Hálaadás a kenyérért

1967. július 30, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Mert tőled van minden, és a miket a te kezedből vettünk, azokat adtuk most néked.”
  • 1Krónika 29,14b

Ma két hete bejelentettem, hogy szeretnék egy prédikáció-sorozatot kezdeni, és arról beszélni, hogy milyen Istenünk van nekünk! A végtelenül gazdag Istennek egy-egy vonását szeretném bemutatni egy-egy prédikációban. Azt is elmondtam már a múltkor, hogy olyan Istenünk van, mint amilyennek Jézusban látjuk. Mert Jézus a láthatatlan Isten tükörképe, Ő benne, az Ő cselekedeteiben és tanításaiban jelentette ki Isten Önmagát, adta tudtul akaratát, érzelmeit, szándékait, - Jézusban tárta fel a szívét előttünk. Jézus az az ablak, Akin át bepillanthatunk Isten szívébe! Akkor arról volt szó, hogy olyan Istenünk van, Aki még a pihenésünkről is gondoskodik, - most pedig arról szeretnék beszélni, hogy olyan Istenünk van, Aki a kenyerünkről is gondoskodik.

Az a Jézus, Akinek a kezében ott a Galileai-tó partján olyan fenséges hatalommal szaporodik meg az öt kis zsemle-szerűkenyér és két halacska, hogy jusson belőle mindenkinek, hogy senki ne maradjon éhen: képe annak az Istennek, Akinek szívügye a földön a kenyérprobléma. Isten nemcsak azt akarja, hogy “minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson” #1Tim2,4 , hanem azt is ugyanígy akarja, hogy minden embernek meglegyen a mindennapi kenyere! Így tükrözi a kenyeret osztó Jézus a kenyérről gondoskodó Isten édesatyai szeretetét.
Különösen jó erről beszélni most, amikor kint a földeken megérett a gabona, folyik az aratás, zúgnak a gépek, ezrek és ezrek takarítják be verejtékezőszorgalommal Isten áldását. Igen: legyen egy bizonyos aratási hálaünnep a mi templomunkban is ez a mai vasárnap. Bár itt a mi gyülekezetünkben nem sok földművelővan, mégis jó, sőt szükséges, hogy egyszer egy évben legalább mi városi emberek is foglalkozzunk imádságban és gondolatban a vidéki emberek legnagyobb gondjával: a terméssel! Hiszen végeredményben mindnyájan abból élünk, amit ők most betakarítanak!
Semmi egyebet nem szeretnék ezzel a mai prédikációval elérni, csak annyit, hogy amikor a föld termésére gondolunk, amiből a mindennapi kenyerünk van, amiből fizikailag élünk: meglátnánk mögötte Istennek az emberekről gondoskodó édesatyai szeretetét. Ezt fejezi ki ez a hódolatteljes bizonyságtétel, amit alapigénkben így olvastunk: Tőled van minden, a Te kezedből van Urunk! Igaz ugyan, hogy Dávid király ezt valami másra mondta, de tartalmilag a termésre, a kenyérre is érvényes. Minden a Te kezedből van! Igen, azt akkor ott a Genezáreti-tó partján az a sokaság jobban érzékelte, mint ma mi, hogy az az étel, amit megettek, Jézus kezéből való volt. Nem közvetlenül ugyan, mert hiszen egy gyermeké volt eredetileg az az öt kenyér és két hal, és a széttört darabokat a tanítványok hordták szét a sokaság között, de mégis Jézus kezében sokasodott meg az a kevés úgy, hogy mindenkinek elegendőjutott belőle.

Tehát azok az emberek ott valósággal isteni csodaként tapasztalták meg a kenyeret, az ételt, amivel jóllakhattak. Eszébe sem jutott volna senkinek, hogy annak a gyermeknek köszönjék meg, hogy megosztotta velük az ételét, vagy hogy a tanítványoknak hálálkodjanak a feléjük nyújtott kenyérért, - balgaság lett volna nem túllátni rajtuk Jézusra, és nem tudomásul venni, hogy Neki, egyedül Neki köszönhetik, hogy nem maradtak éhen! Jó, voltak itt más tényezők is ebben a megelégíttetésben, a gyermek készsége, a tanítványok buzgólkodása, - de mit ért volna mindez Jézus nélkül? Áldássá mindez egyedül Jézus által válhatott számukra. Amikor azt a kenyeret kezükben tartották, számukra valóban eleven tapasztalat lehetett az, amit Igénk is mond: Tőled van minden, amit a Te kezedből vettünk, azt adtuk tovább. Hiszen ezért akarták Jézust királlyá kiáltani. Nem hiszem, hogy valaki is: bármelyik tanítvány, vagy az a kisfiú eltakarta volna előlük a kenyeret adó Jézus fenséges alakját!

