Szomorúság

1966. november 13, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

„Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez.”

Kedves Testvéreim! Ezen a mai vasárnapon olyasmiről szeretnék beszélni, ami mindenkinek van, vagy legalább is lehet, amit valamilyen formában mindenki ismer. A szomorúságról.

Nagyon, nagyon sok szomorú ember jár ezen a földön, ebben a világban. Nagyon sok mindenféle szomorúság van, sőt nagyon sokszor előfordul az, hogy még a derűs külsőmögött is lent a léleknek a mélyén valami titkos, mély szomorúság, bánat lappang. Vagy van olyan ember, akinek egy egész életre szóló nagy szomorúsága van, és van olyan ember, akinek apró, mindennapos szomorúságai vannak, csak éppen olyan ember nincs, aki ezt az egyik legmélyebb emberi érzést nem ismeri. Rengeteg sok mindenféle oka lehet a szomorúságnak, amint csak úgy hirtelenjében visszaemlékszem egy-egy szomorú emberre. Csak néhány ilyen okot hadd soroljak fel, amit nagyon sokan ismerünk és amit nagyon sokszor látunk magunk is és találkozunk vele. Például egy lappangó, titkos betegség tudata, amit talán nem tud senki, csak őmaga, de megüli a lelkét és szomorúvá teszi az életét. Mert szomorúnak látja a kilátást. Vagy talán az, hogy összehasonlítja magát az ember másokkal és érzi önkéntelenül is a saját tehetségének a hiányát, és ez teszi szomorúvá. Vagy talán éppen megfordítva: saját tehetségét érzi ugyan, de ugyanakkor azt is kénytelen tapasztalni, hogy nem kap elismerést azért a tehetségért, ami neki esetleg több van, mint másnak, aki pedig jobban megkapja az elismerést érette. Vagy talán lehet oka a szomorúságnak egy boldogtalan, áldatlan házasság, a családi élet boldogságának a hiánya, a meg nem találása. Lehet oka a szomorúságnak egy gyermek, aki nem született meg, vagy egy gyermek, aki megszületett. Mert nemcsak örömet tud okozni egy gyermek a szüleinek, hanem mérhetetlen szomorúságot is. Vagy talán egy bűn, ami eluralkodik az embernek a lelkén és tudja, hogy bűn, de nem tud uralkodni rajta, nem tudja levetni, nem tud megszabadulni tőle, s ez szomorúvá teszi. Vagy egy nagy tragédia, ami lesújtott az életére.

