Szenteltessék meg a te neved

1968. október 27, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“...szenteltessék meg a te neved”

A Jézustól tanult gyönyörűszép imádságnak, a Miatyánknak a legelső kérése, amit most felolvastam, talán a legkevésbé magától értetődő a számunkra. Még ha nem is sablonosan mondja el valaki, mint ahogyan általában szoktuk, hanem igazán jól belegondolva, utána gondolva, úgy gondolom, hogy nem is nagyon értjük igazán, mit is kérünk ezzel a kéréssel: “szenteltessék meg a te neved” #Mr6.9c.
Először jó lenne tisztázni magukat a szavakat, hogy magának a kérésnek a mélységeibe igazán bele tudjunk hatolni. Rögtön már az első nehézséget jelenti magának Istennek a neve. Mert tényleg az a kérdés itt, hogy van Istennek neve? Mert ez a szó, hogy Isten, ez nem név, ez nem neve az Istennek. Ez csak arra utal, hogy most nem emberről vagy nem növényről vagy bármi más egyébről beszélünk, hanem itt Istenről beszélünk.

Az Isten szó éppen olyan gyűjtő fogalom, mint az, hogy ember, vagy növény. Tehát ez a mi Atyánknak, Akiben mi hiszünk, Aki Jézusban jelentette ki magát, nem a neve. Ez nem olyan tulajdonnév, mint János vagy Richárd. Sőt még az Atya név vagy az Atya szó sem neve az Istennek, ez is inkább csak egy viszonyulás, Istennek az emberhez való viszonyulását fejezi ki. És az, hogy Mindenható vagy Örökkévaló, vagy Felséges, ezek is mind-mind tulajdonképpen egy bizonyos mértékben utalnak arra, hogy milyen az Isten, de ezek nem nevei az Istennek. Még akkor sem a nevét mondjuk ki az Istennek, amikor azt mondjuk: Atya, Fiú, Szentlélek, mert ezzel a különös kifejezéssel megint csak rámutatunk arra a titokzatos Valakire, Aki a számunkra, emberek számára az Atya, Fiú, Szentlélek hármas egységében jelentette ki magát. Tehát megint csak azt fejezzük ki vele, hogy nem tudjuk megnevezni, nem tudunk nevet adni neki.

Tudunk nevet adni egy embernek, egy növénynek, vagy egy tengernek, néven tudjuk szólítani az édesapánkat, a barátunkat, vagy egy államfőt. Akár nevén tudunk szólítani egy pogány istent: Zeus vagy Jupiter, de Istennek nem tudunk nevet adni. Őt nem tudjuk csak úgy néven szólítani, mert Istennek nincs neve. Van ugyan a Bibliában egy szó, amit általában Isten nevének szokott emlegetni az Ótestamentum, ez a titokzatos négy betűa JHVH, ami gyakran előfordul a Bibliában, sajnos a fordításunkban már nem. Ez a négy betűéppen az Isten megnevezhetetlenségét fejezi ki. Hiszen ma már ki sem tudjuk mondani ezt a négy betűt. És már Jézus idejében sem tudták, hogy milyen betűket kellene a négy egymás után következő mássalhangzó közé beszúrni, hogy a megfelelő, az eredeti kiejtési formát meg lehessen találni. Hiszen az ótestamentumi zsidók is, amikor ezt a négy betűt látták leírva a Bibliájukban, nem ejtették ki, hanem mást mondtak helyette. Például azt, hogy Adonáj, ami azt jelenti: Úr, vagy azt mondták helyette, hogy Elóhim, ami azt jelenti: Isten. Tehát ez a négy betu˝ JHVH még a valószínűmagánhangzók közbeszúrása esetén is, tehát úgy, hogy Jehova vagy Jahvé, leginkább valami olyanformát jelent, hogy valaki, aki van. Nem neve Istennek, hanem csak utalás arra a titokzatos Valakire, Aki van, Aki volt, Aki lesz, tehát Aki mindenek felett való módon létezik. Mintha ez a négy betű azt mondaná, azt hirdetné, hogy akármilyen titokzatos, akármilyen rejtett, érthetetlen, hozzáférhetetlen, akármilyen kikutathatatlan vagyok is számotokra, egy dologról bizonyosak lehettek: arról, hogy én vagyok, és leszek örökké. Az, hogy én vagyok és leszek, azt hatalmasan fogjátok majd érezni most és később is. Tehát a négy betű, ez a JHVH annyira nem neve az Istennek, hogy még az Ótestamentum legrégibb fordítása, az ún. Septuaginta is így adja vissza: kűrios, ami magyarul azt jelenti: Úr. Tehát megint nem lefordítja görögre a JHVH-t, hanem egy egészen más szót használ helyette.