Nos, ez a történet is azért íratott meg, hogy mi, mai emberek is lássuk meg a mindennapi kenyerünk mögött azt a gondoskodó, szeretőkezet, amelyik adja azt nékünk! Nem olyan magától értetődőám, hogy a kenyér ott lehet az asztalunkon! Ne engedd, hogy a sok-sok közvetítőtényező: a Közért, ahol vásárolod, a fizetésed, amiből megveszed, meg az a megszokás, hogy mindennap megszeged, eltakarják előled az ajándékozó isteni Kezet! Az a kenyér, amit ma reggel megettél, vagy ebédre megeszel, ma is éppen olyan csoda, mint az a kenyér volt, amit azok az emberek ettek ott a tó partján! Jó néha elgondolni, hogy míg az a kenyérdarab odakerült az asztalodra, hány ember verejtékes munkája előzte meg azt!

Voltak, akik még tavaly ősszel szántották föl valahol a talajt, hogy elvethessék a magot, amiből lett. Voltak, akik távoli istállókból hordták rá a trágyát, hogy minél jobban teremjen a vetemény. Voltak, akik tűzőnapon aratták a termést, zötyögőkombájnokon szenvedték a nap hévségét miatta. Voltak, akik teherautókon fuvarozták, akik malmok zúgó gépei között szívták be a lisztporos levegőt. Voltak, akiknek reggel, hajnali háromkor szólt az ébresztőórájuk, hogy mire te felébredsz, kisüljön a kenyér, és eljusson oda, ahol meg lehet vásárolni, és ahonnét haza lehet vinni frissen, készen, jó ízű fogyasztásra.

De akármennyire fontos tényezők is, a kisfiú meg a tanítványok még mindig csak közvetítőeszközök, - mögöttük még Valaki más is van! Az a drága, szereto˝ Valaki, hatalmas Valaki, Aki lám, az idén is gondoskodott arról, hogy a társadalmi összefogásnak ez a nagy gépezete jól működjék, ne zavarja meg egy világégés vagy szőnyegbombázás, - mert ilyet is láttunk már, és akkor nagyobb becse volt egy darab kenyérnek, mint mostan! És ma is vannak olyan területei a földnek, ahol nem is olyan magától értetődőa vetés meg az aratás, sem az, hogy kenyér kerül az asztalra, - sőt, olykor hetekig sem kerül kenyér az asztalra. Ahol mit nem adnának azért a kenyérdarabért, ami neked már nem kell, mert már nem elég friss! Megszáradt egy kicsit!

És még tovább: van Valaki, egy drága, hatalmas Valaki, Aki úgy teremtette meg a búzamagot, hogy abból számunkra kenyér lehessen. Aki úgy alkotta meg a természetet, hogy az elvetett gabonamagból harmincannyi, hatvanannyi, százannyi legyen, - megsokszorozódjék, mint az az öt kis zsemlényi kenyér, meg az a két kis halacska Jézus kezében - ez is éppen olyan csoda ám! No meg Aki úgy adagolja a forró nappalt és a hűvös éjszakát, a napsütést és az esőt, hogy a vetemény beérjen. Hiszen a magunk erejéből bármekkora technikai és kémiai összefogással, egyetlen fűszálat sem tudnánk élővé tenni, növekedésre bírni. Igen: van plántáló, van öntöző, - de van növekedést adó

Isten is! Életet adó Isten! Az Ő áldása nélkül hiábavaló lenne minden emberi erőfeszítés! Igen: a kenyér, amit naponként a kezedbe veszel, csoda, - éppen olyan csoda, mint itt a történetben! Istenünk édesatyai gondoskodó szeretetének a csodája! Nem olyan magától értetődőés természetes, hogy ott lehet az asztalunkon, mint amilyennek látszik! Ha sok-sok közvetítőeszközön át jutott is el hozzánk: végeredményben mi is csak azt mondhatjuk, mint Dávid: “Tőled van minden”, mi is, mindent a Te kezedből vettünk!

Bizony: olyan Istenünk van, Akinek - éppúgy, mint Jézusnak ott a tó partján - szívügye az, hogy az emberek mit fognak enni! Isten olyan Isten, Aki nemcsak a lelkünkkel törődik, hanem a gyomrunkkal is! Mert az ember test és lélek. Szellemi valóság is, meg anyagi is. Nem csak az egyik! És Isten mind a kettőnek Ura és Megváltója! Nem csak az egyiknek. Hanem az egész embernek. Az embernek, a maga testi-lelki valóságában, anyagi-szellemi szükségleteivel együtt! Tehát az élet evilági oldalát, materiális részét, a kenyér problémáját is lássuk mindig az Isten mindenható uralma alatt! Valahogy úgy, ahogyan Pál mondja a Római levélben: “A ki az őtulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” #Róm8,32 Mindent! A kenyeret is! Pál apostol itt a mindent, mondjuk most a kenyeret is, odateszi közvetlenül az alá a kereszt alá, amelyen Jézus meghalt. Vagy másképpen: a Keresztet állítja oda a búzatáblák fölé, meg a napon verejtékezőföldművelők fölé, a kombájnok, malmok, Közértek fölé, meg az ebédasztal fölé! És azt mondja: nézd, mindenminden abból a kegyelemből kerül táplálékként az asztalodra, ruhaként a testedre, pénzként a zsebedbe, ajándékként a mindennapi szükségleteid kiegészítésére, - minden abból a kegyelemből, amit Jézus áldozatul adásában proklamált (kinyilvánított) a földön! Ne csak az üdvösségeden, hanem a mindennapi kenyereden át is a keresztet lássad! Igen: nem csak a bűnbocsánat és örök élet van ingyen kegyelemből, hanem az a kenyér is, amelyért megdolgozol, ugyanabból a kegyelemből van!

