Békességre igyekezők

1963. május 26, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.”

A Hegyi beszéd e most soron következőigéjének különösen nagy hangsúlyt és aktualitást ad az a világhelyzet, amelyben ma él a földön az emberiség. Valóban úgy van, ahogyan olyan sokszor és olyan sokféle formában halljuk állandóan a súlyos megállapítást, hogy ma két lehetősége van az embernek: vagy békességben együtt élni, vagy egy katasztrófában együtt elpusztulni. A mi korunkban, a technikai fejlettség mai fokán, egészen megváltozott a háború fogalma. Régebben még lehetett jogosnak tekinteni annak a félnek a háborúskodását, aki a béke helyreállítását akarta kiharcolni a támadóval szemben, de ma már egy háború nem szolgálhatja a béke helyreállítását. A mai atomés hidrogénbombákkal folytatott világméretűpusztítás után egyszerűen nem következhetik többé a béke korszaka. Egyszerűen azért nem, mert utána nem maradna élet a Földön, hanem a halál csendje borulna a világra.

Állítólag egyszer Einsteintől megkérdezték a diákjai, hogy mit gondol, milyen fegyverrel vívják majd a harmadik világháborút. Mire őazt válaszolta: azt nem tudom, de ha kitörne a harmadik világháború, akkor a negyediket sejtem, hogy mivel fogják majd vívni - kőbaltával.
Nos, Einsteinnek ez a tragikus látása ma már optimistának számít, mert ma már szakértők szerint nem lehet abban bízni, hogy itt-ott a föld zugaiban néhány ember talán túléli a katasztrófát. Ma már igazán csak ez a két lehetőség van: vagy békességben együtt élni, vagy egy katasztrófában együtt elpusztulni. Ez nem frázis, nem propaganda szólam, ez a valóság. Érzitek, hogy egy ilyen válságos világhelyzetben milyen súlya van Jézus szavának? “Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak.” (9. v.). Szinte azt mondhatnám, hogy a legsürgősebb politikai, társadalmi és általános emberi feladata ma minden Istenben hívőembernek ez: igyekezni a békességre, munkálni a békességet. Igaza van annak, aki egyszer így fejezte ki magát: Ha én nem, akkor ki? Ha ezt nem, akkor mit? Ha most nem, akkor mikor?

Igen, nem is csak a jól felfogott érdekünkből, hanem egyszerűen a keresztyén mivoltunkból következik az a kötelességünk, hogy a békességen munkálkodjunk. Hiszen te is, én is egy nagy megbékélés által lettünk Isten gyermekeivé. Keresztyénnek lenni éppen azt jelenti: tudomásul venni, elfogadni, hogy Isten békét kötött velem, az ellenségével. Idegenből barátjává, ellenségéből gyermekévé tett Jézus érdeméért. Ott a golgotai keresztnél egy nagy békekötés történt a föld és az ég, az ember és az Isten között. És ebben a békekötésben Isten volt a kezdeményező. Jézus halálában Isten mintegy békejobbot nyújtott a földnek az égből. Jézus halálában Isten mintha ezt mondaná: emberek, minden gonoszság, lázadás, felségsértés, amit elkövettetek ellenem, legyen megbocsátva, eltemetve, elfeledve. Annyira akarta Isten ezt a békességet, annyira meg akart békülni az emberekkel, a róla megfeledkező, az őt állandóan bűneikkel bosszantó, haragító emberekkel, hogy ennek a megbékülésnek, békekötésnek minden terhét, árát, amibe került, Ő maga vállalta magára. Annyira szívügye volt Istennek ez a békesség, hogy önmagának egy darabját, Jézust áldozta fel érte. Ez az, amit Ézsaiás próféta így fejez ki egy alkalommal: “békességünknek büntetése rajta van” #Ézs53,5c - Jézuson. Isten Jézus kereszthalálát úgy tekinti, mintha benne és általa mindazok is elszenvedték volna bűneikért a büntetést, akik hisznek Jézusban. Igen, tehát: helyetted is, helyettem is Jézus szenvedett, fizetett, Ő tett eleget.

