Bocsásd meg a mi vétkeinket

1969. március 30, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek”

Talán szokatlan, hogy virágvasárnap nem a szokásos jeruzsálemi bevonulási jelenetről beszélek, hanem a Miatyánk sorozatnak a hónap utolsó vasárnapján soron következőrészéről. De úgy érzem, mégis kapcsolódik ez a két dolog egymással, mégpedig azon a ponton, ahol arról van szó, hogy Jézus sír Jeruzsálem felett. Mégpedig nemcsak könnyeket hullat, hanem az eredeti szöveg szerint hangosan felzokog. Miért? - kérdezhetné valaki, hiszen most igazán úgy ünnepli Őt a tömeg, mint egy királyt, ahogyan jár is Neki a tiszteletadás.

Igen, de Jézus látja, hogy mennyire nem értik meg Őt. Így kesereg sírva:

“Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, a mik néked a te békességedre valók!” (Lk 19,42). De ennek a városnak, ennek a népnek nem kellett, amit Jézus hozott, amit Jézus akart, amiért Jézus szenvedett és meghalt. Nem kellett az Istennel és embertársával való kiengesztelődés, megbékélés kegyelme. Nem értette meg, hogy ezért jött Jézus.

Igen, pontosan ezért, ami ebben a kérésben is kifejezésre jut: “bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek” (12. v.). Jézus egész megváltó munkájának ez a lényege. Nincs szomorúbb dolog, mint amikor Jézus azt kénytelen mondani valakinek, amit itt Jeruzsálemnek mondott: Nem ismerted meg, nem láttad meg, amire a legnagyobb szükséged lett volna, amiért az életemet áldoztam: az Istennel és emberrel való teljes kiengesztelődés kegyelmét.

De annyira tragikus ennek a kegyelemnek a fel nem ismerése, hogy Jézusnak sírnia kell miatta? Igen, mert Jézus ezzel a legnagyobb veszedelemtől, az ítélettől akar megmenteni bennünket. Őtudja, mi a kárhozat, mi az ítélet, mi az Isten büntetése a bűn felett, hiszen mindezt végigszenvedte a keresztfán.

Ő igazán tudja, hogy nincs nagyobb tragédia, mint ha valaki ezt el nem fogadja. Olyan nagy tragédia ez, hogy Isten Fia sírva fakad miatta. Érzitek már, miért sír Jézus az Őt ünneplősokaság örömujjongása közepette?

Nos, Jézusnak éppen ez a szomorúsága húzza alá nagyon komolyan a Miatyánknak ezt a soron következőkérését, mert az látszik belőle, hogy ha valaki nem tudja igazán őszinte szívvel kérni: “bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk”, annak számára hiába jött e világba és szenvedte el a megváltó halált Jézus. És bizony nem is olyan egyszerűezt a kérést igazán őszinte szívvel elimádkozni. Több szempontból is felettébb nehéz.

Először azért, mert tapasztalatból tudom, hogy a magunkfajta embernek milyen nehéz eljutni odáig, hogy a saját bűnei bocsánatáért könyörögni tudjon. Emlékszem, sokáig én is meg voltam győződve arról, hogy nemcsak a nevem Joó, hanem alapjában véve és magam is jó ember vagyok. Persze, nem tökéletes, vannak apróbb-nagyobb fogyatékosságaim, hibáim, de ezek nem olyan súlyos bűnök, mint amiket más emberekben láttam meg, és úgy gondoltam, ha minden ember olyan lenne, mint amilyen én vagyok, nem is lenne semmi baj ezen a földön. Míg azután egyszer, életemben először, úgy igazán megálltam lélekben Isten előtt, és nem másokhoz viszonyítva, hanem a szent Isten jelenlétében próbáltam számon venni, néven nevezni azokat a dolgokat az életemben, amikért elmarasztalhat az Isten. Egyre jobban kezdtem rádöbbenni, hogy nem is vagyok olyan jó, mint amilyennek képzelem magamat. Egyre súlyosabban nehezedett rám valami olyan teher, amit azelőtt soha nem éreztem igazán: a bűneim súlya, és egyre jobban roskadtam össze alatta.