A legmodernebb, mai zsidó ótestamentumi fordítás, Martin Luther Kingnek a gyönyörűfordítása, amit rengeteg protestáns teológus használ, így adja vissza a JHVH-t: Ő . A nagy Ő , a minden más név felett való, megnevezhetetlen Ő , az örök Ő . Amikor Jézus azt mondja nekünk, így imádkozzunk: “szenteltessék meg a te neved”, akkor ne gondoljunk se ilyen névre, se olyan névre, hanem éppen arra a névtelen nagy Ő -re. Mert az Isten neve szimbolikus kifejezés. Az Isten neve magát az Istent jelenti, Őt magát, az Ő lényét, az Ő valóságát, az Ő titokzatos és mindenek felett álló személyét, ahogyan az Óés Újtestamentumban és kiváltképpen az Úr Jézus Krisztusban kijelentette magát előttünk. Így értsük tehát mindig az Isten nevét. De mit jelent az, hogy “szenteltessék meg” ez a név? Talán egy kicsit közelebb jutunk a szónak az eredeti értelméhez, vagy közelebb jut hozzánk ez a különös szó, ha egy példával megpróbálom illusztrálni. Múltkor valaki az édesanyjáról beszélt, aki már meghalt. Elmondta, hogy milyen nagyszerű, milyen kiváló egyéniség volt, mennyi szeretet volt benne, és mennyi áldozatkészség. A végén így fejezte be: Az édesanyám emléke szent a számomra. A szent itt azt jelenti, hogy felette áll mindennek, ami közönséges. Azt jelenti, hogy feltétlen tiszteletben tartja, valami szent áhítattal ejti ki a nevét, és szinte önmaga is megtisztul a rágondolással, és erőt merít belőle arra, hogy szégyent ne hozzon erre a névre. Védi mindenféle támadással szemben, nem engedi, hogy bemocskolják, hogy beszennyezzék, kigúnyolják ezt a legdrágább kincsét az életének.

Sok minden dolog lehet ilyen módon szent az ember számára. Lehet szent egy név, egy eszme, vagy egy földdarab, lehet szent egy emlék, egy érzés. De mindezeken túl a legszentebb és az egyetlen igazán szent maga az élo˝Isten. Hallottátok, amint felolvastam Ézsaiásnak a látomását. #Ézs6,1-7. Egészen megrendítő, amit leír ebben a vallomásban, amit elragadtatott állapotában látott. Azt látta, hogy az Isten trónja körül álló és lebegő menynyei lények eltakarják az arcukat, mert nem bírják elviselni az Isten szentségének a kisugárzását, vakító fényét. Ezért nem tudnak egyebet tenni, mint szakadatlanul ezt az áhítatos himnuszt éneklik: “ Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ődicsőségével!” #Ézs 6,3 Nos tehát igen, szent az Isten. Istennek éppen a szentsége az, ami lenyűgöző, ami csodálatot és hódolatot kelt. Istennek a szentsége az, amivel szemben az ember valósággal eltörpül, szinte összezsugorodik, szinte megsemmisül. A szentség az, ami az áldozatnak a félelmetes örömét és örvendetes félelmét kelti az emberben. Ami abszolút tekintélyként áll az ember felett. Istennek a szentsége az, aminek a megsemmisítő hatalma és mérhetetlen jósága, minden ellenállást legyőző ereje térdre kényszerít előtte lelkileg. Igen: “szent, szent, szent a seregeknek Ura”. No már most az, hogy “szenteltessék meg a te neved” nem azt jelenti, hogy legyen még szentebb, mint amilyen, mert az Isten, az Istennek neve magában véve is a legszentebb, amihez nem tudunk már semmit sem hozzátenni, amin nem tudunk változtatni semmit, hanem valahogy azt kérjük, hogy úgy szenteltessék meg a Te neved Atyánk, amiképpen a mennyben, azonképpen itt ezen a földön is. Mert ez a mellékmondat mind a három kéréshez hozzátartozik. Ahhoz is, hogy “Szenteltessék meg a te neved”. Tehát, hogy amiképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is legyen szent, ismertessék el, láttassék meg az Istennek a szentsége, hogy a szent Isten a mi számunkra is, nemcsak az angyalok számára igazán szent legyen.

