A jövő, mint ítélet - 1

1968. november 17, vasárnap

Sorozat: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Mikor pedig eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és ővele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyiszékébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja. Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna? És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg. Akkor szól majd az ő bal keze felől állókhoz is: Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, a mely az ördögöknek és az ő angyalainak készíttetett. Mert éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom; Jövevény voltam, és nem fogadtatok be engem; mezítelen voltam, és nem ruháztatok meg engem; beteg és fogoly voltam, és nem látogattatok meg engem. Akkor ezek is felelnek majd néki, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, vagy szomjúhoztál, vagy hogy jövevény, vagy mezítelen, vagy beteg, vagy fogoly voltál, és nem szolgáltunk volna néked? Akkor felel majd nékik, mondván: Bizony mondom néktek, a mennyiben nem cselekedtétek meg eggyel eme legkisebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg. És ezek elmennek majd az örök gyötrelemre; az igazak pedig az örök életre.”

A legutolsó alkalommal arról beszéltünk, hogy Jézus, aki 2000 esztendővel ezelőtt testi valóságában volt jelen ezen a földön, azután Lelke által láthatatlan valóságában most is jelen van - egyszer majd, az utolsó napon újra megjelenik, de akkor már majd úgy, mint aki előlép a láthatatlanság felhőjéből, isteni inkognitójából -, tehát úgy, hogy teljes, vakító, lenyűgöző isteni mivoltában meg fogják Őt látni az emberek, azok is, akik várták, meg azok is, akik nem várták, - akik hitték és akik tagadták, - akik szerették és akik nem szerették! Így mondja ezt maga Jézus: “Meglátják az Embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel...” És így folytatja: “És akkor sír a föld minden nemzetsége...” - Nos: itt álljunk meg egy pillanatra! Mert az a nagy kérdés most, hogy ki miért sír? A késő megbánás fájdalmában-e, vagy a hűség jutalmazásának a hálás örömében?!- És akkor lesz az is, hogy minden térd meghajol Jézus előtt és minden nyelv Úrnak vallja Őt. Csak az lesz a nagy különbség, hogy egyik a kétségbeesés kényszerével, a másik pedig a célhozérkezettség ujjongásával hódol majd a mindenség Urának! - Tehát ez az Ő utolsó, nagy, látható megjelenése a nagy, végső ítéletet is hozza magával... Így is valljuk az Apostoli Hitvallásban: “Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.” Erről a végső nagy ítéletről szól a felolvasott Ige, és ennek alapján most próbáljuk meg úgy látni a jövőt, mint ítéletet!

Az ítélet szónak az elmúlt két évezredben valami sötét, fenyegető hangzása lett, sajnos! Gondoljunk például a híres középkori Dies irae dies illa énekre, amit több híres zeneszerző is úgy érzékeltet a zene nyelvén, hogy szinte beleremeg a lélek - és amelyik jelenlegi énekeskönyvünkben is ilyen borzongatóan hangzik:

“Jön a harag napja lánggal,
végez majd a rossz világgal,
Hogy remeg majd holt és élő,
hogyha jön a bűnítélő,
minden tettet számonkérő...”

És ki ne ismerné Michelangelo híres Utolsó ítéletét a sixtusi kápolna hátsó falán: középpontban Jézus, a haragvó bíró, kemény eltaszító mozdulattal fordul a kárhozottak felé, akik a kétségbeeséstől eltorzult arccal hevernek a lábai előtt. A mártírok pedig, akik körülveszik Krisztus alakját, szinte bíztatják, hogy álljon csak bosszút rajtuk. Mária pedig iszonyattal teljesen fordul el a szörnyű jelenettől! Hát valóban így kellene elképzelnünk ezt a végső nagy ítéletet?

Nos: nem! A leghatározottabban mondom: nem! Annak az ítéletnek, amit a jövőben várunk, elsősorban evangéliumi jellege van. Azt pedig tudjátok ugye, hogy az evangélium örömhírt, Istentől jövő jó üzenetet jelent. Maga az ítélet szó is úgy az Ó , mint az Újtestamentumban nem annyira a jutalmazás és büntetés jogi aktusát, bírói ténykedését jelenti, hanem inkább a bűn miatt megbomlott isteni rendnek a helyreállítását. Tehát olyan értelemben jelent az ítélet isteni igazságszolgáltatást, hogy Isten igazságot szolgáltat mindazoknak, akikkel itt valamilyen fájdalmas igazságtalanság történt, - érvényesíti a jogait azoknak, akiket valamilyen jogtalan sérelem ért, - örök vigasztalásban részesíti azokat, akik mások gonoszsága miatt valami módon szenvedtek, - röviden: helyreállítja azt a jogrendet és igazságosságot, amit itt a földön mindig újra megsért és fölborít a bűn. Ott teljesedik majd be, amit Jézus itt ígért, hogy boldogok a szegények, ímé övéké a mennyeknek országa, - boldogok, akik sírnak, ímé most megvigasztaltatnak, - boldogok a szelídek, ímé valóban ők örökölnek mindent, - boldogok az irgalmasok, ímé örökre irgalmasságban részesülnek, - boldogok az igazságért szenvedők, ímé valóban övéké a mennyeknek országa... Akkor lesznek majd igazán boldogok mindazok, akik hittek, tűrtek, szenvedtek, nélkülöztek, szerettek, áldoztak, mert ímé kiderül végérvényesen, hogy valóban az volt a helyes, nekik volt minden látszat ellenére is igazuk! Az isteni igazságszolgáltatás igazolja őket!

