Istennek békessége

1967. október 08, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Azután monda nékik azon a napon, a mint este lőn: Menjünk át a túlsó partra. Elbocsátván azért a sokaságot, elvivék őt, úgy a mint a hajóban vala; de más hajók is valának vele. Akkor nagy szélvihar támada, a hullámok pedig becsapnak vala a hajóba, annyira, hogy már-már megtelék. Ő pedig a hajó hátulsó részében a fejaljon aluszik vala. És fölkelték őt és mondának néki: Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk? És felkelvén megdorgálá a szelet, és monda a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lőn nagy csendesség. És monda nékik: Miért vagytok ily félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek? És megfélemlének nagy félelemmel, és ezt mondják vala egymásnak: Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?”

Ezt a jól ismert történetet annak a régebben elkezdett sorozatnak a keretében szeretném most kifejteni, amelyben arra a kérdésre keresünk választ, hogy milyen Istenünk van? Már bizonyára tudjátok, hiszen minden alkalommal újra hangsúlyozom: olyan Istenünk van, amilyennek Jézusban látjuk. Egyedül Jézus tanításain, cselekedetein és főleg személyén át ismerhetjük meg az egy igaz Istent! Jézusban, az ember - Jézusban adott a láthatatlan Isten látható képet önmagáról. Isten olyan, mint Jézus, és Jézus olyan, mint Isten! Ebben a történetben - Jézus személyén át - olyannak látjuk Istent, Akinek a minden értelmet felülhaladó békessége úrrá válik a legfélelmetesebben tomboló viharok felett is.

Hadd kezdjem a legvégén, azon az ámuló csodálkozáson, ami a tanítványok lelkéből ezekben a szavakban tört ki: “Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?” És valóban: kicsoda hát ez a Jézus, Akiről csak ez a történet is szól? El tudom képzelni, hogy vannak, akik egy kicsit kétkedve olvassák vagy hallják ezt a jelenetet, ami itt le van írva, és titokban talán így töprengenek: hát azért ez már mégiscsak túl legendás színezetű történet! Talán eltúlozták az apostolok, amikor később elbeszélték, hogy s mint volt abban a viharban! Mindenesetre nehéz elhinni, hogy valóban így történt. Nos Atyámfiai, én meg éppen annak örülök, hogy ennyire hihetetlen ez a történet, mert éppen azt látom benne, hogy itt megint az a csoda áll előttünk, az a Jézus, Aki előtt megtorpan minden emberi képzelet és elgondolási képesség, Akit nem lehet beszorítani a mi emberi kategóriáink és mértékeink közé. Az a Jézus, Aki éppen az előbb olvasott páli levél szavai szerint, minden értelmet felülhaladó Valaki, és Aki minden értelmet fölülhaladó módon cselekszik. Ha nem ilyen lenne Jézus, nem is volna érdemes hinni Benne! Éppen az igazolódik be ebben a történetben is - ami egyébként minden más Róla szóló történetben is, kezdve a szűztől való születésétől végig a halálon át a feltámadásáig és a mennybemenetelig -, amit az egész Ó- és Újszövetség állandóan hirdet Róla, hogy néki adatott minden hatalom mennyen és földön; Benne magának a Teremtőnek az ereje és az istensége lakozik; Benne a láthatatlan Isten a maga hatalmát, nagyságát és szeretetét nyilvánítja ki látható módon a földön. Éppen azt akarja megmutatni Jézus, hogy Isten előtt semmi sem lehetetlen, hogy Isten Úr mindenféle baj, betegség, bűn és halál felett, meg a természeti erők felett is. Nem is volna Isten igazán Isten, ha megtörne hatalma a tenger hullámain és a szél zúgásán. És ha Isten elkezdett valamit ezzel a földi világgal, akkor célja megvalósításában nem akadályozhatja meg Őt a mégoly félelmetes viharok zúgása sem! Nem is akarok semmi mást ezzel a mai igehirdetéssel, csak azt, hogy még jobban megismerve Jézus hatalmát, még jobban merjünk bízni benne!