Tehát valami olyasfélét jelent, hogy amikor kimondjuk ezt a drága szót: Istenem, vagy Atyám, vagy Megváltóm, vagy Jézus, akkor borzongjon át a lelkünkön annak a felségnek a tudata, hogy most az abszolút szentet szólítottuk meg, most az abszolút szentnek a jelenlétébe léptünk. Úgy beszéljünk Róla mindig, és úgy gondoljunk Rá, mintha imádkoznánk. Áhítattal, mintegy beleolvadva az Ő szentségébe, mint az áldozati oltárról felszálló füst a kéklő magasságba. Felemelkedve, megtisztulva, megtelítődve a rágondolással is. Hallottátok az igéből, hogy ezek az ártatlan mennyei lények, ezek a szeráfok, eltakarják az arcukat az Isten jelenlétének a vakító sugárzásában. Mi pedig, földi emberek olyan könnyelműen, észre sem vesszük olykor, hogy milyen könnyelműen és milyen tiszteletlenül, milyen meggondolatlanul tudjuk kiejteni az Isten nevét, és tudunk beszélni róla. Mintha az olyan magától értetődőlenne, hogy a bűnös emberi ajkunkkal egyáltalán megszólíthatjuk az Istent.

Igen, atyánk az Isten, igen, jó az Isten, persze megváltó az Isten és könyörülő és kegyelmes, bűnbocsátó az Isten, de nem egyenrangú partner az Isten, hanem éppen szent Atyánk és szent Megváltónk! Tehát nem lehet vele úgy játszani, mint egy jó pajtással, sem pedig úgy alkudozni, mint egy kereskedővel, sem pedig úgy kedélyeskedni, mint egy kisgyermekkel, mert az Isten szent Isten. Ő még földi személyében közénk alacsonyodva is szent Isten, akinek a neve éppen azért minden más név felett való, mert még neve sincs. Tehát az Isten önmagában szent és nem mi tettük azzá, mint ahogyan a napot és az éjszakát sem mi szabjuk meg. A nap akkor is ragyogóan süt, ha felhők vannak az égen, csakhogy ezek a felhők eltakarják a földtől a nap fényének ragyogását, útját állják. Így szállnak fel a földről is gonosz felhők és takarják el az Isten szentségének a kisugárzását. Nos tehát éppen ez ellen küzd ez az imádság: “szenteltessék meg a te neved.” Hadd ragyogjon rá hatalmasan és tisztán erre a földre az Isten szentségének a fénye.
Azt mondhatná erre valaki, hogy ez mind nagyon szép és jó, de hogyan történik a gyakorlatban az, hogy az Isten neve megszenteltessék?
Talán valahogy úgy, hogy mindig, amikor ezt az imarészt elmondod, magadban mondj utána két kicsinyke szót. Az egyik: bennem, a másik: általam. Tehát: szenteltessék meg a te neved bennem. A 165. dicséretet énekeltük az előbb. Kevesen tudják, hogy az ének Tersteegennek az éneke.

Tersteegennek, ennek a nagyon áldott életű, nagyon komoly hívő embernek, költőnek élete fő célja az volt, hogy megszenteltessék az Istennek a neve őbenne. Ezért volt tőle távol mindenféle hiúság, annyira, hogy nem engedte, hogy képet fessenek róla. Annyira, hogy elutasította magától azt az ismételten hozzá érkező kérést, hogy a sokak számára oly sok áldást jelentőélete történetét megírja. Az egész magatartása mintegy azt hirdeti: Ő reá nézzenek az emberek, ne énreám. Csendben, visszavonultan akart élni, mert azt akarta, hogy Tersteegennek a nevét felejtse el mindenki, Jézusnak a neve pedig annál mélyebben vésődjék bele minden ember lelkébe.

Ilyen volt Kálvin János is, a nagy genfi reformátor. Aki ismeri az ő írásait és az őéletét, az nagyon jól érzi, hogy maga Kálvin tiltakozott volna legjobban, hogy valaha is valaki magát kálvinistának akarja nevezni. Mert ő nem akart soha előtérbe kerülni. Mert mindig Jézus mögött akart állni, hogy valamiképp el ne takarja Jézusnak a személyét a maga személyével.
Ismeritek az ő címerét: a szívét tartja egy kéz, két betűvan rajta: J és C. Az avatatlanok azt gondolják, hogy J az Johannes, a C az Kálvint jelent, pedig nem. A J az Jézus, a C pedig Christust jelent. Ő maga így magyarázta a címere értelmét: szívemet, mint egy égő áldozatot emelem oda az Úr elé. Mert ő is azt akarta, hogy ne a neve legyen nagy, hanem az Úrnak a neve legyen nagy, szent és dicsőséges. Nos tehát valahogyan így szenteltessék meg az Istennek a neve bennem meg tebenned is. Így hadd legyen egész életünket betöltőszentség bennünk. Így adjuk oda az egész szívünket, hogy az Ő szentségének a tüze égessen ki az életünkből mindent, ami ellenkezik az Istennek a szentségével.