Rengeteg szomorúság van ezen a világon. Tele van ez a földi élet mindenféle szomorúsággal. Szinte azt lehetne mondani, hogy minden embernek megvan a maga egyéni szomorúsága. Tehát nagyon sokféle oka lehet a szomorúságnak, de minőségileg azt mondja az Ige, kétféle szomorúság van: az Isten szerint való szomorúság és a világ szerint való szomorúság. És ezt azért jó így megkülönböztetni és világosan látni, mert eszerint válik ugyanaz a szomorúság vagy fölemelő, vagy lesújtó hatásúvá az életünkben. A világ szerint való szomorúság legmélyebb alapja pedig a bibliai gazdag ifjúnak a példája. Ismeritek bizonyára mindnyájan. Az történt, hogy egyszer egy jómódú, szimpatikus fiatalember föllelkesedett Jézusért. De mikor meghallotta Jézustól, hogy mi az őkövetésének a föltétele, hogy tudniillik adja el minden vagyonát és ossza szét az szegények között, hát egyszerre lelohadt a lelkesedése és így olvassuk tovább az Igében: „Az ifjú pedig e beszédeket hallva, elméne megszomorodva”. Milyen különös: egy szomorú gazdag! Mert ilyen is van. És hogy miért volt szomorú? Olyan különösen hangzik az indokolás az Igében: „Mert sok jószága vala”. Így olvassuk tovább szóról szóra. Tehát ilyen is van. Tudniillik nem tudott megválni tőle. Nem tudta letenni Jézusnak a kezébe, annyira ragaszkodott hozzá. Tehát Testvérek, ebből látszik, hogy az a vagyon, legyen az akár öröm, akár bánat, akár gazdagság, akár szegénység, valami, amit nem tudok letenni Jézusnak a kezébe, az előbb-utóbb megszomorítja az életemet. És a gazdag ifjú eddig nem is volt egyáltalán szomorú. Sőt, nagyon valószínű, hogy nagyon vidám volt és nagyon jókedvűen élvezte a gazdagságának az előnyeit és lehetőségeit. De most, amikor egyszerre szinte mintegy villanásra nyilvánvalóvá vált, hogy ez az, ami őt Jézustól elválasztja, most már a vagyon nem öröm többé a számára, hanem éppen a szomorúságnak a forrása. Mert ez a csodálatos Testvérek, hogy minden, de igazán minden, ami vagy aki elválasztja az embert Jézustól, az valahogyan szomorúvá teszi az embert. Mert tényleg úgy van, akár akarjuk, akár nem, akár hisszük, akár nem, hogy Jézus az Élet. Jézus az örömnek a teljessége. Ahogyan egy Igében meg van írva, hogy „Teljes öröm van Tenálad”. Tehát minden, de igazán minden, ami olyan drága az embernek, hogy nem akarja letenni Jézusnak a kezébe, az előbb-utóbb megszomorítja az életét. Most derült ki, hogy ennek a bibliai gazdag ifjúnak bálványa volt a vagyona. Tudjátok, hogy mi a bálvány? Minden bálvánnyá lehet az ember életében, amihez annyira ragaszkodik, hogy semmiképpen nem hajlandó lemondani róla, ami betölti a szívét, lefoglalja a lelkét, a gondolatait, az érzésvilágát. Tehát ami egészen betölti az életét. Ez a bálvány! A bálvány pedig mindig szomorúvá teszi az embert! S vajon nem azért vagy te szomorú, mert valami az életedben bálvánnyá lett? Talán egy régi, régi emlék, ami annyira belevésődött az életedbe, hogy akárhová nézel, mindig csak azt látod magad előtt? Vagy talán egy nagy csalódás? Emberekben, világban, ami még mindig úgy megüli a lelkedet, hogy nem tudod túltenni magadat? Vagy talán az a fájdalom, hogy nem úgy alakult az életed, ahogyan azt te valamikor elképzelted? Vagy talán egy drága halott, akit az Isten már elvett, de te még nem adtad vissza, és még mindig nem akarod kiengedni a kezedből? Vagy talán egy bűn, ami eluralkodott rajtad, vagy talán egy álom, ami nem akart megvalósulni soha? Mert ez mind lehet bálvány és a bálvány mindig szomorúvá teszi az embert!

Ugye, érzitek Testvérek, hogy az ilyen szomorúság tulajdonképpen a saját önzőszívünknek a szomorúsága. Leleplezi azt, hogy mi van a szívben. Mert nagyon igaz, hogy semmiről nem lehet jobban megismerni egy embernek a belsejét, mint arról, hogy min szomorkodik. Hogy mi az, ami szomorúvá teszi. A gazdag ifjúnak az esetében a szomorúságban fordul ki az, ami eddig benne volt a szívében, valahogy úgy leplezve volt. Benn, mélyen. A bálványa most lepleződött le. Eddig Ő maga sem tudta. Ő azt remélte, hogy Jézust is követheti, meg a saját önzőszívét is. És azután most jön rá arra, hogy ezt nem lehet. Ezt nem lehet így csinálni.

