Jézus főpapi imája 1.

1969. március 23, vasárnap

Sorozat: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Ezeket beszélte Jézus; és felemelve szemeit az égre, és monda: Atyám, eljött az óra; dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen téged; A miként te hatalmat adtál néki minden testen, hogy örök életet adjon mindennek, a mit néki adtál. Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust. Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy végezzem azt. És most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, a melylyel bírtam te nálad a világ létele előtt.”

Amikor az Újtestamentumnak ehhez a részéhez érek, mindig megremeg a kezem, amivel a Bibliát tartom. Úgy érzem én is, mint ahogyan egyszer valaki mondta: szinte ugyanezt a figyelmeztetést hallom, amit Mózes hallott az égőcsipkebokornál: “Oldd le a te saruidat lábaidról, mert a hely, amelyen állsz szent föld!” Egy embernek az imádsága mindig szent dolog. Hát még Jézusé! Mert itt Jézus imádkozik, hosszan-hosszan az Atyához! Olyan bepillantást nyerünk a földi Jézusnak az Ő mennyei Atyjával való legbensőbb viszonyába, ami már igazán minden emberi értelmet fölülhalad. Úgyhogy csak imádságos áhítattal szemléljük az Atya és a Fiú időtlen egységének a misztériumát! Megértem Spenert, a múlt század egyik legáldottabb ígehírdetőjét, akiről azt mondják, hogy 40 éves lelkészi szolgálata alatt egyetlen egyszer sem mert erről a részről prédikálni. Én is csak valami szent félelem és rettegés között fogok hozzá mostan. Úgy közeledjünk hát hozzá, mint Mózes az égőcsipkebokorhoz: alázattal, áhítatos hódolattal, mint akik az egész Újtestamentum szentélyébe járunk! Nem is akarom most rendszerbe foglalni, egységes nézőpont alá vonni a felolvasott verseket, hanem szinte versrőlversre, néhol szóról-szóra belehallgatni az Igébe, és az emberi szavak megafonján át fölerősíteni valamit e szent imádság üzenetéből.

Kezdjük az elején. Így kezdi Jézus: “Atyám!” Csak így egyszerűen. Semmi papos frázis, semmi jelző, olyan hogy “mennyei” vagy “mindenható” vagy “örökkévaló”, vagy “édes”, hanem csak egyszerűen, de annál fenségesebben: “Atyám!” Mint aki annyira az élőIsten közvetlen jelenlétében, az Istennel való teljes bizalmas közösségben tudja magát, hogy bármely pillanatban, bármilyen szituációban egyszerűen csak elkezdhet vele beszélgetni. Nem kell semmi bevezetés, hozzákészülődés, elcsendesedés, kikapcsolódás. Nem kell hozzá semmi szertartás, liturgiai formaság vagy templom, csak egyszerűen ez a legbizalmasabb megszólítás: “Atyám!” Ez az egyetlen szó a titka annak a nagy, mély békességnek, biztonságnak, ami az egész imádságot áthatja. Pedig ezt az imádságát akkor mondta el Jézus, amikor éppen a Gecsemáné kert felé volt útban. Tehát amikor teljes tudatában volt annak, hogy most indul bele a szenvedések rettentőéjszakájába! És ennek ellenére az egész imádságban egyetlen panaszos szó, egyetlen siránkozó hang sincsen. A ráváró szenvedéstől és haláltól való félelemnek nyoma sincs! Mindennek az az egyetlen titka valóban, hogy a Golgota felé menet is, meg majd a keresztfára feszítve is mérhetetlen békességet, nyugalmat és erőt ad az a legbelsőségesebb kapcsolat az Istennel, amit ez a megszólítás fejez ki: “Atyám!”