Az Isten szentsége félelmetes, megemésztené az életet, amelyik közel kerül hozzá, mint ahogyan a napnak a szörnyűheve megemésztene bennünket, ha belehullanánk. De ugyanaz az emésztőforróság, ami a napnak a belsejében izzik és lángol a sugaraiban, mégis életet adó erővé válik a földön. Tehát az Isten szentségének is van egy ilyen életet adó kisugárzása. Ez pedig Jézus. Jézus az Istennek a sugara. És hogy az Istennek a félelmetes sugara meg ne emésszen, hanem megszentelő, életet adó, megújító, megtisztító erővé váljék a számunkra, ehhez Jézusra van szükségünk. Hogyha így imádkozunk: “szenteltessék meg a te neved”, akkor Jézusért kiáltunk, akkor Jézus felé tárjuk oda az életüket. Akkor azokat az isteni életerőket akarjuk magunkba lélegezni, amelyeket a szent Isten Jézuson keresztül sugároz erre a földre. Így válik ez az imádság a Jézussal való újra és újra megtelítődésnek drága alkalmává. “Szenteltessék meg a te neved” bennem, akkor valami olyasfélét kérek: Uram, add, Uram engedd, hogy a te szereteted, a te jóságod, a te türelmed, a te békességed, a te tisztaságod, a te szentséged áldó hatásai áradjanak belénk és töltsék meg az egész életemet annak minden vonatkozásában. Ez a “szenteltessék meg a te neved”. És “szenteltessék meg a te neved” általam. Talán jobban megértjük, ha egy példával próbálom illusztrálni, hogy micsoda ennek az ellenkezője.

A múltkor egy ateista nagyon keserűen panaszkodott a szomszédjára. Azt mondta: Lehet, hogy jó templomba járó, de rossz szomszéd. Ez Isten nevének a megszentségtelenítése. Az ilyenre mondja az ige az egyik legszörnyűbb ítéletet: “Mert az Istennek neve miattatok káromoltatik a pogányok között” #Róm 2,24. Ilyenekre szokták mondani, hogy lám, ilyenek a keresztyének, ilyenek a hívők. Ott vannak a templomban, és azt hiszik, hogy ők jobbak, mint mások. Pedig... Bizony, mi éppen olyan önzőek vagyunk, éppen úgy a magunk hasznát keressük, éppen úgy haragszunk, irigykedünk. Éppen úgy panaszkodunk, mint azok, akik nem hordják magukon ezt a szent nevet. Mert mi hordjuk. Ugye emlékeztek, tudjátok, hogy bennünket az Atyának, Fiúnak és a Szentléleknek a nevébe kereszteltek bele. Tehát ha mi éppen olyanok vagyunk, olyan önzőek, hiúak, irigykedők stb., akkor megszentségteleníttettik az Istennek a neve általunk. Vigyázzatok, mert nem a pogányok szentségtelenítik meg az Istennek a nevét, akik káromlás közben használják esetleg ezt a szent nevet, hanem a hűtlen hívők. “Szenteltessék meg a te neved” - általam. Azaz ne álljam útját az Ő szentsége kisugárzásának ebben a világban, hanem minden dolgomban, sok mindenféle hitványságomban, minden munkámban, egész életemben úgy sugározzon át az Ő szentségének az ereje, szépsége, áldott hatása, hogy látván az emberek az én cselekedetemet, dicsőítsék az én mennyei Atyámat. Erre kötelezzük el magunkat, és ehhez kérjük segítségét, amikor így imádkozunk: “szenteltessék meg a te neved.”

Azt mondtam a legelején, hogy talán a legkevésbé magától értetődőkérése ez az egész Miatyánknak. Most pedig a legvégén hadd tegyem hozzá, hogy talán a legnehezebb is. Talán a legnehezebb, de Jézus adta az ajkunkra, merjük Vele együtt kérni: “szenteltessék meg a te neved”. Ezzel könyörögjünk mindnyájan énekünk szavaival:

Szenteltessék meg te neved,
Azaz: mivelünk azt tegyed,
Hogy igazán megismerjünk
Téged, féljünk és tiszteljünk,
Szemlélvén nagy bölcs munkáid
S minden tökéletességid.
Gondolatunk és beszédünk,
Sőt a mi egész életünk
Úgy folyjon s úgy tündököljék,
Hogy mindenek megismerjék,
Hogy te vagy, szent Isten, Atyánk,
Fiaidnak te vagy példánk.

483. ének 4-5. vers

Ámen

Dátum: 1968. október 27.