Ezért olvassuk róla, hogy: „Elméne megszomorodva!” Ez tulajdonképpen a ki nem elégített önzésnek a szomorúsága. Figyeljétek meg a szomorúságaitokat. Majdnem mindig ilyen önzőszomorúság az, ami megüli az embernek a lelkét. Ami pedig nem egyéb, mint önsajnálat. A saját elképzeléseid beteljesülésének a hiánya. Pontosan az ellentéte ennek az úgynevezett szent szomorúság. Ilyenről is van szó a Bibliában. Amikor Jézus közeledett Jeruzsálemhez „látván a várost, síra azon”. Így olvassuk Lukács evangéliumában. Látván a várost, síra azon. Ez is szomorúság, de egészen másfajta. Ez jellegzetesen Isten szerinti szomorúság. Jézus nemcsak a temetőben sírt, nemcsak egyik legjobb barátjának, Lázárnak a sírjánál sírt, ahogyan meg van írva róla. Jézus az ellenségének a sírjánál is sírt. Látván a várost, azt a várost, amelyikről tudta, hogy meg fogja Őt ölni, síra azon! Nem magát siratta, nem magát sajnálta. Ezt a várost siratta. Mi szomorította meg ennyire? A várost fenyegetőisteni ítéletnek a közeledése és annak a feltartóztathatatlansága.

Az egész népet fenyegetőrettenetes büntetésnek az előre látása. Sírt azért, mert látta, hogy emberek esztelenül rohannak a vesztükbe. Fájt a vakság és fájt az a büntetés, ami rájuk vár, és fájt az a pusztulás, ami őket fogja érni, és fájt a kárhozat.
Testvérek, nekünk ezt a fajta szomorúságot kellene megtanulni. Ezt a szent szomorúságot, a másokért való szomorkodást. A mások baján való sírást. Figyeljük csak meg, hogy mi szokott bennünket bántani? Mikor sírtunk utoljára? És akkor miért? Vajon valaki másért? És amikor valaki másnak a nyomorúságán sírtunk, akkor is vajon nem úgy volt-e inkább, hogy beleképzeltük magunkat annak a másik embernek a sanyarúságába és tulajdonképpen akkor sem őrajta sírtunk, azon a másikon, hanem akkor is önmagunkon sírtunk. Tudnál-e sírni például a szomszédon, aki olyan rettenetes, sokszor megbántott már és felbosszantott? Tudnál-e sírni azért, hogy az a szerencsétlen még mindig nem ismeri Jézust? És a vesztébe rohan a nyomorult? Tudnál-e sírni ezen? Vagy nem úgy van-e, hogy hamarabb sírunk egy csésze miatt, ami eltörött, mint egy emberi lélek miatt, amelyik eltörött? Ó,

de rettenetesen önzőa mi szomorúságunk! Még a mások nyomorúságán érzett szomorúságunk, még a részvét könnyeink is mind azt hirdetik, hogy önmagunkat szeretjük csak. És önmagunkat sajnáljuk és önmagunkat féltjük az esetlegesen bekövetkezhetőhasonló veszedelmektől, mint amiben az a másik ember van. Természetes dolog, hogy vannak az életben olyan tragédiák is, és vannak olyan események, amelyekben teljesen indokolt a szomorúság. Magától értetődőa szomorúság. Erre is van eset a Bibliában, de rengeteg van az életben különösen. Mert a Bibliában az az ősi jeremiási prófécia, amelyik a betlehemi gyermekmészárlásban teljesedett be, ami így hangzik, hogy: „Szó hallatszik Rámában, sírás és rívás,

