Kicsoda szabadít meg?

1969. október 12, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“ Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által. Azért jóllehet én az elmémmel az Isten törvényének, de testemmel a bűn törvényének szolgálok.”

Mindnyájan tudjuk ugye, hogy október a reformáció hónapja. E hatalmas vallási és ébredési mozgalom kezdetét hivatalosan általában attól az eseménytől számítjuk, amikor Luther Márton, Ágoston-rendi szerzetes 1517. október 31-én kifüggesztette a wittenbergi vártemplom kapujára a kilencvenöt pontból álló tételeit.

Ám ez a mozgalom valójában ennél sokkal mélyebbre nyúlik vissza: két, Istenben komolyan hívő ember lelki vívódásainak a szövevényébe. Luther Márton és tőle függetlenül Kálvin János vívódtak és gyötrődtek éjszakákon át virrasztva legéletbevágóbb kérdésük, a lelkük üdvösségének a kérdése felett. Lelki háborúságaiknak szinte a tükörképét fejezi ki a felolvasott igerész, amiben Pál olyan plasztikusan festi meg a lélek mélyén dúló jó és rossz közötti küzdelmet, és amely végül ebben a szinte kétségbeesett fölkiáltásban csúcsosodik ki: “Óh én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” Ez a nagy kérdés végül mindkettő számára így oldódott meg: az Úré a szabadítás, “a mi Urunk Jézus Krisztus által!” A kérdésnek ez a megoldása indította el tulajdonképpen azt a nagy mozgalmat, amit reformációnak nevezünk.

De nemcsak Pálnak, nemcsak a reformátoroknak, hanem minden komolyan hívő embernek a lelkében föltámad ez a nagy kérdés: “Kicsoda szabadít meg engem”? Vajon elintézett kérdés ez már mindnyájunk számára, hogy “Kicsoda szabadít meg engem”? Az örök hívő léleknek örök nagy kérdése! Érdemes elmélyedni benne. “Kicsoda szabadít meg engem”? - s a magabízó ember büszkén veri a mellét: én magam szabadítom meg magamat! Becsülettel elvégzem a munkámat, betöltöm a feladatomat, nem ártok senkinek a világon, sőt esetleg még hasznára is vagyok egyeseknek, Istennek, embernek megadom, ami jár, nekem nincs is szabadításra szükségem! Egy kis siker a munkában, egy kis előrehaladás az életpályán, egy kis elismerése a tehetségnek, és az ember maga is elhiszi mindazt a szépet és jót, amit mások mondanak róla! Az ilyen önmagával megelégedett ember talán még arról is meg van győződve, hogy a jó Isten is éppen úgy becsüli őt, mint ő saját magát, és egészen természetesnek tartja, hogy itt a földön közmegbecsülésben, a túlvilágon pedig majd a mennyei boldogságban van a helye. Szinte úgy érzi, hogy emberi önérzetéhez és hivatalával járó méltóságához hozzátartozik a saját kiválóságának az érzete és éreztetése.

Jézus korában is voltak ilyen emberek: farizeusoknak hívták őket. Ez volt az az embertípus, amellyel Jézusnak a legtöbb harca volt. Micsoda ég-föld távolságra áll ettől az a lelkület, amelyből a reformáció született, amelynek gyötrő sóhajtása így hangzik: “Óh én nyomorult ember!” Óh, de nagy utat kell megtenni addig, amíg egy lélek erre a fölismerésre eljut! Szinte csodálatos, milyen kétségbeesetten hadakozik egy lélek az ellen, hogy igazán bűnösnek ismerje el önmagát. Amikor az életben csalódások érik, amikor egyszerre kezdenek a dolgok nem úgy sikerülni, ahogyan szerette volna, amikor családi háborúságok, munkahelyen történő súrlódások egyre több békétlenséget keltenek a lelkében: akkor is inkább arra hajlik, hogy elkezdje sajnálni önmagát, mártírnak, áldozatnak érezze magát, akit nem értenek meg, nem méltányolnak eléggé, akit elnyomnak - de a saját ártatlanságát mindenáron igyekszik még fönntartani. Ha pedig már a saját ártatlanságának a tudatát is föl kell adnia, akkor meg másokat hibáztat előbb. Hibáztatja talán a szüleit, akik nem jól nevelték; a családtagjait, akik nem segítettek rajta; a környezetét, amely csábította; mindenkit, aki nem állt melléje. Innen már csak egy lépés - ám még mindig nagyon nagy lépés - a teljes kiábrándulás önmagából, a bűn elismerése és saját számlájára való vállalása, az a fölismerés, hogy mindaz a tiszteletreméltóság, amit kisugároz, csak látszat, álarc, ami mögött olyan dolgok lapulnak, amit ha tudnának az emberek is, megvetnék érte.

