Az úr asztalának vendégei

1968. január 28, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Azért a ki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból, mert a ki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét.”
  • 1Korintus 11,27-29

Amint láthatjátok, az Úr asztala itt előttünk vendégségre van megterítve. Nem közönséges istentiszteleten vagyunk most együtt, hanem kimondottan ünnepi istentiszteleten, a legünnepibb istentiszteleten, tudniillik mennyei Gazdánk vendégül vár bennünket az Ő asztalához. - De hát miért van szükség megint arra, hogy részt vegyünk az úrvacsorában? Hiszen nemrég volt karácsony, majd óesztendő utolsó estéje, nincs még egy hónapja, hogy utoljára ehhez az asztalhoz járulhattunk! Nem járatjuk le ezeknek a szent alkalmaknak az ünnepélyességét azzal, hogy ilyen gyakorivá tesszük a benne való részesedést? Hiszen úgyis olyan ritkán tudunk igazán komoly lelki átérzéssel járulni ehhez az asztalhoz! És még hozzá Pál apostolnak az az intelme, hogy “Próbálja meg azért az ember magát, ... Mert a ki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának” (28-29. v.) - szinte visszariaszt, és azt az érzést támasztja bennünk, hogy sokkal alaposabb lelki előkészület kellene, mint amilyennel mi most itt vagyunk! Nos hát, tartsunk most szinte egy lelkigondozó órát, és vizsgáljuk meg magunkat, lehetünk-e most újra Urunk szent asztalának, mennyei lakomájának a vendégei?

Igen, kezdjük ezzel a súlyos figyelmeztetéssel: Aki méltatlanul eszi e kenyeret vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen! El tudom gondolni, hogy ez sok embert elijeszt az úrvacsorától. Mert sok hívőember így gondolkodik: Hát persze hogy méltatlan vagyok, de hát akkor nem mehetek, és ha akármit csinálok is, nem tudok méltóvá lenni arra, hogy nyugodt lelkiismerettel üljek le Jézus mellé! De figyeljük csak meg jól ezt a szót: nem az van itt, hogy méltatlan, hanem az hogy méltatlanul! A méltatlan azt jelenti, hogy valaki nem méltó, nincs joga hozzá, hogy odajáruljon ahhoz az asztalhoz. De a méltatlanul: azt jelenti, hogy valaki nem méltó módon viseli magát, tehát nem a személye a méltatlan, hanem a viselkedése, nem helyes az Úr testéhez és véréhez való viszonyulása. A személyünk méltatlan, mindnyájan méltatlanok vagyunk arra a nagy megtiszteltetésre, hogy az Úr vendégei lehessünk. Ez nem kétséges. Ha valaki arra várna, hogy méltóvá legyen reá, élete végéig várhatna, és sohasem jöhetne! De itt nem arról van szó, hogy méltó vagyok az úrvacsorára, mert nagyon bűnös vagyok. Előbb meg kell tisztulnom, előbb tovább kell jutnom a szent életben, hogy valamelyest méltó lehessek erre a vendégségre. Most inkább nem megyek, nehogy vétkezzem az Úr teste és vére ellen!

Nos hát, Pál itt nem olyan emberekről beszél, akik méltatlan voltuk ellenére mégis odamerészkednek az Úr asztalához, hiszen Jézus csupa ilyen embert hívott meg az Ő vendégségébe, méltatlant, - hanem olyanokról, akik már ott ülnek annál az asztalnál, de ott nem az úrvacsora lényegéhez méltóan, illően viselkednek, vagyis akik nincsenek tisztában az Úr megtöretett teste és kiontatott vére jelentőségével.

Ezért folytatja rögtön így az apostol: “Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék ... és úgy igyék...” (28. v.) Próbálja meg magát: nem azt jelenti, hogy na most megpróbálom, tudnék-e méltó lenni. Megpróbálok egy hétig vagy néhány napig az úrvacsora előtt nem elkövetni valami bűnt, megpróbálok tisztán, Isten akarata szerint élni, és ha ez valamelyest sikerül, akkor méltó vagyok, ha pedig nem sikerül, akkor méltatlan vagyok. Mint ahogyan éppen mostanában mondta valaki: Sajnálom, hogy nem vehetek úrvacsorát, mert a héten nagyon fölbosszantottak és csúnyán elkáromkodtam magam. Nos, tehát nem erről van szó. Hanem arról, hogy vizsgálja meg az ember magát, egy belsőlelki önvizsgálattal próbálja meg az ember:

úgy megyek-e oda igazán, ahogy Jézus vár az Ő asztalához, - azért megyek-e oda, amit Ő akar ott adni nekem, - azt akarom-e igazán én is, amire Ő akar megerősíteni engem az ott kapott táplálékkal? Három dologra nézve kell tehát megpróbálnom magam, hogy méltatlanul ne jöjjek:

