bűnnel harcba szálltok, s az Ő dicsőségére akartok élni”, milyen meggondolatlanul vagy talán éppen borzongva mondjuk rá a feleletet: “Ígérem, és fogadom”, mert szinte már előre tudjuk, hogy a sok szép ígéretünkből és fogadkozásunkból milyen nyomorúságosan kevés valósul meg azután.

Nincsen segítség, győzelem, előrehaladás? Bizonyára van. És éppen erre irányul napi imádságunknak ez a most soron levőszakasza. Azért fűzi hozzá

Jézus a bűnbocsánatért való kéréshez annak mintegy folytatásaképpen, hogy

“Ne vígy minket kísértetbe”!

Ezzel Jézus maga figyelmeztet azokra a veszedelmekre, amelyek az Őt követni akaró embert körülveszik. Rengeteg formájú, ezerarcú kísértések között vezet a keresztyén élet útja. És e sokféle kísértés mögött egy rettentőhatalom áll: a kísértő.

Érdekes, hogy Luther Márton, ez az igazán nagy tudású és erős hitűember mennyire komolyan számolt a kísértővalóságával. Úgy látta ezt a világot, mint amely tele van ördögökkel, és állítólag egyszer a maga drasztikus módján a tintatartót is hozzávágta. Ma is mutogatják a turistáknak a wartburgi várban, a Luther szobában a tintafoltos falat. A modern ember erre egy kicsit megcsóválja a fejét, és azt gondolja magában: igen, ettől a középkori babonától még egy Luther Márton sem tudott megszabadulni.

A mai felvilágosult gondolkodásban és a világ mélységeit és magasságait átvilágító szemléletben már nincs helye az ilyen kísérteties szellemalakoknak. De vajon tényleg igaz-e, hogy amit Luther látott, és amit mi már nem látunk vagy elfelejtettünk látni, az nem is létezik? Jézus mindenesetre úgy beszélt róla, mint személyes hatalomról, mint az egyetlen igazán komoly ellenségről. Mindenesetre én nagyon is elhiszem, mert a magam bőrén és körülöttem a világban mindig tapasztalatból tudom, amit így mondott róla Jézus: “vigyázzatok; mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen” (1Pt 5,8). És abból is éppen ennek a sátáni hatalomnak a taktikáját érzem, hogy sikerült elhitetnie a modern emberekkel, hogy nem is létezik, hogy csak afféle középkori rémmese képzelt alakja lópatával és hosszú farokkal.

Nem is az a lényeg, hogy milyen a Sátán és a serege, hanem az, hogy van. Van egy titokzatos szellemi hatalmi központ, ahonnan meg-megújuló támadások érik éppen a Jézust követni akaró embert. Nem kísértet a Sátán, hanem kísértő. Olyan misztikus hatalom, aki folyton a nyomunkban jár. Ahogyan a magyar szó olyan szemléletesen mondja: kísért, nyomon kísér mindenüvé. Nemcsak az élet hiúságainak, e világ gyönyöreinek a tarka vásárába, hanem ide a templomba is, meg az imádkozó szoba belsőcsendjébe is. Életünk legszentebb és legtisztább alkalmaiba is kísér, mint fényben az árnyék, és éppen olyan nehéz megfogni, mint az árnyékot a falon.

Az is hozzátartozik a természetéhez, hogy sohasem felismerhetőformában jön. Inkognitóban. Például rögtön a Biblia legelsőlapjain, Ádám-Éva szimbolikus történetében, nem azt mondja az embernek: nosza, rajta, lázadjatok fel Isten ellen, ne vegyétek komolyan Isten parancsait, hanem valami kívánatos, gyönyörűlehetőséget kínál nekik: olyanná lenni, mint az Isten.

És az áldozat gyanútlanul beleharap a tiltott gyümölcsbe. A kísértésnek éppen az a veszedelme, hogy szép, kívánatos és megtévesztőszíneivel eltakarja azt, aki mögötte van: a kísértőt. Nem ilyen drasztikusan tárja előa kísértés: eredj, lopjál nyugodtan, nem veszik észre, mások is ezt teszik. Ó,

nem. Így könnyen felismerhetőlenne ördögi eredete, hanem talán így:

nézd, milyen igazságtalanság az, hogy másnak van, neked meg nincs, eredj, szolgáltass igazságot magadnak! És az áldozat észre sem veszi a szálaknak azt a finom hálóját, amibe belegabalyodik, csak akkor, amikor már késő.