Sőt erre a fölismerésre, erre az önmagamból való teljes kiábrándulásra nem is lehet másként eljutni, csak az élő Istennel való személyes kapcsolatban, csak Isten szentségének és kegyelmének a fényében! Csak az Istenben igazán hívő ember tudja, hogy mi lenne a jó, a helyes - hiszen ő ismeri az isteni törvényt, Isten akaratát, Isten parancsát -, de aztán újra és újra rájön, hogy a jónak ez az ismerete még nem menti meg attól, hogy éppen az ellenkezőjét tegye annak, amit jónak tart! Szókratész és a többi görög bölcs úgy gondolták, hogy a helyes belátás, a tiszta ismeret helyes erkölcsi cselekvésre is vezet, és a bűn nem egyéb, mint a tökéletlen ismeret miatt elhibázott cselekvés. Óh, de nem így van! Hiába tudom én, mi lenne a jó: ebből a tudásból még nem származik annak a jónak a cselekvése is. Sőt mennél világosabban ismerem az isteni jót, az abszolút jót, ez az ismeret csak annál jobban leleplezi a bennem lévő rosszat! Éppen az isteni törvény tükrében látom meg magamat úgy, ahogyan Pál, Luther és Kálvin: “óh én nyomorult ember!”

Sőt még az akarat sem elég. Ugye tapasztaltad már te is a magad életében, amit Pál: “az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok” #Róm7.18-19. Óh, de nyomorult állapot az, amikor elindul bennem valami jónak az akarása, de mire cselekvésre kerül a sor, éppen az ellenkezőjére fordul. Újra csak azt cselekesszük, amit pedig megvetünk, amitől irtózunk, amit utálunk, sőt - ahogyan az apostol mondja: “a mit gyűlölök, azt cselekeszem” #Róm7.15b . Igen, amit megvetek, gyűlölök más valakiben, azt teszem magam is. Utáljuk az irigységet, hányszor megirigyeljük mégis mások sorsát. Utálatosnak tartjuk azt, ha valaki hazudik, és közben mennyi hazugsággal van tele az életünk! Gyűlöljük az erkölcsi piszkot, és de sokszor beszennyezzük magunkat vele mégis. Megvetjük az önzést, a hiúságot, a szívtelenséget - miért vagyunk hát mégis olyan nagyon sokszor önzők, hiúak és szívtelenek? Miért? Hát nem szörnyűség az, hogy valaki azt cselekszi, amit nem akar, amit nem szeret, amit megvet, amit gyűlöl? Pedig ugye hogy így van benned is?

Valami iszonyatos kettősség, hasadás van bennünk. Így mondja Pál: “Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint; De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban” #Róm7.22-23. Tehát az Isten törvényét szeretem is, meg gyűlölöm is. Lelkesedem is érte, meg lázadozom is ellene. Gyönyörködöm is benne, meg vétkezem is ellene. Megtaposom azt, amiben gyönyörködöm, amit szépnek, jónak látok, amit tudok, amit a legszebbnek és legjobbnak ismerek! Kétféle törvény van bennem egyszerre, egyik az elmémben, másik a tagjaimban: és ez a két homlok -egyenest ellenkező törvény harcol bennem szakadatlanul. Olyan az egész benső világom, mint egy rettenetes csatatér, ahol folyton dúl a harc a jó és a rossz között: az elmém törvénye és a tagjaim törvénye között!

Ilyen rettenetes hatalom a bűn! Azt mondja az apostol: szinte nem is én mívelem már azt a rosszat, amit nem helyeslek, amit nem akarok, hanem a bennem lakozó bűn! Idegen hatalom ugyan, de bennem lakik! Igen: a bűn nem futó ismerős, akivel olykor összetalálkozunk; nem is szállóvendég, aki egyszer majd mégis elmegy; nem is albérlő, akit valahogy mégis ki lehet tenni vagy utálni a házból, hanem a legkellemetlenebb lakótárs, akivel össze vagyok zárva, aki háziúrnak játssza meg magát bennem, kegyetlen zsarnok, akit kénytelen-kelletlen kiszolgálok! Így esik vissza a hívő ember is, legjobb szándéka ellenére is újra a régi bűneibe, és keveredik bele mindenféle piszokba, amit pedig utál és megvet! - Ezt érezte Pál, Kálvin, Luther, és azóta is minden megszentelt életre komolyan törekvő ember, amikor szinte kétségbeesve így kiált föl: “Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?”

Ez a legnagyobb nyomorúság! Nem az, ha valaki beteg vagy szegény - ezen lehet segíteni valahogy. Nem az, hogy elhagyatott, társtalan, gyámoltalanul áll a világban - ezen is tud egy másik ember segíteni. Az igazi nagy nyomorúság az, amikor valaki az Isten előtt a lelki, erkölcsi nyomorúságát érzi át a maga teljes valójában! Azt érzi, hogy Isten előtt nem állhat meg, az egyetlen igaz Bíró előtt semmi mentsége nincsen! Ezen a nyomorúságon senki emberfia nem segíthet! Vannak nagy emberek, akik rendkívül sokat tehetnek más emberek anyagi, szociális, egészségügyi nyomorúságainak az enyhítésére, és jó, hogy vannak ilyenek, de akármilyen nagy ember is valaki, semmit sem tehet egyetlen léleknek a bűntől való megmentése, a bűnei rabságából való kiemelése érdekében!