Én nagyon jól tudom, hogy ezt a szót: “Atyám” még soha senki nem mondta úgy ki ezen a földön, mint Jézus. Mégis, Jézus maga volt az, aki arra bíztatott, hogy merjük mi is ugyanúgy megszólítani a hatalmas Istent ahogyan Ő , “Atyám!” Ti pedig így imádkozzatok: “Mi Atyánk!” Azt a titokzatos, láthatatlan és elképzelhetetlen Istent, Jézus hozta számunkra is Atyaközelbe! Egyenesen azért jött bele a mi világunkba, azért hagyta ott egy időre azt a mennyei dicsőséget, amellyel bírt az Istennél a világ létele előtt, hogy úgy ismertesse meg velünk az egész teremtett világmindenség legfőbb Urát, mint Atyánkat. Ezért volt minden. A rengeteg szenvedés, a golgotai halál, a megnyílt sír, hogy Atyának ismerjük meg az egyedül igaz Istent annak a révén, akit Ő elküldött erre a földre. Tehát, hogy te is, meg én is és minden hozzánk hasonló gyatra, apró, tökéletlen ember így szólíthassuk meg a szent és igaz Istent: “Atyám!” Sajnos nagyon hozzászoktunk ehhez a megszólításhoz, pedig ennél nagyobb kiváltsága nem lehet embernek ezen a földön! Ha csak egy kicsit úgy tudnád mondani te is, mint Jézus, hogy “Atyám!”, egyszerre több békesség, nyugalom, biztonságérzet lenne a szívedben.

Egy svájci kollegám mesélte, hogy amikor egyszer a kisfiával a vonaton utazott, többször is alagúton futott át velük a vonat. Amikor így hirtelen sötét lett, az édesapa érezte amint a kis gyermektest szorosabban hozzásimult és belekapaszkodott a karjába. Ha nem láthatta is az édesapját, de legalább érezte, hogy ott van mellette. És ez elég volt neki. Egy gyermeki szív így meg tud nyugodni az édesapa közelségének az érzetére. Minden nyugtalanság, fájdalom, aggódás tulajdonképpen a védettség érzetének a hiányából, az embereknek vagy a sorsnak való kiszolgáltatottság sejtelméből fakad. Az Atyaközelség tudatának a hiányából. Tehát, ha jelent neked egyáltalán valamit Jézus, akkor neked is szabad minden kopogtatás nélkül, minden vallási ceremónia nélkül egyszerűen csak megszólítanod azt a titokzatos isteni hatalmat fölötted úgy, mint Jézus, “Atyám”. Minden nyugtalan, vergődőszív gondoljon csak Jézusra és mondja gyermeki bizalommal Vele együtt, “Atyám” és megtalálja a békességét.

“Atyám” mondja Jézus és így folytatja: “eljött az óra.” El ám! És még hozzá micsoda óra!? A legborzalmasabb szenvedésnek és megaláztatásnak az órája. Az a rettenetes óra, amelyben ki kell innia azt a bizonyos keserűpoharat! A legsötétebb éjszaka órája! Emlékszünk? Volt Jézusnak olyan kijelentése is, hogy “Nem jött még el az én órám!” Most pedig imé ezt mondja: “Eljött az óra!” Megrendítőez a kifejezés, mert megsejtet valamit abból az isteni tervből, ami a Szentháromság Isten tanácsában készült és amiben minden, aminek Jézussal történnie kell az időben, szinte órarendszerűpontossággal ki van előre dolgozva. És most ímé eljött valaminek az ideje, mint ahogyan az ébresztőóra megszólal abban az időben, amikorra előzőleg be volt állítva. Figyeljétek azt a felséges nyugalmat, amivel Jézus megállapítja, hogy ezt az órát, ezt a rettenetes órát is az Atya rendelte el a számára. Ez is eleve elrendelt óra. Benne van Istennek a Jézus számára készített földi programjában. Nem véletlenül jött el ez az óra! Nem! Hanem az Atya örök terve szerint. Ezért tud Jézus ebben az órában is -amelyik most eljött -, ilyen nyugodt bizalommal tekinteni föl az Atyára! És ezért van benne ebben az órában Jézus számára nemcsak a szenvedés, hanem már a vigasztalás is!

