Egyszer élünk 1.

1967. január 22, vasárnap

Lekció: 

Sorozat: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Vala pedig egy gazdag ember, és öltözik vala bíborba és patyolatba, mindennap dúsan vigadozván: És vala egy Lázár nevűkoldus, ki az őkapuja elé volt vetve, fekélyekkel tele. És kíván vala megelégedni a morzsalékokkal, melyek hullanak vala a gazdagnak asztaláról; de az ebek is eljővén, nyalják vala az ősebeit.”

Nem mondok én semmi újat ezeken az istentiszteleteken. csak a régi igazságot, de azt szeretném halálosan komollyá tenni mindnyájunk számára. Nem mondok semmi érdekeset, de életeset! Legszívesebben nem is szószékről prédikálnék, hanem közvetlenül közöttetek ülve beszélgetnék. Jézusnak a Gazdag és Lázárról szóló példázatát szeretném néhány alkalommal sorban végigbeszélgetni veletek. Most először is, az egész példázatnak csak egy kicsi részét, csak egy kicsi szót, egy kötőszót szeretnék kihangsúlyozni. Azt, hogy “és”. Az Igében így olvassuk: “Meghala a koldus és...” - “meghala a gazdag és...” Tehát nem úgy van, hogy valaki meghal: Pont! Vége! - Nem! Amikor valaki meghal, akkor nincs pont, sőt még csak vesszősem, hanem: “és...” Az “és” pedig azt jelenti, hogy a mondat nincs befejezve, hanem folytatódik tovább. De éppen az a kérdés, hogy hogyan folytatódik tovább? Erről beszéljünk most!

Az utóbbi években erről a kérdésről így nem sokat beszélgettünk. Isten Igéjének a hirdetése hitünknek nem a túlvilági, hanem az evilági vonatkozásait világosította meg előttünk. A hívőembernek inkább a földi életben való helytállására buzdított. Most éppen ezért szeretném ezt a kérdést nagyon erősen kihangsúlyozni: Gondolsz-e az örökéletre? Készülsz-e reá? Nem olyan elvont kérdés ám ez, mint amilyennek látszik, hanem nagyon is gyakorlati, nagyon is evilági, hiszen itt a földi életben is csak annak az örökéletnek a távlatában, tudatában lehet jól eligazodni. Hadd világítom meg ezt egy példával. Amikor 1965 őszén megérkeztem a németországi Obersdorfba, az Allgaui Alpok közé, sűrűköd takarta el a vidéket. Csak horizontálisan lehetett látni, úgyse messzire. A taxi végigvitt a kis városkán, föl a hegyoldalban lévő szállásomra. Semmit nem láttam, csak mindig a közvetlen közeli útszakaszt. Kicsit csalódtam. Ez minden? Nem is olyan különösen szép, mint ahogyan mondták. Nem volt távlat. El se tudtam képzelni, milyen helyen vagyok.

Csak másnap, amikor fölszakadt a köd, kisütött a nap és körös-körül ragyogtak az égnek meredőhavas csúcsok, akkor láttam, milyen felségesen gyönyörű, milyen szép ez a világ, amelyik ilyen csodás hegyekkel van körülvéve! Valahogy így vagyunk ezzel a földi élettel is; ha a hitetlenség, vagy kételkedés köde ráül a lélekre és eltakarja az örökkévalóság távlatát, az ember hamar elcsügged. Nem tud helyesen tájékozódni. Nem tudja igazán hol is van? Mi van körülötte? Csak a pillanatnak él! Az örökkévalóság hite nélkül nincs távlata a földi életnek, leszűkül a horizont. Az útnak csak azt a kicsi szakaszát látjuk, amelyen éppen járunk. Nyomasztóvá, perspektívátlanná válik a világ körülöttünk. Azt hiszi az ember, hogy az amit éppen lát, amit éppen megél: ez minden! Ó pedig dehogy! Csak hit nélkül látszik így! Maga az élet sokkal nagyobb, felségesebb, hatalmasabb, mint amennyi látszik belőle.