Próbálj meg egyszer így szembenézni önmagaddal. Próbálj meg egyszer lélekben igazán a szent Isten elé állni, és egy darab papírra leírni azokat az indulataidat, gondolataidat, vágyaidat, tetteidet, amiket csak te egyedül ismersz magadban, senki más rajtad kívül. Próbáld meg egyszer úgy látni önmagadat, ahogyan az Isten lát téged. Meg fogsz rémülni, hogy mi-minden van a mögött a tiszteletreméltó külsőmögött, amit mások látnak rajtad.

Figyelemre méltó, hogy Jézus nem így mondja: Bocsásd meg a bűneinket, hanem a mi vétkeinket. A “vétek” szó ma már egy kicsit régiesen hangzik, és nem is fejezi ki az igazi értelmét az eredeti szövegben itt szereplőszónak. Szó szerinti fordításban itt inkább “adósságról” van szó, “tartozásról”, arról, hogy adósa maradtam Istennek és embertársaimnak, nem adtam meg, amivel tartoznék nekik. És tudjátok, mivel “tartozik” az ember Istennek és embernek? Az ige szerint: szeretettel. És ha valaki komolyan veszi, hogy tartozik a szeretettel, akkor mindig adósnak érzi magát. Nemcsak arról van szó, hogy ténylegesen rosszat tettél, hanem arról, hogy hol maradtál adósa valakinek a szeretettel. Nemcsak azokról a sebekről van szó, amiket okoztál, hanem amiket észre sem vettél egy másik ember életében. Arról a segélykiáltásról, amit meg nem hallottál, arról a szenvedésről, amivel szemben érzéketlen maradtál.

Mi az, ami tönkre tesz egy családi együttlétet, szétszaggat egy barátságot, nehézzé teszi az egész életet? Nem a kereszt, nem a betegség, nem a szegénység, nélkülözés, hanem a szeretetlenség. Az, hogy mindenki magának él, önmaga igazát keresi, érvényesíti, az önzésével megrövidíti, meglopja, becsapja a másikat. Talán nem is csúnya formában, hanem csak egyszerűen úgy, hogy elfelejti, elmulasztja adott pillanatban azt, amivel tartozik: a szeretetet. Ez az a vétek, ez az adósság, amiről Jézus itt beszél. Ettől a vétektől szenvednek legtöbbet az emberek körülöttünk, ez a vétek mérgezi meg az egész emberi együttlétet, ebbe a vétekbe pusztul bele a világ. Ez a mi igazi vétkünk. Ez halmozódik napról-napra, évről-évre olyan mérhetetlen adóssággá, amit már sohasem lehet letörleszteni. Ó, de nagyon nehéz eljutni odáig, hogy igazán ne mást vádoljak, Istent vagy embereket, hogy nem kaptam meg, ami nekem jár, hanem csak magamat, hogy nem adtam meg, amivel tartozom. Fizetésképtelen adósa maradtam mindenkinek.

Azután azért is olyan nehéz őszinte szívvel mondani: “bocsásd meg a mi vétkeinket”, mert még a mérhetetlen eladósodás tudatában is mindig előbb mást akar tenni az ember az adósságával, a vétkével. Nem Isten elé vinni, hanem elrejteni, úgy tenni, mintha nem volna, megnyugtatni magát, hogy de hiszen mások is ugyanígy adósaim nekem, vagy elfelejteni, túltenni magát rajta. Ez megy is így egy ideig. Azután előjönnek az emlékek, álmatlan éjszakákon vádolnak, ránehezednek a szívre. Azután megpróbálja az ember jóvátenni, törlesztgetni, de megint rájön, hogy ez sem megy, az az adósság nem csökken, hanem egyre tovább nő. Végül nem marad más hátra, mint könyörgésre fogni a dolgot: Atyám, bocsásd meg! Mit is lehetne tenni egy ilyen nagy adóssággal, egy élet adósságával, mint elengedni! Ez az egyetlen: tudomásul venni, hogy valaki más már kifizetett helyettünk mindent. Jézus. A szeretetnek azt az áldozatát, amivel te meg én adósai maradtunk Istennek, embernek, elvégezte helyettünk Jézus, amikor a legtisztább és legszentebb szeretetből feláldozta magát a Golgotán. Ezért, egyedül erre való tekintettel kérhetjük, hogy: Atyám, “bocsásd meg a mi vétkeinket”, engedd el a mi adósságainkat, és ezzel a kéréssel mintegy átvesszük Isten legnagyobb ajándékát, a bűnbocsánat kegyelmét.