Én nagyon jól tudom, hogy olyan óra soha senki számára nem jött még el, és nem is fog soha eljönni ezután sem, mint amilyen Jézus számára eljött. -De azért mindnyájunknak az életében is eljön néha a sötétségnek valamilyen órája. Talán egy tragikus gyászesetnek, vagy súlyos betegségnek, vagy fájó csalódásnak, vagy valamiféle szomorúságnak, szenvedésnek az órája. Ne felejtsük el, hogy Isten a mi életünk számára is készített programot. És ebbe a programba beletartoznak ezek az órák is. És ha olyankor egy-egy ilyen óra jön, gondolj mindig arra, hogy íme most az az óra jött el, amelyet Isten kalkulált bele az életed tervébe. Hogy emögött az óra mögött is ott áll a maga atyai szeretetével az Isten! Azért nem teheti kétségessé számodra ez az óra Isten atyai szeretetét. Egy-egy ilyen órában csak gondolj Jézusra, aki olyan békésen és nyugodtan indult a Golgota felé. És egy ilyen Jézusra-gondolás máris rengeteget segít, hogy te is ilyen békésen és ilyen nyugodt bizalommal tudj elébe menni az ilyen óráknak! Az Isten kezéből elfogadott órában bármilyen szenvedés mellett is mindig benne van már a vigasztalás is!

“Dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen Téged!” Így folytatódik Jézus imádsága. Megint valami egész furcsa, és emberi mértékkel szokatlan dologról van szó. Mert gondoljátok csak el, miben dicsőíti meg Jézus az Atyát, és miben dicsőíti meg az Atya a Fiút? Nem másban, mint amit ez az óra hoz majd: a golgotai szenvedésben és halálban! Ami a mi mértékünk szerint kudarc, gyalázat, az az isteni mértékkel mérve dicsőség! Jézus abban dicsőíti meg az Atyát, hogy elrendelt útját a szenvedésen és kárhozatos halálon át engedelmesen végigjárja. Hogy mintegy áldozatul adja magát, föláldozza ártatlan, tiszta életét a bűnös emberi életek helyett, minden emberi bűn által érdemelt isteni büntetés elviselésére. -Isten pedig abban dicsőíti meg a Fiút, hogy éppen az Ő szenvedésén és halálán keresztül közli velünk, emberekkel az Ő igazi szeretetét, azt a szeretetet, ami mindent elfedez, megbocsát, és az Ő igazi hatalmát, amellyel új életre támaszt, amellyel még a halálból is új életet teremt. Azért imádkozik most Jézus, hogy hadd legyen a Gecsemáné és Golgota minden eseménye az Isten megváltó szeretetének a bizonysága. Hadd ismerjék meg az emberek az Ő keresztjében majd azt az isteni erőforrást, amelyből vigasztalást, bűnbocsánatot, a legelrontottabb életet is újrakezdőlehetőséget meríthetnek maguknak mindenkor. Így ragyog föl a világ legsötétebb helyén, a szomorú Golgotán, a legnagyobb világosság, az Isten örök dicsősége!

Óh mennyire meghallgatta az Atya a Fiúnak ezt az imádságát! Máig is Jézus kereszthaláláért dicsőíti az egész földkerekségén a legtöbb ember az Istent! Mert ott a Golgotán ér össze az ég a földdel. Ott öleli át és emeli magához az Isten bűnbocsátó szeretete a mi bűnös életünket.

A napokban levelet kaptam valakitől. Ezt írja többek között: “Elviselhetetlen számomra, hogy minden bűnömet Jézus vette magára. Hogy merészelem én azt várni és elfogadni Tőle? Ha bűnös vagyok, nekem kell bűnhődnöm és nem rakhatom Ő reá a terheket! Szenvedek ettől a gondolattól!” -Bár sokan szenvednénk ettől a gondolattól! Bár ne lenne olyan megszokott, olyan üres szólam ez a gondolat! Bár igazán annyira elviselhetetlen lenne, hogy összeroskadnánk alatta! Az alatt a gondolat alatt, hogy minden bűnömet Ő vette magára és Ő bűnhődött meg érte. -Nézzétek! Ezért imádkozott Jézus! És éppen Jézus imádkozott ezért, hogy merészeljük csak, nagy-nagy alázattal, de merjük elfogadni Tőle ezt az áldozatot! Azzal adsz Istennek igazán dicsőséget, ha elfogadod Tőle azt a bűnöktől megtisztított új életet, amit Jézus megváltó halála által adni akar neked is!