Amikor valaki így tud sóhajtani: “Óh én nyomorult ember”, az nagyon jól tudja, hogy a másik ember is, akárki az, éppen olyan nyomorult és tehetetlen a bűnnel szemben, mint ő. Nemhogy rajtam nem tud segíteni, de önmagán sem. És ez az érzés bizonyos tekintetben hasznos is, mert megszeretteti velünk az embereket. Az önismeretnek azon a legmagasabb fokán, amiről most szó van, azt veszi észre az ember, hogy eltűnik a különbség az egyik ember meg a másik között. Nem irigykedem már a másikra, mert tudom, hogy az a másik is éppen olyan nyomorult, mint én, nem vetek meg senkit, nem nézek le senkit, mert tudom, hogy én is éppen olyan nyomorult vagyok, mint ő. E tekintetben mindnyájan bajtársak, testvérek vagyunk egymással. Legföljebb abban lehet különbség közöttünk, hogy az egyik tudja is, milyen nyomorult, a másik meg nem. De a legfőbb kérdés mindnyájunk számára ugyanez: “Kicsoda szabadít meg engem”? Jaj annak, akinek ez a kérdés már csak a halálos ágyán jut eszébe...

“Kicsoda szabadít meg engem”? S ebben a kérdésben - ha őszintén szakad föl valakinek a lelkéből -, már szinte a probléma megoldása is benne van. Mert arról van szó, hogy a maga nyomorúsága tudatára ébredt ember, a saját bűnös természetével megküzdeni nem tudó ember - végre valaki másban keresi a szabadulás lehetőségét. Nem a maga erejében, nem a maga tudásában, nem a maga jó szándékában, erőfeszítésében, törekvésében, akarásában - hanem mindentől, amire ő maga képes, ami őbelőle telik - elfordul Istenhez! Ezért folytatja Pál rögtön így: “Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által”! Nem azt mondja, hogy hála az intelligenciámnak, hála a tudásomnak, hála a neveltetésemnek, hála a nyelvtudásomnak - ami magában véve mind-mind lehet hálára késztető ok -, de arra nem elég, hogy tegyem is azt a jót, amit akarok, és amit jónak ismerek. Sem a műveltség, sem a környezet, sem a tanultság, sem a jobb belátás nem tudja bennem legyőzni a bűn hatalmát - hanem: “hála Istennek, hogy a szabadulás a mi Urunk Jézus Krisztus által van! Vagyis csak az segít, hogy az Isten kezébe veszi ügyemet, csodát mível bennem, és a Jézus Krisztusban való hit által lehetővé teszi a lehetetlent! Bizony úgy van az, hogy keresztyén életünk mindennapi küzdelmeiben, a megszentelődés holtig tartó válságaiban semmi és senki nem segít igazán, csak Jézus. A bűnnek azt a zsarnoki törvényét csak Jézus győzheti le bennem is, benned is. Mint ahogyan a bűnök bocsánatát is egyedül Isten adja Jézus érdeméért, nem tehetünk érte semmit, amivel kiérdemelhetnénk: ugyanúgy a bűnös természetünk fölötti győzelmet is mindig újra Ő adja Jézus által. Bizony kétségbe kellene esnem, ha nem volna egy olyan Hatalom, egy szeretethatalom fölöttem, Aki a lehetetlent is lehetővé teszi bennem!

Tehát ha érzed magadban ezt a szörnyű kettősséget, ezt a belső vívódást, az elméd törvénye és a tagjaidba rekesztett bűn törvénye közötti harcot - és ugyan melyik pillanatban ne éreznéd? -, gondolj Jézusra! Egyet ne felejts el soha: a lelked nézzen Jézusra, és egyszerre megvilágosodik benned, hogy abban a helyzetben most mit tégy, mit mondj, miként viselkedj, és meg fogod tudni tenni, képes is leszel rá, mert akkor azt már tulajdonképpen nem is te teszed, hanem Jézus - benned és általad! Olyan szépen mondta valaki a múltkor a bibliaórán: adjunk helyet magunkban Jézusnak! Nekünk is azt mondja ám, amit egyszer Pálnak mondott: “az én erőm erőtlenség által végeztetik el” (2Korintus 12,9b). Nem úgy, hogy az én erőm, meg a te erőd együtt - hanem úgy, hogy az én erőm a te erőtlenséged által. A jóra való teljes erőtlenségünkben számíthatunk mindig az Ő erejére, ami a lehetetlent is lehetségessé teszi!

Bár minél többen őszinte szívből tudnánk elmondani, hogy: “Óh én nyomorult ember!”, mert az vagyok. De éppen azért “Hála az Istennek”, Aki ebből a legnagyobb, leggyötrőbb nyomorúságból is megadja a szabadulást a “mi Urunk Jézus Krisztus által!”

Ámen

Dátum: 1969. október 12.