Jézusnak ama végső nagy dicsőséges megjelenésével lelepleződik az Isten, láthatóvá válik, hogy Isten valóban az igazságosságnak, a békességnek, az örömnek, a szeretetnek, a tisztaságnak, az irgalmasságnak az Istene, és ímé mindazokat, akiknek a cselekedeteiben átsugárzott valami az Isten igazságosságából, békességéből, örömet okozó szeretetéből, irgalmas jóságából, azokat Jézus mint egy hatalmas lelki mágnes magához vonzza, be az Ő mennyei dicsőségébe, mint akik Őhozzá tartoznak. Tehát aki enni adott az éhezőnek, inni a szomjúhozónak, aki meglátogatta a beteget, megvigasztalta a nyomorúságba esettet, befogadta a hontalant, felöltöztette a ruhátlant, - tehát akiknek az embertársaikkal szemben való magatartásukban ez a Jézusi lelkület, ez a Krisztusi könyörülő szeretet már eddig is élt, működött: azok örökölni fogják azt az országot, azaz örökre részesei lesznek annak a világnak, amelyikben az örök Szeretet, az Örök Békesség, az örök Jóság: Jézus, az Isten uralkodik!

Ebből viszont természetesen következik, hogy akik számára pedig idegen volt az a Jézusi lelkület, amelyik megkönyörül a másikon, segítő szeretettel hajlik le az elesetthez, - aki számára ez a Krisztusi magatartás idegen vagy ismeretlen volt: azt pedig ugyanez a hatalmas lelki mágnes, mint tőle idegen elemet, eltaszítja... Mit is keresnének az Ő irgalmas szeretetének a világában azok, akiknek a számára ez a világ mindig is idegen volt?!

Nos tehát, hogy kiket fog majd magához vonzani és kiket fog majd magától eltaszítani ugyanaz az örök irgalmas Szeretet: ez derül ki majd azon az ítéleten, amikor ez az örök Szeretet a maga teljes isteni dicsőségében megjelenik. Ezért mondja Pál egy alkalommal, hogy nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt! Megjelenni, ez nemcsak azt jelenti az eredeti szöveg értelme szerint, hogy odaállni, hanem sokkal többet. A szó igazi értelme szerint itt arról van szó, hogy ott a Krisztus ítélőszéke előtt fogunk mindnyájan majd igazán ismertté lenni, a magunk igazi valójában megmutatkozni, a legbensőbb énünkben, a legtitkosabb lényegünkben nyilvánvalóvá válni, lelepleződni, igazi mivoltunkban láthatóvá válni... Mert most egyikőnk se mutatja magát annak, vagy látszik annak, ami az igazi valója. Most még csalhatjuk a világot, sőt magunkat is a látszattal. De ott minden mutatás, minden álarc, minden látszat, minden szerep lehull rólunk és a magunk meztelen valójában állunk meg a Krisztus előtt. Ott fog majd végérvényesen és visszavonhatatlanul kiderülni, mi volt a jó és mi volt a rossz, mi az igaz és mi a hamis, - még az is ott fog majd kiderülni, amiről nem is tudtunk. “Uram, mikor láttuk volna, hogy éheztél és enned adtunk volna, - vagy nem adtunk volna enned?” Ámulva látjuk majd, hogy nem is tudtuk, mikor tettünk valakivel valami jót, vagy mikor nem tettünk valakivel valami jót! Ott derül fény majd a szívünknek még a gondolataira is, a legféltve őrzöttebb titkainkra is. Ott lesz majd nyilvánvaló, hogy nincs oly titok, mely ki ne tudódnék! Ott derül ki majd, hogy mi minden lapult meg egy kedves, barátságos arc mögött. Ott történik meg majd a nagy, végső szétválogatás a konkoly és a búza között, ami itt sokszor olyan fölismerhetetlenül összekeveredve van egymással... Igen: ez is hozzátartozik az ítélethez, ez a nagy leleplezés, “megjelenés” a Krisztus előtt!