1.) Az első: ismerem-e a bűneimet, ismerem-e a magam bűnnel fertőzött mivoltát? Sokan olvasták pár évtizeddel ezelőtt azt a nagyszerű könyvet, aminek az a címe: “Csak bűnösöknek”. Mondtam már, de most hadd mondjam újra: én itt az Úr asztala fölött is mindig mintha ezt a fölírást látnám: “Csak bűnösöknek!” A meghívás ehhez az asztalhoz csak bűnösöknek szól! Ennek az asztalnak csak bűnösök lehetnek a vendégei! Mint ahogyan az orvoshoz sem azért megy valaki, mert duzzad a friss, jó egészségtől, semmi panasza nincs, hanem éppen azért, mert valami baj van, valahol fáj, valami nincs rendben, valami betegség emészt! Ugyanúgy az Úr asztalához is azért jövünk, mert valami nincs rendben, valahol valami betegség emészt! Az Úr asztalához való járulással nem azt nyilvánítjuk ki, hogy lám, milyen tökéletes vagyok én! Hanem éppen ellenkezőleg: lám, milyen messze vagyok én még a tökéletességtől, - attól a nagy hittől, attól az élettől, ami Istennek tetszik! Valahol baj van az életemben, nagy baj, mégpedig olyan végzetesen nagy baj, hogy már segíteni sem lehet rajtam másként, csak annak a szent testnek a megtöretésével és vérnek a kiontásával. Én mindig itt, az Úr asztalánál látom igazán, milyen végzetesen nagy veszedelem az a bizonyos bűn, amint kezemben tartom a kenyeret és a bort, fülembe cseng Jézus szava: “Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik” (24. vers), ez az én vérem, amely tiérettetek kiontatik. Mintha a kenyérben és borban maga Jézus kezdene el beszélni hozzám: Nézd, milyen rettenetes a büntetése annak a bűnnek, ami benned van: az én testem töretett meg miatta, - az én vérem ontatott ki miatta! Igen: a büntetés nagyságából láthatjuk meg igazán a bűneink nagyságát!
Tehát ha ezt hitben vállalod, ha fájó bűnbánattal azt tudod mondani: Igen, Uram, én ilyen nyomorult vagyok, hogy miattam és helyettem kellett elszenvedned azt a borzalmas kereszthalált, akkor gyere bátran, akkor itt a helyed a bűnösök asztalánál! Annál méltóbb vagy rá, minél méltatlanabbnak érzed rá magad.

2.) A második dolog, amire nézve meg kell próbálnom magam: el tudom-e fogadni azt a megváltó kegyelmet, amit Jézus annál az asztalnál adni akar nekem. Az úrvacsorában az történik, hogy Jézus nemcsak mondja, hanem mintegy szemmel látható és kézzel fogható bizonyságát is adja az Ő tényleges jelenlétének. Ez az én testem, ez az én vérem, mondja erre a kenyérre és borra, ami itt van az asztalon, és ezzel szinte ezt mondja: Látod, itt vagyok, jelen vagyok, időben és térben ott vagyok, ahol te is vagy! Olyan természetesen és valóságosan, mint ez a kenyér meg bor, amit a kezedbe vehetsz!

Persze, máskor is jelen van Ő az Ő benne hívők számára, de az úrvacsora mégis valahogy jobban hozzásegíti hitünket ahhoz, hogy realizáljuk, hogy szinte megragadjuk az Ő jelenvalóságát. Itt a Jézussal való személyes találkozást és közösséget még megragadóbban és még elevenebb bizonyossággal élhetjük át, mint egyébkor. Amikor tehát idejárulsz, nyisd ki jól a lelki szemedet, és lásd meg, hogy ennél az asztalnál itt ül Jézus, olyan valóságosan, mint ahogyan az utolsó vacsoránál történt, Ő nyújtja feléd a kenyeret és bort, és Ő mondja: Vegyed, egyed, ez az én testem, igyad, ez az én vérem! Ez a kenyér és bor igaz, hogy valóságos kenyér és bor, de nem közönséges kenyér és bor. Mint ahogy egy százforintos bankjegy is valóságos papír, de nem közönséges papír. Annak valahol a Nemzeti Bank egyik pincéjében arany-fedezete van, az száz forintnyi aranyat ér! Az úrvacsorai kenyérnek és bornak is van fedezete: Jézusnak a Golgotán megtört teste és kiontott vére. Mint Jézus megváltó halála!

Tehát: amilyen bizonyosan látod azt a kenyeret megtörve és azt a bort a kehelybe töltve, éppen ilyen bizonyosan töretett meg és ontatott ki Jézus teste és vére a te bűneidnek a teljes kiengesztelésére is. A bűnbocsánat, a megváltás, az örök élet bizonyosságának a titkát ide kapod a kezedbe, kézzelfogható valóságként markolhatod meg. Megragadhatod fizikailag is azt a boldog bizonyosságot, hogy te is az Isten megváltott gyermeke vagy, és ez olyan igaz, mint ahogyan itt állsz ennél az asztalnál. Igen, az vagy, az Isten gyermeke, Jézus által, Aki ezt a lehetőséget ott a Golgotán kiharcolta, megszerezte a számodra! Ugye, az bizonyos, az igaz, mert hiszen érzékeled, hogy a szádban van a kenyér, meg a bor, érzed az ízét. Nos hát, ugyanilyen bizonyos, igaz, hogy Jézus téged is megváltott, te is az Övé vagy. Mintha megérintene a kezével, mint valamikor a bélpoklost, és ettől az érintéstől megtisztulnál, mint a bélpoklos! A megváltásnak ezt a bizonyosságát akarja adni az Úr az Ő asztalánál, - és ha te most ezért jössz, akkor szívesen látott vendége vagy ennek a vacsorának!