Kegyelem! Micsoda kimeríthetetlen gazdagságú fogalom, valóság ez! Még mélyebb, mint a szeretet! Mert a szeretet, ha egyoldalú, viszontszeretet nélkül, tehetetlen. Nem tud kivirulni. Nem tudja magát adni. De a kegyelem mindig egyoldalú! Ez a lényege! Semmit nem kér! Mindent csak ad! Csak önmagából él és egészen csak a másikért! Nincs nagyobb dolog, mint - kegyelemben élni! Az Isten kegyelmében! És mi ebben élhetünk! A földön és majd a mennyben. Minden lelki és testi szükségleteinkkel együtt. Hiszen “A ki az őtulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” #Róm8,32

Érzitek már, hogy az a kenyér, ami most érik be a földeken, mennyire az Isten kegyelmének a csodája? Hiszen éppen az a nagyszerű, hogy mi, akik hiszünk, hihetünk Istenben, tudjuk, hogy az emberi munkán túl, meg a gazdasági intézkedéseken, gépeken túl, meg a természeti törvényeken túl, a törvények fölött, van Valaki, Aki mindenek által gondoskodik, Aki nagy Atyai szeretettel gondoskodik rólunk! Valaki, Akinek azt mondhatjuk: Te, és Aki előtt hódolva most megvallhatjuk mi is, hogy “Tőled van minden!” A Te kezedből vettünk mindent! És Akinek végül még valamit mondhatunk, azt, amit alapigénkben Dávid is mondott: “amiket a te kezedből vettünk, azokat adtuk most néked.”

Ez egy kicsit furcsán hangzik, mert hiszen mit adhatunk mi az Istennek, mikor mi magunk is Őtőle kaptunk mindent? Annak az Istennek, Aki nem szűkölködik semmiben, mert minden az Övé? Nos, valahogy olyanformán van ez, mint amikor egy kisgyerek, akinek még nincs saját keresete, sőt, őkerül pénzébe az atyjának, egyszer-egyszer a szüleitől kapott zsebpénzéből vesz valami apró ajándékot az apjának a születése napjára, vagy egy szál virágot az édesanyjának. És akkor szülei azt mondják neki: Ez a legszebb ajándék, amit kaphattam! - Istennel szemben mindig mindnyájan ilyen kisgyermekek maradunk, és még az a jó, ha valóban azok maradunk! És higgyétek el, a mi mennyei Atyánk is így érzi, - úgy, hogy az a legszebb, a legkedvesebb ajándék, ha az őgyermekeitől valami szépet, valami jót kap - ha valami kicsit hálából visszakap abból a sokból, amit Ő adott nekik.

A legkedvesebb, amit kaphat, a hála, a köszönet szava. És mégis milyen ritkán kapja ezt is! Megkapja Isten a dicséretet, a magasztalást a mennyben, Őt dicsőíti a földön is az egész teremtett mindenség, - de legszívesebben ezt a dicséretet az Ő lani, akik tudják, hogy az Ő ember-gyermekeinek a szájából szeretné halkezéből élnek, és ezért teljes szívükből tudják mondani: köszönöm, Atyám! Tudnánk ezentúl több lélekkel, hálásabb szívvel elmondani az asztali áldást: “Aki ételt, italt adott, Annak neve legyen áldott!” Ha az Ő kezéből tudod elfogadni a kenyeret, hidd el, jobban táplál, jobb ízűlesz, mert minden adományban benne van valami az Ő szívéből, minden kenyérben, darab kenyérben egy kicsit a szívét is adja. Egy születésnapi ajándék például abban különbözik más egyéb tárgytól, amit az ember az üzletben vásárol, hogy abban az ajándékban benne van az ajándékozónak a szíve is, a szeretete! Nos tehát, mit adhatunk vissza abból, amit az Ő kezéből nyertünk? - A szívünk háláját! És nem csak most, amikor különlegesen is aratási hálaadó ünnepséget tartunk, hanem mindig!

A hálás élet az igazán boldog élet! A hálás szívűember tudja felhasználni mindazt, amit Isten kezéből kapott: az Ő dicsőségére, vagyis embertársai javára! A hálás ember tudja azt, hogy tartozik, mert Ő is mindent kapott! A hálás ember tud adni: szeretetet, jóságot, segítséget, kenyeret másoknak, mert őis úgy kapta. És ezért kapta! Tehát tulajdonképpen nem is a legkevesebb, hanem a legtöbb, amit adhatunk Istennek: a hála! Mondjuk, hát: “Tőled van minden, és a miket a te kezedből vettünk, azokat adtuk most néked!”

Ámen

Dátum: 1967. július 30.