Elkésett életmentés 4.

1967. május 21, vasárnap

Sorozat: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Monda pedig amaz: Kérlek azért téged Atyám, hogy bocsásd el őt az én atyámnak házához.; Mert van öt testvérem; hogy bizonyságot tegyen nékik, hogy ők is ide, e gyötrelemnek helyére ne jussanak.”

Előző alkalommal már említettem, hogy a gazdag és Lázár történetén végighúzódik egy rettenetes szó: későn. A múlt alkalommal arról beszéltem, hogy ennek a példázatbeli gazdagnak szinte az egész pokoli gyötrelmét ezzel az egyetlen szóval lehetne legjobban érzékeltetni, ezzel a kétségbeesett felkiáltással, hogy örökre késő, örökre elkésett valamivel. Későn jött rá ez a szerencsétlen ember arra, hogy elfelejtett törődni a saját lelkével. Most a másik esetről szeretnék beszélni. ami talán az előbbinél még sokkal rettenetesebb fájdalommal töltötte el: elfelejtett törődni a hozzátartozói lelkével. Azt olvassuk az Igében: most a gyötrelem helyén jut eszébe, hogy van még öt testvére, akik még a földön élnek, talán azok számára még nem lenne késő, ha valaki figyelmeztetné őket. Menjen el Lázár, tegyen bizonyságot, mondja nekik, hogy van Isten! Vegyék nagyon halálosan komolyan! Mondja nekik, hogy van örökkévalóság! Készüljenek fel rá! Hogy van ítélet, számonkérés, el ne feledkezzenek róla, miközben a földön élnek. Mondja el, hogy van üdvösség és van kárhozat. Idejében gondolják el, hogy hova jutnak majd. Milyen borzasztó, hogy ezekről a kérdésekről soha nem beszélt a testvéreivel és most rémül el arra a gondolatra, hogy azok is épp olyan közönyösen élnek a saját lelkük üdvösségét illetően, mint ő élt, azok is ide juthatnak, ahova ő. Találkozni fognak.

A legigazibb gyötrelem az lesz, amikor testvérei szemrehányó tekintetét magán fogja érezni, amikor őt vádolják... “Te futottad be a legnagyobb karriert! Mindnyájan a te példádat akartuk követni. mind úgy akartunk, úgy szerettünk volna élni, ahogy te, és mi is ide jutottunk! Sok életbölcsességet tanultunk tőled, de a lelkünkkel nem törődtél! Sokszor ültünk az asztalodnál, de Istenről, az élet legkomolyabb, legfontosabb, kérdéséről sohasem beszéltél. A lelkünkkel soha nem törődtél!” - Ó, ha csak egy pillanatra visszamehetne ő, vagy más, ha csak egy szót szólhatna: nem a vagyonról, nem az üzleti élet dolgairól beszélne, hogy hogyan lehet jó keresethez jutni. Nem! Hanem figyelmeztetné őket Istenre, az Istennel való kapcsolatra. Mert most jött rá arra, hogy ez az egyetlen szükséges dolog. Ó, ha még kipótolhatná ezt a rettenetes mulasztást, sokkal könnyebben tudná elviselni a saját lelkének a gyötrelmét. De már nem lehet. örökre késő!

Azt hiszem, a sok gyötrő érzés között talán az egyik leggyötrőbb az, amikor az ember kénytelen azt látni, hogy a saját hibája; mulasztása, bűne miatt jutott a másik ember bajba. Bizonyosan sokan ismerik Tolsztoj Feltámadásának azt a fiatal, elegáns hercegét, aki nagy könnyelműséggel elcsábít egy ártatlan fiatal leányt. Ezzel a gondatlan, rövid ideig tartó bűnös viszonnyal, rettenetes, mérhetetlen züllésbe, nyomorúságba, szenvedésbe sodorja azt a szerencsétlen leányt. Amikor látja azt a kárt, amit a másik lelkében okozott, eladja minden vagyonát, mert lelkiismeretfurdalás kezdi marcangolni. Nem találja helyét, és követi a kis cselédlányt a száműzetésbe, a szegénységbe. Így próbál jóvátenni valamit abból a kárból, amit a másik ember életében okozott. Azt hiszem, ha látnánk a következményét mindannak a lelki kárnak, amit egy-egy megjegyzésünkkel, viselkedésünkkel okoztunk egy emberben, mi sem ülnénk olyan nyugodt lelkiismerettel. Átéreznénk valamit abból a szörnyűfájdalomból, ami ezt a példázatbeli gazdagot gyötörte. El sem tudjuk képzelni, mennyi kárt okozunk embereknek azzal a puszta ténnyel, hogy nem törődünk a lelkükkel.