Erre nagy szükségünk is van. Mert nézzétek, ez a kis tanítványi kör is olyan békésen, talán boldogan indult el Jézussal a “túlsó part” felé. Hiszen velük van a hajóban Jézus. A drága, hatalmas Megváltóval hajóznak a vizeken. Mi baj történhetik akkor? Jézussal együtt az élet hajójában, nem biztosíték-e arra, hogy az ember tükörsima vizeken és derűs napsugárban járja az útját? Lehet-e nagyobb garancia életünkben a csend és békesség tekintetében, mint éppen Jézus? Szinte életbiztosítás az, ha ott van Jézus!

De aztán egyszerre kiderül, hogy az a tenger nem is olyan csendes és békés, mint gondoltuk. Az a kis hajó nem is halad olyan biztonságos nyugalommal, mint ahogy vártuk, reméltük. Hirtelen egy széláramlat - ami olyan gyakran tör rá a Genezáreti-tóra - kezdi ide-oda hányni-vetni a kis csónakot. Máris zúgva tajtékoznak körülöttük a hullámok. Egyre nő a veszély körülöttük. Mintha a pokol erői szabadultak volna el, és törtek volna rájuk! Hát hogyan? - döbben meg ilyenkor a hívő ember. Hát Jézus jelenléte nem zárja ki életünkből a vihart, az életveszélyes helyzetet, a kétségbeejtő körülmények közé való jutást? Hát a mi Istenben való hitünk és a keresztyén vallásunk nem von körénk olyan magas, erős falakat, amelyeken megtörik a szél és a hullám? Mindenféle bajok éppen úgy érhetik és mindenféle viharok éppen úgy téphetik a Jézussal együtt hajózó embert is, mint bárki mást? - Hát igen! Érhetik! Téphetik! Veszélyeztethetik az életét! Igen, mindenféle bajok! Betegség, szomorúság, csalódás, gyász, megdöbbentő, nem várt események! Sehol nincs ígéret a Bibliában arra, hogy aki Jézussal jár, nem jut viharba! A Galileai-tavon éppen úgy, mint a Balatonon, hirtelen, váratlanul szokott rázúdulni a vihar a vízre, és az előbb még sima víztükör haragosan csapkodó hullámokban törik széjjel. Jaj annak, akit kint ér a vízen. Bizony az élet viharai is így szoktak jönni! Így jön a szomorúság. Mit sem sejtő békességben él valaki egy boldog otthonban, és talán egy óra múlva a legdrágább lélek holtteste fölött zokog! Vagy váratlanul jön egy hír, és talán a legkedvesebb reménységünket úgy lehervasztja a szívünkben, mint az első éjjeli fagy a virágokat a kertben. A Balatonon viharágyú, vagy jelzőtűz figyelmeztet a vihar közeledtére, de az élet viharait olykor semmi figyelmeztető előjel, vészjelző nem vezeti be. Kopogtatás, bejelentés nélkül meglephet, a legváratlanabb pillanatban. Jó, ha mindig készenlétben vagyunk az ilyen eshetőségre.

Bizony mindenféle vihar éppen úgy rátör a Krisztussal együtt haladó emberre is, mint bárki másra. Sőt! Aki Jézussal való közösségben jár, él, az nemcsak hogy nem fog megkímélődni a viharoktól, hanem el lehet készülve rá, hogyha eddig nem is, de ezután nem lesz sima a víz körülötte. “Menjünk át a túlsó partra” - mondja Jézus. A hívő élet nem egyéb, mint elindulás és továbbhaladás Jézussal együtt a túlsó partra, az örökkévalóság partjai felé. És eközben bizony igen ritkán evezhetünk békés vizeken. Ahogy Pál mondja: “sok háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk” #ApCsel14,22. De ez természetes is! Hiszen Jézus nem e világból való, benne az örökkévalóság isteni világa tört be a földi életbe. Aki Jézussal együtt indul, természetszerűleg ütközik bele mindenféle ellenállásba. E világ fejedelme, ahogyan a Biblia a sátáni erőket megszemélyesítve nevezi, mindent elkövet, hogy letérítse az embert a hit útjáról. Egyik testvérünktől kaptam a héten egy levelet. Leírja benne, hogy évek óta tartó fájó lelki sebeire milyen gyógyító hatással volt egy igehirdetés, amit végighallgatott. És amikor a boldog élményét elmondta kezelőorvosának, az nagy tudós gőggel megállapította, hogy csak túlfűtött fantázia, vonatkoztatási téves eszmék játéka volt az egész! És a Jézussal együtt már meginduló lélekben szinte kettétört a hit!