Azután azért is nagyon nehéz ezt a kérést igazán őszinte szívvel elmondani, mert nemcsak a saját egyéni vétkeink bocsánatát kérjük benne, hanem itt egy kollektív bűntudatról és bűnbocsánat kéréséről van szó. Ez a többes szám elsőszemély: a mi vétkeinket bocsásd meg nekünk. Olyan, mintha átölelnénk vele az egész világ minden hitványságát, mindazt a gyűlöletet, irigységet, hazugságot, erkölcstelenséget, röviden: szeretetlenséget, szeretetadósságot, ami olyan nehézzé, szenvedés teljessé, veszedelmessé teszi az életet a földön. Aki a Miatyánkot igazán imádkozza, nem mondhatja, hogy a család vétke, az egyházam rengeteg fogyatkozása, a fajtám sok-sok bűne, az ellenségeim hitványsága nem tartozik rám, semmi közöm hozzá, mert én is része vagyok az egésznek, és felelős vagyok érte. A magam hitványságával, vétkeivel hozzájárulok ahhoz, hogy olyan ez a világ, mint amilyen.

Könnyűszemrehányást tenni az egyháznak, a keresztyénségnek, a társadalomnak, de ne felejtsem el, hogy én is tagja vagyok mindennek a kollektívának, és a vád visszahullik rám.

Olvastam valahol, hogy azt a rengeteg borzalmat és kegyetlenséget, aminek az emlékét Auschwitz, meg Berchtesgaden, meg a többi szomorú hely őrzi, így szokták felróni: a németek azt mondják: ezt a nácik csinálták, az európaiak azt mondják: ezt a németek csinálták, az amerikaiak azt mondják: ezt az európaiak csinálták, a színesek azt mondják: ezt a fehér emberek csinálták. S egyszer talán majd azt mondjuk: ezt mi csináltuk, mi emberek csináltuk. Nos, a kollektív bűnrészességnek valami ilyen vállalása fejeződik ki ebben a kérésben: “Bocsásd meg a mi vétkeinket”. Nemcsak magamnak kérem a bűnbocsánat kegyelmét, hanem másoknak is, az egyháznak, a népemnek, a világnak, az ellenségeimnek a vétkeit is viszem Isten elé a magaméval együtt.

Mi lenne ezzel a világgal, ezzel az emberiséggel Isten bűnöket megbocsátó kegyelme nélkül? Érzitek a roppant felelősséget, ami ezzel a kéréssel rátok, imádkozó emberekre hárul? Odaölelni ezt a beteg világot az Isten megtartó kegyelmének a sugarába. Ahogyan Ábrahám könyörgött Sodomáért és Gomoráért, ahogyan Mózes könyörgött az ítélet alatt álló nép életéért. Tudjátok-e, hogy az egész világon azért a pár kiválasztott személyért könyörül meg az Isten, amivé te meg én lennénk elhíva. Az egész föld kerekségét azok imádságainak az atlaszkarjai tartják, akikben még nem hűlt meg a szeretet iránta, és akik Isten kegyelmét könyörgik le érette? Valóban olyan ez az imádság, mint amely az egész földgolyót átölelve viszi mindig újra oda az Isten könyörülőirgalmába. Jézus e földi világ sorsát is ránk bízza, amikor így tanított bennünket imádkozni: “Bocsásd meg a mi vétkeinket”. Azt a teméntelen hitványságot, ami méltán hívná ki, Uram, megsemmisítőharagodat ellenünk, Téged semmibe vevőembergyermekeid ellen. Ugye milyen mérhetetlenül nehéz ezt a kérést igazán őszinte szívvel elimádkozni?