Nem azt mondja: légy hűtelen Istenhez, függetlenítsd magadat Tőle. Így az áldozat visszariadna, mert rögtön észrevenné mögötte az ördögöt, hanem úgy, hogy ráirányítja a figyelmedet egy hívőtestvéredre, észreveteti veled annak hitbeli fogyatékosságait, megbotránkoztat annak emberi gyarlóságain, és ilyen gondolatokat támaszt benned, hogy lám, ha ilyen keveset ér a hit, érdemes-e akkor hinni? És szinte észrevétlenül rendül meg a hited. Az a bizonyos kísértőnagyon jól ért a kísértés csomagolásához, sohasem írja rá a címkét: “Made in pokol”, hanem mindig valami elegáns formában tárja a jóhiszeműember elé. Például ráírja: önbizalom, azután kiderül, hogy gőg van benne; vagy igazságosság, pedig valójában szeretetlenség és részvétlenség van benne; vagy takarékosság, ami pedig talán éppen kapzsiságot leplez; vagy meggondoltság, ami nagyon helyes és szükséges, de igazában gyávaságot takar; vagy becsületesség, pedig mögötte vaskos önigazultság, öntetszelgés lapul.

Rettentőagyafúrt hatalom ez a bizonyos kísértő. Úgy nem lehet védekezni ellene, ahogyan Odisszeusz, a görög eposz hőse akart elhajózni a szirének szigete mellett, hogy tudniillik betömte a hajósok fülét viasszal, magát pedig odakötöztette a hajó árbocához, hogy a csábító ének meg ne ejtse őket. Hiába dugja be az ember a fülét, hiába zárkózik akár kolostorba, mert a szívünk legmélyéről szólít meg, érzéseink, vágyaink, ösztöneink mögé bújva alkuba bocsátkozik velünk. Sőt talán éppen a csendben, az elzárkózásban, a magányban úgy halljuk a hangját, mint a saját legbelsőbb énünkét. Hallatlanul finom pszichológiával így mondja ezt a Biblia: “Mindenki kísértetik, a mikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága” (Jakab 1,14).

Azután nemcsak belülről, hanem kívülről is támad, meglep az életkörülmények által. Életünk mindenféle helyzete és alkalma mögött ott lapul a kísértő. Minden ezen a világon kísértéssé válhat a számunkra. A balsorsban, a bajban, a boldogtalanságban, az élet tragikus helyzeteiben az a kísértés, hogy elhomályosul a kegyelem, kérdéssé válik az Isten jósága, mintha valaki gúnyosan kérdezné: ezt jelenti az isteni gondviselés, hát csak ennyit ér a könyörgőimádság? Megfordítva: a jómódban, boldogságban, sikerekben gazdag életben is épp úgy ott van a kísértés, hogy az ember beképzeltté váljék és elhiggye: meg is érdemelte a szerencséjét. És tele lehet kísértéssel maga a levegő, amit beszívunk, az atmoszféra, amiben élünk. Van úgy, hogy az erkölcsi lazaság, a szexuális tisztátalanság romlott levegője fojtogat, egész társadalmat fertőz meg. Ezeket a kísértéseket az ember szinte észrevétlenül szívja magába, állandóan ki van téve a lassú beszűrődésnek, szennyeződésnek a puszta tény által, hogy él.

Így kísért az a kísértőbelül, kívül, körös-körül mindig, ezerféle módon, millió változatban, de mindig egyetlen cél érdekében. A cél pedig az, hogy megszakítsa az embernek az Istennel való kapcsolatát, kihúzza a kezünket Isten kezéből, letérítsen arról a bizonyos keskeny útról, amely az életre visz. Világos tehát, hogy éppen a hívőember problémája a kísértés. Aki nincs kapcsolatban Istennel, azt nem kell megpróbálni elszakítani tőle, annak nincsenek a kísértéssel küzdelmei. Ezért adta Jézus a szánkba és a szívünkbe éppen nekünk, az Őt követni akaróknak ezt az imádságot: “ne vígy minket kísértetbe”! Itt egy olyan lélek kiált segítségért, aki érzi az üldözőellenség leheletét maga körül.