Nos hát, számoljatok vele, hogy a hit állandó küzdelem, harc a hitünket megtörni akaró akadályokkal szemben. Aki igazán komolyan akar hinni Jézusban, mindig újra szembetalálja magát ilyen kérdésekkel: Hát hol van a te Istened? Mi hasznod abból, hogy hiszel Jézusban? Nemcsak bebeszéled magadnak, hogy Isten gyermeke vagy? A nem hívő embernek fogalma sincs a kételyeknek ilyen viharairól! Aki igazán komolyan akarja venni Jézus követését, parancsait, például azt, hogy: tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét; szeresse ellenségeit; tartsa tisztán még a tekintetét is, az egyszerre úgy érzi, mintha állandóan szembe széllel, csapkodó hullámok között evezne, szakadatlanul küszködve az ágaskodó régi, emberi természetével! És aki meg nem alkuvó módon meri képviselni Isten országát és annak igazságát egy nem hívő világban: előbb-utóbb okvetlenül meglátja majd, milyen viharok törnek ki körülötte! Na és mit tud valaki a bűnök viharáról, amíg Krisztus nélkül benne él? Hiszen addig aránylag kényelmesen, önmagával megelégedetten él az ember! Csak ha egyszer megpróbálja igazán Krisztust követni, akkor érzi, milyen viharos kísértések csapkodnak körülötte! Akit a Krisztusban való hite és keresztyén élete miatt sohasem csapott még meg az ilyenfajta viharok szele, nézzen sürgősen utána, ott van-e egyáltalán élete hajójában Jézus?

Az egész történetnek talán a legmegrendítőbb mozzanata az, hogy Jézus alszik! Nyugodtan pihen, mintha semmi baj sem lenne! Talán ez a legszörnyűbb az egészben, amit a tanítványok ebben az életveszélyes helyzetben átélnek! Hát nem úgy kellene lenni, hogy Jézus ebben az igazán kritikus helyzetben ott segít, igyekszik, cselekszik valamit velük és értük? Hiszen éppen a bajban kellene megmutatkoznia annak, hogy élő Istenünk van, hogy: “nem szunnyad és nem alszik az Izráelnek őrizője” #Zsolt121,4! De Jézus alszik. Isten hallgat. Mintha észre sem venné, hogy milyen nagy baj van, mintha nem is törődne vele, hogy az övéi hogy küszködnek, hogy kétségbe vannak esve! Tűri, hogy szenvedjen az ember, elnézi, hogy kínlódjon, vesződjön a hullámokkal! A jajkiáltások, mint földobott fadarabok hullanak vissza a földre, nem jutnak el Isten tudatáig? Jézus alszik! Nyugodtan alszik! Ó, de rettenetes az, amikor az ember Isten nemtörődésének a látszatában egy ilyen félelmetes helyzetben a legnagyobb problémák és kétségek között hányódik! A múltkor egy kórházi betegágyon sóhajtott föl valaki fájdalmas szenvedései között: Ha igazán van Isten az égben, ha Istennek igazán szerető szíve lenne, nem engedné, hogy így kínlódjam!