Megértem az éneknek ezt a könyörgését: “Ködöt oszlatva láttasd szent eged!” Nos, éppen azt teszi Jézus ezzel a példázattal. A Gazdag és Lázár története a teljes életet mutatja meg. Azt mondja: nézd, nemcsak ennyi az élet, amennyit most látsz belőle, amennyi a születés és halál között telik el. Ez csak az egyik része az életnek, az egyik fordulója. Ez csak a földi része, a halálon inneni része, csak a látható része, csak az időkeretei közé zárt formája az életnek! De van egy másik is: egy földöntúli, halálon túli része, egy láthatatlan része, örökkévaló és szellemi formája is ugyanannak az életnek! És ez a kettőösszetartozik egymással. Nem úgy van, hogy a halál után majd valami más élet jön, hanem úgy, hogy ugyanaz az élet teljesedik ki, ami itt volt. Az a láthatatlan rész egyenes folytatása annak az életútnak, amelyen itt és most jársz! Az örökkévalóság már itt és most kezdődik mindnyájunk számára. Az élet láthatatlan és látható része úgy tartozik össze, mint a vetés és az aratás. Amit vet az ember itt, azt aratja majd odaát. Hiába szeretne valaki búzát aratni majd, ha most nem azt vet, hanem konkolyt! Nem okolhatja érte sem az időjárást, sem az Istent, sem a körülményeket, csak önmagát. Ezt jelenti Igénkben az a bizonyos “és”. “Meghala a koldus és... Azután: meghala a gazdag és... ”. Vagyis azzal, hogy meghalt, nincs vége az életnek, - sőt most kezdődik igazán! Mintha az egész addig csak előjátéka lett volna a folytatásnak. Előszoba, ahonnan két különbözőirányba vezetőajtó nyílik. Mert a halál éppen nem azt jelenti, hogy bezárul az ajtó, hanem azt, hogy megnyílik egy ajtó! De melyik ajtó nyílik meg előtted?

A nyáron kaptam hírt egyik kollegám, kedves jó barátom hirtelen haláláról. Nem tudta, hogy beteg, s most íme itt fekszik holtan abban a templomban, ahol olyan sokszor hirdette az Igét. Elgondoltam; lám őt már nem érdekli az európai közös piac problémája, sem a hús ára, sem az, hogy mit pletykálnak róla a faluban, - semmi, amiből mi olyan nagy ügyet csinálunk, ami a számunkra olyan sok izgalmat jelent. Ez az egész látható világ az őszámára már kialudt, mint egy kiégett villanykörte. Akkor vált számomra újra olyan megdöbbentővalósággá, hogy valóban csak egyetlen egzisztenciális kérdés van: az, hogy ha van örökélet! És hogyan számíthatok rá? Olyan sok hirtelen, váratlan halálesetről hallunk mostanában. Meghalt? De hiszen még délelőtt beszélgettem vele! Tegnap még semmi baja se volt. Igen maghalt! Egy orvos mondta egyszer nekem: nem az hal meg, aki beteg vagy öreg, hanem aki soron van! Azt pedig, hogy ki van soron, senki sem tudja, csak az Isten! Mi sem tudjuk, hogy közülünk, melyikünk van soron. Szembenéztél már valaha azzal a kérdéssel, de igazán, komolyan, - hogy, ha ma éjjel elkérnék a lelkedet, mi lenne veled? Mert ugye, ha az Isten kéri el valakinek a lelkét, annak azt azonnal vissza kell adni! Senki nem mondhatja: De Uram, én még nem vagyok kész! Különösen a lelkemmel nem vagyok készen! Sem azt: De Uram, én csak most kezdek igazán élni. Javakorabeli vagyok, most akarok éppen új életet kezdeni! Nem segít, ha bármit akarna is adni a lelkéért. Minden pénzét, javát. Ha fogadkoznék, ha könyörögne: Ne Uram, még ne, most még nem, most még adj egy évet, hónapot! Semmi se számít! Vissza kell adni!