Végül nagyon nehéz azért is, mert Jézus még hozzáfűz valamit, valami egészen gyakorlati dolgot: “miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek” (12b). Ez a toldalék azután fölöttébb megnehezíti ezt a kérést. A kérésnek ezt a második felét annyira fontosnak tartja Jézus, hogy az egész imádság elmondása után még külön is visszatér reá, és tovább magyarázza: “Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ővétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ővétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket” (14-15. v.).

Azt jelenti ez, hogy Istennel csak úgy lehet megbékülni, ha ugyan-akkor megbékülök mindazokkal, akikkel bármiféle elintézetlen ügyem van. Istentől a bűnbocsánat elfogadása és továbbadása úgy tartozik össze, mint Jézus személyében az isteni és emberi természet. Nekünk olyan Istenünk van,

Aki nem valami távoli, túlvilági elérhetetlenségben trónol felettünk, hanem Aki itt akar találkozni velünk, és Aki úgy kívánja tőlünk a szeretetet, hogy utunkba állítja az atyánkfiát, talán éppen azt az embert, akivel a legkevésbé szeretnénk találkozni. Olyan Istenünk van, Aki a másik ember, sokszor éppen az ellenségünk, a sok kellemetlenséget okozó embertársunk szeméből néz ránk. Ott mérheted le, a peres társad iránti magatartásodon, hogy mennyire vetted komolyan és fogadtad el Istentől a vétkeid bocsánatát.

Sokáig úgy értettem ezt a “miképen”-t, hogy úgy bocsáss meg nekem, Istenem, miképpen én is megbocsátok. Nos, ez rettenetes lenne. Mert akkor, jaj volna nekünk. Hiszen mi nem tudunk igazán, teljesen megbocsátani. Most kezdem érteni, hogy fordítva van. Én is úgy akarok megbocsátani, ahogyan te megbocsátasz nekem. Az eredeti szövegben levőigealak szerint itt szinte esküvel való megfogadása történik annak, amit ténylegesen teszünk, és nem ígéret, amit majd tenni szándékozunk. Ilyenformán: Bocsáss meg nekem; én is, most ebben a pillanatban már meg is bocsátottam mindenkinek, aki nekem tartozott. Nem is lehet egyiket a másik nélkül. Sem Isten bocsánatát átvenni a másoknak való teljes megbocsátás nélkül, sem másoknak megbocsátani Isten bűnbocsátó szeretetének az elfogadása nélkül.

Befejezésül még arra hadd hívjam fel a figyelmeteket, hogy ez a kérés “és” kötőszóval kapcsolódik az előbbihez, a mindennapi kenyér kéréséhez, mintegy jeléül annak, hogy a mindennapos bűnbocsánatra éppen úgy szükségünk van, mint a mindennapi kenyérre. Testileg kenyérből, lelkileg bűnbocsánatból él a világ, abból, amit kapunk, és amit adunk. Mind a kettőnélkülözhetetlen: a kenyér a gyomrunk miatt, mert nélküle meghalnánk, a bűnbocsánat a lelkünk miatt, mert anélkül is meghalnánk, mégpedig kétszeresen: a jelen időszámára is, meg az örökkévalóság számára is. Ezért lenne Jézusnak ma is a legnagyobb szomorúsága, ha valaki közülünk nem tudná igazán őszinte szívvel elmondani: “És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek” (12. v.).

Nézvén szent Fiad vérére, Ne vonj minket ítéletre,

És vétkeinkért meg ne feddj, Sőt mindenekben megengedj, Amint mi is megengedünk,

Ha kik vétettek ellenünk.

483. ének 13. vers

Ámen

Dátum: 1969. március 30. (virágvasárnap).