Van azonban ebben a tényben, hogy Jézus alszik, Isten hallgat, valami vigasztaló is. Én Jézusnak ezt az alvását, amiről egyedül itt ebben a jelenetben van szó, inkább egy hatalmas prédikációnak érzem, mintha azt hirdetné: Ne félj, az a vihar nem is olyan veszedelmes! Ha Jézus aludni tud, miközben az övéi küszködnek, akkor az a veszedelem csak látszat. És ha az Úr aludni tud a viharban, akkor a szabadulás már biztosítva van. Te talán még hányódsz-vetődsz a hullámok tetején, és a hajód ide-oda dobálja a vihar, talán még sokáig otthagy Jézus téged abban a szorongatottságban, de az, hogy hallgat és alszik, az éppen nem a szeretetlenségének a jele, hanem az Ő gondtalanságának, annak, hogy ez a vihar nem árthat, ne félj!

Jézus alvását, Isten hallgatását ne úgy tekintsd hát, mint okot a kétségbeesésre, hanem inkább úgy, mint okot a vigasztalódásra. És amikor a hullámok nagyon magasra csapnak körülötted, halld meg, mintha zúgásukban Jézus így biztatna: Ne félj, nincs olyan nagy baj, ha én, aki mindenkinél jobban szeretlek, aludni tudok közben!
És azután megint egy végtelen biztató jelenet következik: a tanítványok mikor már nem bírták tovább a küzdelmet, fölköltötték az alvó Jézust. Nem nagyon udvariasan és kíméletesen, sőt nem is nagy hittel, bizalommal, de mégis Hozzá fordultak segítségért. És Jézus fölkelt! Milyen csodálatos: a vihar zúgása és a tenger tombolása nem zavarta az álmát, nem ébredt föl reá, de amint az övéi kiáltottak hozzá, azonnal talpon volt! És ez ma is így van pontosan: e világ rettentő zűrzavara, vad lármája között is rögtön meghallja, ha valaki igazán imádkozni kezd Hozzá. Emlékeztek, így volt a keresztfán is; már-már szinte elvérzett, szenvedve haldoklott. Körülötte az őrjöngő nép átokszava, gúnykacaja, csúfolódása viharzott. Nem válaszolt rá egyetlen szóval sem. És egyszer csak a sokaság zsibongásán egy halk imádságféle hang szűrődött át Hozzá, egy elhaló hang, egy bűnbánó lélek segélykérése: “Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljössz a te országodban!” #Lk23,42 És Jézus abban a rettenetes órában rögtön meghallotta és rögtön válaszolt rá. Bízzál hát te is jobban Benne, te sem könyörögsz hiába!

És amint Jézus felserkent, elült a vihar: “És felkelvén megdorgálá a szelet, és monda a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lőn nagy csendesség”. Jézus isteni nyugalma úrrá lett a viharon is. Semmiféle vihar nem vonhatja ki magát Jézusnak, a világ Urának és Megváltójának a hatalma alól. Semmiféle hullám nem csaphat magasabbra és messzebbre, mint ahogy Ő engedi. Nincs senki és semmi ezen a világon, aki vagy ami ne lenne alája vetve annak az áldott Kéznek, amelyiket ott a keresztfán átszögeztek! Tehát: te is ébreszd fel Jézust, és ébredj tudatára, hogy olyan Valaki van veled, akinek mind a tenger, mind a szél, mind az ördögök, mind a betegségek engednek! Ébredj a tudatára annak, hogy olyan Valaki áldozta érted az életét, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Ez a Valaki szeret téged, akkor pedig nem jöhet rád olyan vihar, amitől meg kellene rémülnöd! És akkor majd te is tudsz aludni nyugodtan még a vihar tombolása közben is, mint Jézus! Mert az Ő békessége, igen, az Ő minden értelmet felülhaladó békessége válik úrrá a lelked minden viharzúgása fölött.

Figyeljétek csak meg: ha arra a Jézusra tekintetek, Akit ez a nagyszerű tengeri jelenet tár elénk, milyen plasztikussá válik egyszerre ez az Ige: “Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt, És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban” #Fil4,6-7.

Ámen

Dátum: 1967. október 8.