Ezért nem vádol bennünket az Isten, pedig ellenségei voltunk. Ezért nem hányja szemünkre, amit ellene elkövettünk. Ezért nem panaszolja fel, hogy megtagadtuk, nem szerettük, nem engedelmeskedtünk neki, nem bíztunk benne, hanem egyszerűen rámutat a kereszten kiszenvedett Jézusra, és szinte ezt mondja: Látod, ennyire szeretlek téged, ilyen drága vagy nekem, hogy képes voltam ezt tenni érted.
Így békélt meg velünk Isten, és így lettünk mindnyájan, akik hiszünk, keresztyénekké, Isten gyermekeivé. Ezért mondtam az előbb, hogy nekünk a békességszerzés, a békességen való munkálkodás nemcsak jól felfogott érdekünkből, hanem egyszerűen a keresztyén mivoltunkból fakadó kötelességünk. Az a tény, hogy mi egy nagy isteni megbékélés által lettünk Isten gyermekeivé, egy nagy békekötésből élünk itt a földön is, meg majd az örökkévalóságban is, e tény meghatározza a keresztyén ember egész magatartását. Az Isten fiai éppen abban bizonyulnak Isten fiainak, hogy maguk is ugyanazt teszik, amit Atyjuk: szenvedélyesen elkövetnek mindent a békesség érdekében. Mert ezt jelenti békességre igyekezni: munkálni, létrehozni azt, mindent elkövetni a békesség érdekében.

És itt most a békességet vegyük úgy, ahogyan ma legaktuálisabb világméretekben, nemzetközi viszonylatban. Mit tehet az Isten gyermeke, mit tehet az egyház annak a békességnek az érdekében, ami az egész emberiségnek ma a legfőbb és legsürgetőbb problémája? Atyámfiai, nem mondok én itt most soha nem hallott új dolgokat, de amit mondok, szeretném nagyon komolyan, halálosan komolyan mondani.

Nos, nekünk, keresztyéneknek az a speciális feladatunk ebben a békére törekvésben, hogy szívből könyörögjünk érette. Komolyan könyörögjünk azért, hogy ez a sok millió által hangoztatott szó: béke, megtelítődjék azzal a Krisztusi tartalommal, azzal az energiával, amely valóban megteremti majd a nemzetközi feszültségek megoldásának a lehetőségét. Nekünk nagyon elmélyülten kell könyörögnünk azért, hogy legyen ez a szó olyan igaz és tiszta szó, olyan hatalmas szó, mint amilyen igaz, tiszta és hatalmas Istennek a Krisztus által békességet hirdetőszava a világhoz. #2Kor5,17-21
Azt szoktam mondani, hogy újságot olvasni a keresztyén embernek kötelessége. Tájékozódni a világhelyzetről, ismerni az emberiséget foglalkoztató aktuális problémákat, kötelessége a hívőembernek. Már csak azért is, mert csak így tud igazán, egészen konkrétan imádkozni ezért a világért. És ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy milyen sürgetően fontos feladatunk nekünk imádkozni e világért. Odaállni Isten elé e világért, és a világ népei nevében is kegyelemért könyörögni. Magunkra venni az egész emberiség életéért és jólétéért a felelősség terhét, és szenvedve könyörögni helyette, érette. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy az imádkozni tudó embernek ne csak magánügye legyen az imádság, hanem érezze át, hogy országos jelentőségűvilágméretűügy az igazi imádság.

Isten a világ kormányzásába belekalkulálta az Ő gyermekeinek a könyörgését is. És vannak dolgok, amiket Isten akkor cselekszik, ha kérik Tőle. Vannak Istennek olyan ajándékai, amiket csak imádkozó kezekbe és szívekbe ad, és azokon keresztül tud adni a világnak is. Tehát igenis világviszonylatban is sok függ a hívők imádságaitól. Igen, az egyháznak, a hívőknek az az elsőrendűfeladatuk, hogy az egész nemzetközi politikát vegyék körül egy imagyűrűvel, és kérjenek oda olyan atmoszférát, amelyben nem is lehet másra, csak békés eredményre jutni. A hívőembernek egészen speciális fegyvere, amivel küzdhet a békességért, az imádság. Remélem, te is, meg te is, meg te is benne állsz ebben a csatasorban. A közös, meg a magányos, de mindenképpen rendszeres, mindennapos könyörgés, imádság küzdelmében. Hogy mondtam az előbb? Ha én nem, akkor ki? Ha ezt nem, akkor mit? Ha most nem, akkor mikor? - Igen, ha ezért nem könyörög most egy hívőember, akkor miért is imádkozik egyáltalán? Ha én nem, akkor ki? Ha ezt nem, akkor mit? Ha most nem, akkor mikor?

A továbbiakban szeretném a békességszerzés szolgálatában az imádság jelentőségét még jobban elmélyíteni. Miként a levegőmindig szennyezve van mindenféle baktériummal, úgy a szellemi atmoszféra is állandóan telítve van a viszály bacilusával, az érzékenység, a féltékenység, az irigység, a bizalmatlanság robbanó indulataival. Ezt a békétlenséget, ezt az ideges lelki atmoszférát kell nekünk az imádságainkkal állandóan tisztítanunk.