Ha Isten hív, készen vagy-e menni és az Ő ítélőszéke előtt megjelenni? Lehet, hogy most valaki ezt mondja: micsoda szentimentális kérdés ez? Micsoda avatag szólamok ezek? Nos, akárminek minősítjük, Isten Igéje most mégis felteszi a kérdést: Mi lesz veled, ha innen távozol? Ha itt kell hagynod mindent, amiért éltél’? Ha elkérik a te lelkedet? Mert akármilyen szentimentálisan hangzik is, az az igazság, hogy mindnyájan útban vagyunk az örökkévalóság felé. Isten Igéje így mondja ezt: “Elvégzett dolog, hogy az ember egyszer meghal, és azután az ítélet.” #Zsid.9,27.

Foglalkozásomnál fogva gyakran járok temetőben. Olvasgatni szoktam a sírfeliratokat: X.Y. élt ennyit-meg ennyit. Azután elgondolom: Hát most nem él? De igen! Csak az a nagy kérdés, hogy hol? “Meghala Lázár és viteték az Ábrahám kebelébe.” - “Meghala a gazdag és a pokolban felemelé az őszemeit...” Egyszer terólad is ugyanezt fogják majd írni: meghalt! Vajon akkor melyiknek a helyébe lesz írható a neved: a gazdagnak, vagy Lázárénak a helyébe?

Tehát a halál az életünk végén nem befejezés, nem olyan, mint a mondat végén a pont, ami lezárja a sort, hanem olyan mint a kettőspont, ami azt jelenti, hogy a folytatás következik és ezt a folytatást éppen az határozza meg. ami a kettőspont előtt elhangzott. Jézus a leghatározottabban beszél arról, hogy a kettőspont után két irányba folytatódik tovább az élet. Felfelé, vagy lefelé. Világosságba vagy sötétségbe. Isten dicsőségébe befogadva, vagy onnan kirekesztve. Tehát ott, a kettőspont után végérvényesen eldől, hogy nincs közbeesőállapot, nincs újrakezdésre lehetőség többé! Ezt állítja most szemünk elé Jézus ebben a példázatban.

Sokan azt szokták mondani: Ne beszéljünk a halálról, ne is gondoljunk rá. “Sohase halunk meg!” - kurjongatják az italos emberek a boros kancsó mellett. Nem hiszik ugyan, de mégis úgy élnek - legalábbis az emberek többsége -, mintha sohse halna meg. Mintha sohse következne be az a bizonyos kettőspont. Talán ez a példázatbeli gazdag is így élt. Úgy, ahogyan egy másik példázatbeli gazdag, akiről szintén Jézus beszélt. Aki sok-sok vagyont gyűjtött és megelégedetten dicsekedett: “Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve, tedd magadat kényelembe, egyél, igyál gyönyörködjél!” Nem volt őgonosz ember, sőt a világ előtt úgy állt, mint bölcs, gondos, előrelátó, jólszámító valaki, aki szorgalmas is, ügyes is a maga szakmájában, szerencséje is van, amihez hozzányúl, sikerül neki. Mégis azt mondja rá Isten, hogy “bolond!” Olyan megdöbbentőez a szó az Igében: bolond. Szószerinti fordításában talán így lehetne mondani: meggondolatlan. Tehát látszólag, világi, emberi mértékkel mérve nagyon is meggondolt, eszes, aki a jó termést hosszú évekre beosztva biztosítja magának a nyugodt életet, de Isten szerint mégis meggondolatlan, “bolond” ember! Hát nem meggondolatlan az, akinek mindenre kiterjed a figyelme, aki mindennel számol, csak az élet legfőbb realitásával nem? Azzal, hogy bármely pillanatban elkérheti Isten a lelkét! Azzal, hogy van örökélet! Van egy láthatatlan része is az életnek! Mindenre felkészül, csak erre nem! - Bántó, sértő, ha valakire azt mondják, hogy bolond. De jaj nekem, ha Isten mondja rám, hogy bolond! Ez azt jelenti, hogy az ilyen életnek az egész iránya elhibázott. Minden élet, vagy minden életszakasz, amin nem látszik meg az, hogy készül az örökkévalóságra: elhibázott, bolondul eltöltött idő, eltékozolt élet! Jól kiszámít mindent, csak az Istennel nem számol! Meg a lelkével! Pedig, aki Istennel nem számol, az minden egyéb számításával elszámítja magát. - Minden veszteségek között a legnagyobb az, ha valaki a lelkét veszti el. Elveszítheted az egészségedet, a pénzedet, a barátodat, a jó hírnevedet, - mindez semmi ahhoz képest, amit a lelked elvesztése jelent. - Belegondoltál-e már igazán, mit jelentene meghalni anélkül, hogy a lelked megbékült, kiengesztelődött közösségben lenne Istennel?!