Benne van ebben a kérésben az is, hogy Isten a kísértőfelett is Úr. Tőled nem fél, de van, akitől fél. A Biblia egyenesen így mondja: retteg. Aki elől jajongva menekül, akivel szemben tehetetlen, aki a Biblia szavai szerint azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa: Jézus. Őt is megkörnyékezte rafinált kísértéseivel a Sátán, de nem tudta megrontani, lázadásra bírni, minden kísérlete megtört rajta, végül a fullánkja is beleszakadt.

Jézus keresztje és nyitott sírja örök jele annak a nagy döntőgyőzelemnek, ami elvégeztetett. És Jézus győzelme a kísértések felett több mint egy drámai hős diadala. Ez megváltó győzelem, ami azt jelenti, hogy nemcsak a maga számára szerzett győzelmet, hanem olyan győzelmi alapot teremtett, amelyen állva mi is győzhetünk. Az a valaki, Aki már győzött, ebbe az Ő győzelmébe vonja azokat is, akik hisznek benne. Tehát a kísértések közepette imádkozhatom, Őt hívhatom segítségül, Akitől a kísértőretteg.

Az Ő pártjára állhatok, Aki már győzött. Amikor a hívőember azt kéri:

“ne vígy minket kísértetbe”, akkor azért könyörög, hogy tegye Isten hatékonnyá benne Jézus megváltó győzelmét. Azt kérem ezzel, hogy erősítsen meg Isten abban a bizonyos hitben, hogy a kísértő, Jézus halálával és feltámadásával már legyőzött ellenséggé vált. Ne vigyen olyan helyzetbe, ahol erről megfeledkezhetem, ebben kételkedem. Tegye rajtam is foganatossá

Jézus halálának szabadító tényét, és ez hadd mutatkozzék meg abban, hogy a kísértésekkel szemben való harcomban Jézus ereje által bátran küzdhessek, és az Ő győzelmében részes lehessek. És akkor az a kísértés, amit a kísértőromlásomra szánt, javamra válik. Ímé Istentől akart elszakadásra bírni, és még szorosabban Isten oltalmazó karjaiba kergetett. “Ne vígy minket kísértetbe”, ezzel a kéréssel az imádkozó hívőember a saját erőtlensége tudatában Jézus oltalma alatt keres menedéket és védelmet. Így válik számára áldássá még a kísértés is.

Még valamit befejezésül. A Miatyánknak ezt a kérését is többes szám elsőszemélyben mondjuk. Tehát mások helyett is, mint a többit. Ezzel megint, mint egy forró könyörgéssel átöleljük az egész embervilágot, hogy ne engedje bele Isten ezt a földi életet a háború, a pusztítás, az irigység démonainak a kísértésébe. Tisztítsa meg a légkört a gyűlölet, a kapzsiság, a szexuális kéjelgés fertőzött atmoszférájától, tartsa továbbra is oltalma alatt ezt az oly sok bajjal küzdővilágot. Igen, ezért is könyörgünk ezzel a kéréssel, mégpedig abban a bizonyos hitben, hogy van győzelem a legfenyegetőbb kísértések felett is. Mert Jézus már győzött! Így kérjük most mind együtt:

És ne vígy a kísértetbe, Mely rajtunk erőt vehetne;

Jól tudod, mely gyarlók vagyunk, Könnyen tántorodik lábunk:

Szabadíts meg a gonosztól,

Ki lest hány nekünk akárhol.

Hogyha pedig dicsőséges Néked, s nekünk épületes A kísértőt ránk bocsátni, Hitünket próbára vonni:

Add nekünk a győzedelmet, Ezzel koronázd hitünket.

483. ének 14-15. vers

Ámen

Dátum: 1969. május 4.