De maradjunk csak szűkebb körben, ahogy az Igében szó van róla. A történetbeli gazdag az öt még élőtestvére lelke üdvösségéért aggódik. A közvetlen hozzátartozóiért. Nagyon jó, hogy az Igében nem arról van szó, hogy van még három fiam, két leányom, - hanem arról, hogy van még öt testvérem. Nemcsak a szülőknek a gyermekeikért való felelősségéről van szó, hogy mi lesz velük az örökkévalóságban, hanem a gazdag itt a gyötrelem helyén azon rémüldözik, hogy jaj a testvéreim, ők is ide ne jussanak! Belegondoltál már igazán, komolyan abba, hogy a te hozzátartozóid hova jutnak majd? Beszélgettél már velük igazán, komolyan arról, hogy hova jutnak majd?

Tehát a házunk népének legdrágább kincséről, az örök üdvösségükről van szó! Nem arról, hogy van egy kis vallásosság, amit mankóként előszedhet valaki, ha bajba jut, hanem arról a jövendődicsőségről, amelyikért Jézus olyan mérhetetlenül sokat áldozott, amit olyan hihetetlen szenvedéssel, áldozattal szerzett meg és hagyott ránk. De nemcsak ránk, hanem gyermekeinkre, a testvéreinkre, a hitvestársunkra, az egész házunk népére. Szinte érthetetlen az a felelőtlen nemtörődömség, amivel a mieinkkel szemben ezt a legfontosabb kérdést elhanyagoljuk.

Mi mindent vagyunk képesek áldozni, ha beteg a gyermekünk, vagy az édesanyánk! Ugyanakkor szinte semmit, hogy ugyanezt a drága lelket megmentsük az örökélet számára. Hogy óvjuk szeretteinket azoktól a bacilusoktól, amelyek mindenféle betegséget hozhatnak. És mennyire védtelenül hagyjuk őket azokkal a lelki bacilusokkal szemben, amelyek az örök kárhozat nyomorúságát okozhatják. Ha elutazunk valahová, felkészítjük őket, megtárgyaljuk a vonat érkezését, indulását. Vajon ki gondol köztünk arra, a másik nagy utazásra, amikor valaki örökre eltávozik hazulról, hogy felkészítsük azt a drága lelket? Pedig a házunk népe is halandó! Tudnád-e azzal a megnyugvással elengedni a nagy útra, hogy nem terhel mulasztás? Vagy téged szólíthat el az Úr. Tudnád ezzel a megnyugvással itt hagyni házad népét, hogy sokszor alaposan megbeszéltétek egymással, hogy hol és hogyan fogtok találkozni? Vajon azt hiszed, hogy mindent megtettél a tieiddel szemben azzal, hogy gondoskodtál élelmükről, ruházatukról, neveltetésükről, anyagi helyzetükről, az evilági boldogulásukról? Ó, dehogy! Hiszen a legfontosabb még hiányzik! Az, amire Jézus azt mondta, hogy az egy igazán szükséges dolog, tehát az élőhitbeli kapcsolat az élőIstennel, amelyik még a halálnál is erősebb, még a halálon át is megmarad.