De még itt is előbb az evangélium vigasztalása szól, hiszen annak a Krisztusnak a dicsőséges megjelenése leplezi majd le az igazi, csupasz énünket, aki itt a földön előbb érettem maga állott oda Isten ítélőszéke elé és vett le rólam minden kárhoztatást... Én valahogy úgy gondolom tehát, hogy ott fogja majd megtudni az egyik ember, mit jelentett számára a bűnei bocsánata, mert ott fog majd lelepleződni minden bűne, titka a maga igazi valóságában, még az is, amiről nem tudott... De ugyanúgy: ott fogja megtudni a másik ember, hogy mit jelent számára a felkínált bűnbocsánat el nem fogadása, komolyan nem vétele, mert ő is ott látja meg majd minden bűnét, titkát a maga szörnyű valóságában, még azt is, amiről nem tudott!

Tehát az az ítélet nemcsak felmentést, hanem elmarasztalást is jelenthet. Mint ahogyan a mágnes nemcsak vonz, hanem taszít is. Az a hatalmas Valaki, aki elé odagyűjtetnek majd mind a népek, nemcsak olyat mond majd, hogy “Jertek én Atyámnak választottai...”, hanem olyat is, hogy “Távozzatok tőlem!” Tehát abban az ítéletben nemcsak üdvösség van, hanem kárhozat is. De itt vigyázzunk, mert a kárhozat, meg a pokol fogalmával nagyon sok visszaélés történt már az évezredek folyamán. Sokan szeretnék a poklot fönntartani azok számára, akiket nem szeretnek, akikre haragusznak, akiktől szenvednek. Még egy régi egyházatya is, Tertullián, azzal vigasztalta az üldözött keresztyén gyülekezeteket, hogy ne féljenek, üldözőiket hamarosan égni látják majd a pokolban. És bizony a keresztyén képzőművészet se tett jó szolgálatot azzal az érzéki ábrázolással, ahogyan a poklot sokszor elképzelte: lobogó tűzzel, lópatájú ördögökkel, tüzes villákkal, kínok között vonagló emberekkel... Az Újtestamentum beszél ugyan pokolról, de néhány előzetes megjegyzést tudomásul kell venni mindig, amikor erről van szó.

1. Sohasem úgy beszél róla, mint egy meghatározott helyről, hanem mindig úgy, mint egy bizonyos állapotról. A gyehenna se a pokol helyét jelenti. (Gé-Hinnom: Hinnom völgye, Jeruzsálem déli határán, ahol a Krisztus előtti második században kárhozatos pogány gyermekáldozatokat hajtottak végre és ahol a zsidók hite szerint majd az ítéletkor lángtenger emészti meg az istentelen szertartásban résztvevőket. Jézus szájában tehát már szimbolikus kifejezés. - Még inkább szimbolikus jelentőségűek az ilyen szavak, mint tűz, örök tűz, harag, külső sötétség, sírás és fogcsikorgatás. Hogy mennyire szimbolikus kifejezések mindezek, már csak abból is látszik, hogy a tűz és a külső sötétség egyszerűen kizárják egymást, ha szószerint akarnánk értelmezni... Tehát ezek a kifejezések a kárhozat állapotát érzékeltetik. Ha éreztél már valamit a lelkiismereted mardosó tüzéből, ha fogcsikorgatva és sírva gondoltál valaha egy mulasztásodra, amit már nem lehet többé jóvátenni, ha láttad már, hogy valamilyen bűnöd micsoda gyötrelmet, micsoda pokoli kínt okozott akár magadnak, akár másnak: akkor ennek a fájó élménynek a végtelen perspektívájában gondold el a kárhozatot, akkor már körülbelül sejtheted, milyen irányban lehet az a pokol! Csak most még a jóvátehetetlen bűntől és a lelkiismeret mardosó tüzétől van szabadulás, - Jézus vére által, amelyik minden bűnt elfedez, kiengesztel, - de ott az ítéleten túl már nincs! Csak a tehetetlen megbánás fájdalma. Igen, éppen abban áll a kárhozat, hogy az ember sírva és fogcsikorgatva kénytelen visszagondolni arra, amit e földi életében eltékozolt és eljátszott, - a kárhozat azt jelenti, hogy nincs többé jövő, hanem csak egy terméketlen visszamerengés az elszalasztott lehetőségekre, emésztőngyötrődés amiatt, hogy nem akarta megérteni az élet értelmét. Úgy gondolom, erre vonatkoznak Jézusnak ezek a szavai: “Ahol az ő férgük meg nem hal és tüzük el nem aluszik.” #Mk9,48.