Íme ez a gazdag is itt a példázatban, milyen gondtalanul élt. Minden nap dúsan vigadozott... Azután egyszerre kialszik a fény. Ott fekszik az ágyon egy kiszenvedett ember-maradvány. Fáradt kezei, melyek éppen egy “együnkigyunkvigadjunk” után akart kapni, tehetetlenül hanyatlanak le. Üvegesedő szemében az éppen megnyíló örökkévalóság félelme borong. Erre nem számított! Nem az dönti el az “és” után következőszakaszát az életnek, hogy gazdag volt e valaki az “és” előtt vagy szegény. (Erről különben még majd a példázat folyamán bővebben lesz szó.) Az Ige azt mondja nekünk, hogy Isten azért küldötte erre a földre az Ő szeretetének a megtestesülését, Jézust, hogy ha valaki hisz Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mit adhat az ember váltságul az Ő lelkéért?

De nem is szükséges, hogy bármit adjon, mert Isten már adott érte valamit: Jézus életét! Valakit! Jézust! Aki most igazán hisz Ő benne, és úgy hisz, hogy az élete, az emberekhez való viszonya is igazolja, hitelesíti a hitét, az számíthat rá, hogy majd, ha elkérik a lelkét, nyugodtan jelenhet meg Isten előtt. Mert aki igazán hisz

Ő benne, nemcsak a szájával, hanem az életével is, annak megbocsáttattak a bűnei, kiengeszteltettek a vétkei, övé az örökélet!

Ásatások alkalmával találtak olyan régi-régi etruszk sírokat, ahol a halott kezében egy pénzdarab volt. A meghalt így vitte magával a viteldíjat, amiért Káron, az alvilági csónakos átevezett vele a Styx folyón, a halálon túli nyugalom állapotába. Ez a 3000 évvel ezelőtti etruszk halott bennünket is figyelmeztet valamire. Arra, hogy nekünk is kell, hogy valami legyen majd a kezünkben, ha meghalunk. Nem lenne jó üres kézzel meghalni! Nem lehet üres kézzel átmenni a túlsó partra. Mit vihetünk mi magunkkal? Pénzt nem! Se barátot, se semmi egyebet, amivel itt tele volt a kezünk. Mit hát? Azt mondja Jézus: “aki hisz énbennem, ha meghal is él az!” Aki Jézusban hisz, az nem megy üres kézzel, viszi magával Jézus halálának az érdemét, a nagy váltságdíjat. Viszi a kegyelmet! Egyedül a kegyelmet!

Ott van-e már a kezedben, a szívedben ez a “viteldíj? Mert egyedül ettől függ, hogy mi lesz veled, majd ha innen távozol. Ne halogasd hát, hanem igyekezz megbizonyosodni még ma, még most, hogy Krisztus által meg van váltva az utad az örökéletre! A János 5,24 rád is érvényes? Te az a valaki vagy, aki hallod az Ő szavát? ”Aki hisz annak, Aki Jézust elbocsátotta." Tehát a Jézust megváltóul adó Istenben hisz! - E kérdést illetően a gyermekre azt szokták mondani: Óh még túl fiatal ahhoz, hogy ilyen kérdésben dönthessen. Később: túl gondtalan. Majd 20-30 éves korában: túl öntudatos. 30-40 éves korában: túl boldog. 40-50 éves korában: túl elfoglalt. Aztán: túl gondterhelt, 60-70 éves korában: túl öreg már. De vigyázzunk, mert van olyan is, hogy bármely korban: már túl késő! Most még nem késő! Jöjj rendbe Istennel!

Dátum: 1967. január 22. EvangélizációÁmen