Sokszor csodálkozom szülőkön, hogyan törik magukat gyermekeikért, mennyit aggódnak azon, mi lesz velük az életben. Ugyanakkor mennyire nem törődnek azzal, hogy mi lesz velük az örök életben. Hogyan lehet, hogy akiket legjobban szeretünk, azokkal szinte soha nem beszélgetünk igazán komolyan olyan kérdésekről. amelyek pedig a legfontosabbak lennének a számukra? Ez a gazdag ember már nagyon jól tudja. hogy ezen a ponton terheli a legfájdalmasabb mulasztás a lelkét. Sokan vannak olyan keresztyén családok, ahol van Biblia - hála Istennek, - de nagyon kevesen, ahol nyitott Biblia fölé borulva elbeszélgetnek Istennel közösen a lelkük kérdéseiről, az örökkévalóság problémáiról. Pedig ezek lennének azok a legjobb alkalmak, ahol ezeket a mulasztásokat még pótolni lehetne. Mindenki túl van halmozva a maga ügyes-bajos dolgaival és nem igen érünk rá csendesen elbeszélgetni egymással. Pedig ebből erednek a jóvátehetetlen mulasztások.

Olvastam valahol, hogy egy fiatalember állt sikkasztás miatt a bíróság előtt. Az édesapja közismert jogtudós volt, akinek híres kézikönyvei közkézen forogtak. “Emlékezik az édesapjára? - kérdezte szigorúan a bíró. - Hogyan tudott ilyen szégyent hozni a nevére?ö A fiú egykedvűen azt válaszolta: ”Nagyon jól emlékszem, hogy mikor be akartam menni a szobájába megbeszélni vele valamit, idegesen felnézett a könyvei közül és rám mordult: “Nem látod, hogy dolgozom? Könyvet írok, nem érek rá, eredj innen! És apám megírta a könyveit, én meg itt vagyok?” - Szomorú, ugye? De még ennél sokkal szomorúbb lenne ugyanez a jelenet az örökkévalóságban, az utolsó ítéletben, hogyha ott vádolna valaki azzal, hogy soha nem értél rá törődni a lelkével. Jaj, csak későn ne jöjjünk rá arra, hogy micsoda rettenetes önbecsapás a “nincs időm”, a “nem érek rá”.

De nem is önbecsapás, hanem a Sátánnak, a hazugság atyjának az egyik legsikerültebb csele az emberekkel szemben. Figyeljük meg, hol akarjuk mindig megtakarítani az időt? A bibliaolvasásnál, az imádkozásnál. Nem különös dolog ez? Nehogy az örökkévalóságban ismerjük fel, hogy milyen bolondok voltunk. Vagy talán nem is az időhiány az ok, hanem a lelkület? Talán az a nagy baj, hogy már régóta nem is neveljük úgy a házunk népét, hogy igazán feltárnánk a szívünket egymás előtt? Régóta nincs olyan lelki légkör a családi életben. amiben megnyílhatnának a lelkek egymás előtt? Ő szintén mondd meg, van-e még hitele a te hitednek otthon? Megbíznak-e benned a lelki élethez tartozó kérdésekben? Elhinnék-e elfogadnák-e a tanításodat? Nem ismernek-e túl jól ahhoz, hogy az ilyen kérdésekre vonatkozó szavak rég elvesztették a hitelüket előttük? Épp pár nappal ezelőtt hallottam egy idősebb édesanyát panaszkodni a fiára, hogy milyen kíméletlenül, szeretetlenül bánik vele. Állandóan azt érezteti, hogy felesleges már, hogy a terhére van. Így folytatta: “Pedig a fiam azt mondja magáról, hogy hívő. Nagytiszteletűúr, megmondom egész őszintén, ha ilyen a hívő, én igazán nem tudom mit jelent az, hogy Istenben hinni.” Mit fog érezni ez a fiú az örökkévalóságban, amikor rádöbben arra, hogy az édesanyját az édes fiának nem hitetlensége, nem cinikus magatartása, hanem a sokszor hangoztatott, de szeretet nélkül való hite riasztotta el az Isten közeléből.