3.) És harmadszor, amire nézve meg kell próbálnom magam, az, hogy van-e bennem készség arra, hogy mindezt őszintén meg is háláljam Neki? Mi a szándékod ezután? Ott akarod-e folytatni, ahol az úrvacsorázás előtt abbahagytad? Kész vagy-e leszámolni mindazokkal a bűnökkel, amiket Isten megmutatott benned és megbocsátott neked Jézus érdeméért? Mert az a hála, amiről itt szó van, nemcsak egy bizonyos lelki érzés, hanem tettekben megmutatkozó magatartás, élet! Mégpedig Isten akarata szerint igazodó élet. Nem szavakkal kell hálát adni a kegyelemért, hanem az Isten előtt való járással. Az Isten előtt való járás azt jelenti, hogy tudom, hogy az Úr szemei mindig rajtam vannak, és éppen ezért igyekszem most már az Ő vezetése alá rendelni minden cselekedetemet.
Nem azt jelenti ez, hogy aki úrvacsorát vett, most már nem vétkezik, nem esik többé bűnbe. Más dolog bűnbe esni, és más dolog a bűnben megmaradni. A megváltott, bűnbocsánatot kapott ember is mindig újra beleesik a bűnbe, de meg is bánja, és újra odamenekül Jézus Krisztushoz bocsánatért. De a bűnben maradni azt jelenti, hogy jól érzi magát benne az ember, vagy megalkuszik vele, nem küzd ellene, megtűri magában, és így bizonyos hitványságok hovatovább szinte hozzátartoznak az életünkhöz, úgyhogy nem is akarunk szabadulni tőlük. Ez az, amikor valaki méltatlanul eszi azt a kenyeret és issza azt a bort! Méltatlanul tehát, vagyis nem azzal a határozott szándékkal, hogy őmaga is meg akar tisztulni.

De éppen ebben a megtisztulásban is segíteni akar Jézus az úrvacsorával. Tudja Ő azt nagyon jól, miért akar nemcsak élőszóval, hanem ilyen reális módon, ilyen látható jegyek által is közeledni hozzánk és segíteni rajtunk. Gondoljon most ki-ki a maga életében arra a sötét pontra, ahol valami baj van, ahol “szorít”, ahol fáj, mert mindnyájunk életében van ilyen fájó pont. Talán egy szenvedés, amivel nem tud megbékélni; vagy valami gond, amitől nem tud szabadulni; valamilyen bűne, ami ellen hiába szokott küzdeni; vagy talán egy keserves miért, amit nem tud megoldani. Nos hát, itt van az Úr az Ő asztalánál, itt az alkalom, hogy fölálljunk a székünkről, idejöjjünk, ide egészen közel, Ő elébe, kinyújtsuk felé a kezünket, és a kezünkbe kapott test és vér jegyei révén újra megbizonyosodjunk arról, hogy Jézus valóban a mi szabadító Istenünk! Nincs az a szenvedés, amit Ő már el ne hordozott volna.
Nincs olyan gond, amit rólunk magára át ne vállalna. Nincs olyan bűn, amitől az Ő vére meg ne tisztíthatna. Nincs olyan miért, amiben Ő megnyugvást ne adhatna. Nincs olyan halál, amiből Ő ki ne ragadhatna!

Mindazzal, ami fáj, szorít, gyötör, van kihez fordulni, hiszen élőMegváltónk van, és most is itt van, sőt azért van itt, hogy adja Önmagát: átárassza testünkbe, lelkünkbe az Ő megváltó erejét, és mi vihetjük magunkkal, magunkban ki a templomból, ki az életbe, abba a világba, ahonnét jöttünk! Úgy vihetjük magunkban, mint ahogyan a kenyeret és bort visszük magunkban erről az asztalról. Lehet-e ezt elég sűrűn ismételni? Nem érzed-e, milyen nagy kegyelem az, hogy ma újra vendége lehetsz az Úrnak az Ő asztalánál?

Mindenki kedvesen látott vendége ma ennek az asztalnak, aki szíve szerint vágyik arra, hogy Jézus most újra ezt mondja neki: Egészen a tied vagyok, és aki viszont kész teljes szívvel ezt mondani Jézusnak: Én is egészen a tied vagyok, Uram, Jézusom!

Ámen

Dátum: 1968. január 28.