Elmondtam az áldozócsütörtöki istentiszteleten, hogy amikor egy hívőember igazán imádkozik, az olyan, mintha belépne a mennybe, mert az imádság nem egyéb, mint az Isten trónja előtt való megjelenés. És amikor azután fölállunk az imádságból, akkor mintegy visszatérünk a mennyből, de nem jövünk üres kézzel. Akkor mindig hozunk valamit a mennyből vissza a földre. Ezért mondja Pál apostol: “az odafelvalókat törődjetek” (Kol 3,2a). Mert mi van odafenn? Ott fenn, a mennyben van a tökéletes békesség, a harmónia. Amikor imádkozunk, ezzel a békességgel telítődünk meg, és ebből a békességből hozunk valamit magunkkal, és visszük be a házunkba, a családunk, egyházunk, társadalmunk életébe.

Igen, a Krisztus szerinti békességre igyekvőember először maga szívja tele magát a menny békességével úgy, hogy igazán ne maradjon benne, a lelke egyetlen zugában se maradjon megbújva valamilyen békétlen indulat, sértődés, harag, neheztelés. Előbb maga békül meg, de igazán, emberrel, Istennel, és azután ezt a mennyből hozott békességet leheli ki, árasztja szét maga körül az emberek között. Mert ez a békesség nemcsak egy bizonyos belsőlelkiség, hanem produktív erőhatás, kisugárzás, megbékülést akaró és munkáló magatartás.
Ezért Jézus nem azt mondja, hogy boldogok, akiknek békességük van belül a lelkük mélyén, hanem azok a boldogok, akik az Isten gyermekei, akik az isteni békességre igyekeznek, azaz minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy visszaállítsák a békességet Isten és az ember, ember, és a másik ember között. Ugye tudjátok, vannak emberek, akik szinte örömüket lelik abban, hogy egymás ellen uszítsák az embereket, kéjjel gyújtogatják a viszály tüzeit, akik szeretnek tüskét szúrni barátok közé, családtagok közé, házastársak közé. A békétlenség magvait hintegetik ösztönösen minden szavukkal, megjegyzésükkel. Vannak emberek, akik rövid időalatt annyi rosszat és csúnyát tudnak elmondani másokról, hogy terhes, fojtogató marad a levegőutánuk.

Nos, nézzétek, ha Istennek annyira minden törekvése az volt és az ma is, hogy még az ellenségeit is barátjává békíti, akkor az Isten fiai, gyermekei nagyon vigyázzanak, és jaj, ne játsszanak felelőtlenül az ilyen tűzzel! Isten gyermekei nem nyugtalanságot szító, veszekedést támasztó emberek, hanem békességre igyekezők, békességet szerzők.
Érdekes, hogy az Újszövetség “békesség” szavának az eredete az eiró igéből származik, amely azt jelenti: újra beszélni egymással. Istennek a Krisztus által szerzett békessége is azt jelenti, hogy Jézus halála által létrejött újra a beszélgetés lehetősége Isten és az ember között. “Boldogok a békességre igyekezők” - mondja igénk, vagyis azok, akik azon fáradoznak, hogy jöjjön létre újra a beszélgetés lehetősége a szeretet és megbocsátás szellemében mindenütt, ahol az valami miatt megszakadt, ahol addig nem értették meg egymás szavát.

Kezdjünk el újra beszélgetni azokkal, akikkel valami sérelem miatt megszakadt a kapcsolatunk, segítsünk hozzá másokat is, hogy ugyanilyen módon közeledhessenek egymáshoz.

Ez a mi békességszerzőszolgálatunk. És így válik a világ békességéért való könyörgésünk is igazabbá és hitelesebbé. Újra hadd mondjam el az előbb már többször ismételt három kis mondatot: Ha én nem, akkor ki? Ha ezt nem, akkor mit? Ha most nem, akkor mikor? Jertek hát, könyörögjünk együtt.

Szívemet hozzád emelem
És benned bízom, Uram;
És meg nem szégyeníttetem,
Nem nevet senki rajtam,
Mert szégyent nem vallanak,
Akik hozzád esedeznek,
Azok pironkodjanak,
Akik hitetlenül élnek.
Útaid, Uram, mutasd meg,
Hogy el ne tévelyedjem;
Te ösvényidre taníts meg,
Miken intézd menésem.
És vezérelj engemet,
A te szent igaz igédben;
Oltalmazd életemet,
Mert benned bízom, Úr Isten.

25. zsoltár 1-2. vers

Ámen

Dátum: 1963. május 26.