Vagy talán még jó is, hogy házunk népe nem velünk beszéli meg az ügyes-bajos lelki dolgait, mert mi zavarba jönnénk, mert mi is bizonytalanok vagyunk ezekben a kérdésekben? Mondd, ha egyszer a gyermeked, az élettársad valami nagy bűnével viaskodnék, tudnál komoly tanácsot adni? Oda tudnád vezetni a kegyelem királyi székéhez? Fel tudnád fedni előtte, hogy mit jelent Jézus halála, feltámadása egy szabadulást keresőlélek számára? Hányan élnek körülöttünk, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy nekik is szükségük van a kegyelemre. hogy az őszámukra is van kegyelem! Hány olyan emberrel élünk együtt, aki belsőleg nyugtalan, békétlen, boldogtalan, értetlenül áll a világ zűrzavarában, és fáradtan sodródik egy céltalan életben, egy értelmetlen halál felé! Ó, ha te egyszer el tudnád neki mondani azt, hogy Isten él, és te is úgy ismerted meg, mint könyörülő és szereto˝Istent! Hogy te is ebből a könyörületből élsz, hogy ez az Isten neked édesatyád. Azt a felszabadító örömüzenetet, hogy van szabadulás mindenféle bűntől, megkötözöttségtől, mert Jézus meghalt miatta is, és hogy van győzelem a halál felett, mert Jézus feltámadt belőle. Mennyi jót lehetne itt tenni! Mekkora áldás lehetnél a tiéid között! Mily nagy mulasztásod, ha nem így van! Ez a gazdag ember már tudja ezt, azért gyötrődik. Későn jött rá arra, hogy mit mulasztott az öt testvére lelkével szemben.

De neked még nem késő! Te még itt vagy és itt vannak azok, akiknek a lelkével törődhetsz. Ugye tudod. hogy hol kezdődik el? Ott, hogy te higgy Jézusban! Meg van írva: “Higgy a Krisztusban és üdvözülsz mind te, mind a te házadnépe.” #ApCs.16,31 Tehát higgy abban a Jézus Krisztusban, aki neked is személyes Megváltód, Testvéred, aki helyetted és miattad hordozta a gyalázatot a Golgotán, aki a te számodra is megnyitotta az örökkévalóság útját. Hiszel te az Ő valóságos isteni személyében? Hiszed azt, hogy Jézus várja, hogy az Ó gazdag életét megélje benned, ha te akarod, ha te igényled, ha te kéred, ha te engeded? Mert ha igazán úgy hiszel a Jézus Krisztusban, akkor a te házadnépe a szavaidban, a mozdulataidban, a szeretetedben ráismer Jézusra! Akkor ne félj semmit, az Ő élete el fog uralkodni lassan a házadnépe többi tagjai felett is. Mert annak a Jézusnak, aki hit által benned él, nem tud sokáig ellenállni a házadnépe sem. Ne aggódj akkor sem, ha szavaid, ha bizonyságtételed eredményét nem látod, csak hiteles legyen! Mert meg van írva és igaz, hogy “amit vet az ember, azt aratja”. A hiteles. az igazi bizonyságtétel vetésének ne félj. meg lesz az aratása egészen bizonyosan. Csak későne legyen a bebizonyítás.

Még csak annyit, hogy a legtöbb ember, amikor a lakásából kimegy az ajtón, vissza is jön. De vannak némelyek, akik mikor kimennek az ajtón. soha többet nem térnek vissza. És azt egyikünk sem tudhatja, melyik csoportba tartozik, a “legtöbb” ember, vagy a “némely” ember csoportjába? Gondolj arra, hogy hogyan mész ki az ajtón? Mi marad utánad. mögötted? Elmulasztott. vagy sokszor megtett bizonyságtétel arról. hogy hová jutunk majd? Te meg a házadnépe. Csak későne legyen! Most még nem késő. Könyörögjünk így:

Zörgetőnek megnyittatik kegyelemnek ajtaja.
Megígérte az Úr Jézus, hogy kérésünk megadja.
Jövel Jézus, ne késsél,
Már mellőlünk el ne térjél, Idvezíts, ó Krisztusunk,
Mi kegyelmes Jézusunk!

227. ének 8. vers

Ámen

Dátum: 1967. május 21. Evangélizáció