2. Azután másik megjegyzés a pokollal és kárhozattal kapcsolatban, hogy Jézus és az apostolok sohase tájékoztatólag beszélnek róla, tehát sohase önálló témaként, hogy mi a pokol, milyen a pokol, hol van a pokol, hanem mindig figyelmeztetőleg,- tehát úgy, hogy ez az, amit az Isten nem akar, amitől Jézus megváltott. Ez az, aminek a rettenetes visszfénye ott tükröződött a mi Megváltó Urunk arcán, amikor a Gecsemáné kertben olyan pokoli módon gyötrődött, hogy vért verejtékezve izzadt -haláltusában lévén-, és ez az amit végigszenvedett helyettünk és érettünk. Hiszen azért gyötrődött olyan “istentelenül”. A pokol és kárhozat mindig csak mintegy sötét háttere a Jézusban fölkínált ingyen kegyelemnek és bűnbocsánatnak. Istennek azt a szeretét hírdeti, hogy lássátok meg emberek, mitől akar megszabadítani benneteket az Isten! Mert az Isten nem elvetni akar, senkit! Hanem az Isten üdvözíteni akar, mindenkit! A pokol és a kárhozat csak mintegy sürgetően aláhúzza a Jézusban fölkínált kegyelem elfogadásának a halálos komolyságát! Tehát még a pokol hírdetésében is az evangélium hangzik: Nézd, ettől akar megszabadítani az Isten! Attól a tehetetlen önvádtól, attól a tehetetlen, terméketlen, múlthoz kötött, jóvátehetetlen önvádtól, annak fogcsikorgató fájdalmától, tüzétől, sötétségétől... Tehát az egész pokol felszólítás arra, hogy ne halogasd a döntést! Most még kinyújthatod a kezed Jézus felé, akiben számodra is az üdvösséget, az örökéletet, az életed kiteljesedését nyújtja feléd az Isten! Nézd, Jézus a kereszten, abban az Istentől való szörnyű elhagyatottságban elhordozta helyetted az elvettetés minden borzalmát. Ez igaz, de csak annyiban, amennyiben te ezt a hiteddel elfogadod. Ragadd meg hát Istennek a Jézusban feléd nyújtott mentő kezét, amíg lehet, mert most még lehet! Isten téged is üdvözíteni akar! Csak az a kérdés, hogy akarod-e te is?!

3. Mert még egy megjegyzés a pokolról: Jézus sohse úgy beszél róla, mint az Ő benne megjelent isteni kegyelemről mit sem tudó emberek végső állapotáról, hanem mindig mint olyan lehetőségről, amibe az az ember kerülhet, aki találkozott Jézussal, de a benne fölkínált üdvösségre bármilyen módon, akár titkon, akár nyíltan, akár közömbösségből, akár ellenséges érzületből, akár antikrisztusi, akár egyházi magatartásában nem-et mondott! - Tehát: sohasem az Isten ítél valakit kárhozatra, pokolra, hanem mi magunk ítélhetjük magunkat arra! Azon az utolsó nagy ítéleten már csak kiderül, hogy ki mit választott, csak lelepleződik, hogy ki mit vetett, mert azt fogja aratni is. A pokol tehát már csak az egyenes konzekvenciája annak a döntésnek, ami itt és most születik egy embernek a lelkében, a te életedben is. A pokol nem úgy zuhan rá az emberre, mint egy megsemmisítő bomba, hanem úgy érik meg, mint az egész életnek a gyümölcse. Tudjátok, hogy kik lesznek majd ott a pokolban? Azok, akiknek Isten sok türelmes szerető hívogatása után végül azt mondja: “legyen meg a te akaratod!” - Nos, tehát: mi a te akaratod?!

Hadd fejezzem be Jézusnak az egyik legcsodálatosabb, leghatalmasabb ígéretével: “Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja, és hisz Annak, Aki engem elbocsátott. örök élete van! És nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre! Bizony-bizony mondom néktek, hogy eljő az idő, és az most van, mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát, és akik hallják: ÉLNEK!” #Jn5,24-25

Ámen

A kürtzengés máris hallik,
Már hajnallik, Útban már az angyalok.
Életem csak egy tenyérnyi,
S számon kéri Jézusom, ha meghalok.

Taníts meg, Uram, hogy holtom
S rövid voltom Soha el ne felejtsem,
És a jövendőéletet,
Ítéletet Szívemből ki ne ejtsem.

(366. ének 4. és 5. vers)

Dátum: 1968. november 17. Evangélizáció