Ez az új élet maga az örökélet! Így mondja itt Jézus: “az pedig az örökélet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust!” Megint olyan szokatlan kifejezés. Hát az az örök élet, hogy valaki megismeri az Istent? Mi általában úgy gondoljuk, hogy az örökélet az, ami majd a síron túl nyílik meg annak, akinek megnyílik. Nos: az is! De az az örökélet éppen itt és most kezdődik! Mégpedig az egy, igaz Istennek a Jézuson keresztül való megismerésével. -Itt a megismerés szó nem egy intellektuális, értelmi funkciót jelent, hanem bibliai értelmében azt a legmélyebb és legtitokzatosabb kapcsolatot, ahogyan a Biblia ezt a szót a házastársak legbensőbb egymásközti kapcsolatának a kifejezésére használja. Egy példával hadd illusztráljam. Egy szegény leány, ha egy dúsgazdag fiatalembert megismer a szó közönséges értelmében véve, ezzel még annak a lánynak az életformájában nem változik semmi. De ha a szó bibliai értelmében véve ismeri meg, tehát úgy, hogy egymáséi lesznek, hogy azt mondják egymásnak: “én a tied vagyok, te az enyém, ásó-kapa és a nagyharang választ el bennünket”, akkor annak a szegény leánynak az addig szűkkörűélete bevonódik annak a másiknak a nagyvonalú életébe, az egész életformája megváltozik.

Nos, hát ilyen megismerésről van szó. A Golgotán éppen annak a nagy boldog fölismerése történt, hogy én mindenestől az Övé vagyok. Az Istené! Ő , az Isten pedig, egészen az enyém! Ezt a bensőséges kapcsolatot pedig, még az ásó-kapa és nagyharang sem választja el többé. Aki így ismeri meg az Istent a Jézus által, az már most bevonódik egy magasabbrendűéletformába, az már most fölülről él. Az Isten világából, Isten erejéből, az Atya kegyelméből! Istennel való teljes életközösségben!
Úgy szeretnék most mindenkit megkérdezni: Ismeritek az egy igaz Istent, és akit elküldött, a Jézus Krisztust? Így ismeritek Őt? Jézus ezt akarta! Ezért imádkozott!
Lehet ám, hogy a te szíved. s a te hited számára most hallgattatik meg a könyörgése! Akkor most Te is az örökélettel a szívedben kezdhetsz egy tisztább, örvendezőbb, megbékélt új életet!

Az egész szakasz így kezdődött: “Jézus felemelé szemeit az égre és monda: Atyám.” Az élete legsötétebb útszakaszán az égre emelte a szemeit. Ezt kellene megtanulnunk Tőle! Az égre tekintő, felemelt fejjel járni az életet! És éppen amikor mind sötétebbé válik az útszakasz, mind nehezebbé a teher. Nem lógatni lefelé a fejet, hanem éppen akkor fölemelni! Ne arra a helyzetre nézzetek, ami tele van gonddal, hanem az Úrra! Fölfelé az égre! -Vagy nem mersz? Van valami az életedben, ami miatt nem mered az égre emelni a szemeidet? Igaz, aki valami lelkiismereti terhet hordoz, valami bűnt cipel, az nem tud és nem mer szabadon fölfelé tekinteni az égre. Talán valami ilyesmi akadályoz? Vidd oda a kereszt alá! Hidd el, hogy megbocsátja! Megszabadít tőle, meggyógyítja a lelkedet! Akkor te is tudod, te is mered szabadon boldogan fölemelni a szemeidet az égre és Jézussal együtt gyermeki bizalommal mondani: “Atyám!”

Ámen!

Dátum: 1969. március 23.