Rakhel siratta az őfiait és nem akart megvigasztaltatni az őfiai felől, mert nincsenek.” Borzasztó sok tragédia történik ebben az életben. És éppen a lelkipásztorok, akiknek az emberek nem annyira az örömüket, mint inkább a szomorúságukat szokták odavinni, tudnak nagyon sok esetet elmondani, hogy milyen mérhetetlen szomorúság emészti egy-egy embernek a szívét. Nos, drága Testvérek, ilyenkor kell különösen nagyon vigyázni a lélekre, mert a szomorúság olyanná teszi az embernek a lelkét, mint a frissen szántott föld, s most az a nagy kérdés, hogy milyen mag hull bele. A szomorúság tulajdonképpen egy nagy lelki éhség, és éppen az a nagy kérdés, hogy mivel akarja valaki kielégíteni ezt az éhséget, mert az nem mindegy. Jaj, annak, aki a szomorúság elől különböző illúzióknak a világába menekül. Drága Testvérek, ne mondjatok nagyon könnyű ítéletet azok fölött, akik például a talponállókban tántorognak. Mert azoknak is talán a legtöbbjük valamilyen titkos szomorúság elől menekült oda. Az alkohol mámorába menekült az elviselhetetlennek vélt élet valósága elől. Mi sem könnyebb, mint felhajtani egy-két féldecit, s az ember máris ott van egy másik világban. Egy szép, de veszedelmes világban. Az illúzióknak a világában. És hogyha valaki nem tud az Istenhez menekülni, vagy nem akar az Istenhez menekülni a maga szomorúsága elől, hát mondjátok meg nekem, hogy hova meneküljön? Legközelebb és legkönnyebben a pohárhoz. Vagy egy másik valaki talán a munkába temetkezik bele. Vagy talán illegális örömökbe, vagy talán ábrándozásba, ábrándvilágba. A megcsalt feleség például a gyermekei esztelen rajongó szeretetébe. Vagy a boldogtalan férj talán irreális ambíciók hajszolásába. Mindegy, hogy hová! Menekülni az elviselhetetlen valóság elől. De az illúziók mindig becsapnak. És sohasem vigasztalnak, hiszen éppen ezért illúziók. És így válik azután a szomorúság előbb komorsággá, azután elszigeteltséggé, azután keserűséggé, majd elkeseredettséggé és végül kétségbeeséssé. És hogy a kétségbeesés hova vezet, azt mindnyájan tudjuk.

Mennyire igaza van az Igének, amikor ezt mondja, hogy: „A világ szerint való szomorúság halált szerez!” Éppen a Rákhelnek egyébként nagyon indokolt szomorúságánál van egy rettenetes mondat. Így hangzik: „Nem akart megvigasztaltatni az őfiai felől, mert nincsenek!” Tehát nem az van benne, hogy nem tudott megvigasztaltatni, hanem az, hogy nem akart. Vigasztalhatatlanul szomorú volt. Nem fogadta el a vigasztalást és meg sem hallotta a vigasztalást. Mert nem akarja hallani a vigasztalást. Beletemetkezik a szomorúságába. És ez a legveszedelmesebb menekülés a szomorúság elől. Amikor valaki a saját szomorúságába menekül bele, és abba ássa bele magát teljesen. Pedig, az ilyen Rákhelek számára is van ám vigasztalás. Volna. Sőt, nemcsak hogy volna, hanem van is. Van vigasztalás mindenféle szomorúságra! Micsoda? Különös, de így van, hogy a világ legmélyebb szomorúsága, vagy talán így mondhatnám helyesebben, a világ legszentebb szomorúsága, az a Gecsemáné kertbeli mélység, amelyben ezek a szavak hangzottak el: „Felette szomorú az én lelkem.” Ilyen szomorúság még nem volt a világon! És ebben a szomorúságban benne van minden. Jézus szomorú Júdásnak az árulása miatt, Péternek a hittagadása miatt, tanítványainak a legkritikusabb pillanatban való elalvása miatt, a népe miatt, amelyiket vak vezetői istengyilkosságba hajszolnak bele, az egyházi bíráskodás miatt, amelyik az Isten nevében ítéli el az Isten Fiát, a világi bíráskodás miatt, hogy a híres római jogszolgáltatás az egyetlen igazán ártatlan embernek nem nyújt védelmet, és főleg az elhagyatottság miatt, mert mindenki elhagyja, még az Isten is! Ilyen szomorúság még soha nem emésztett, nem gyötört ezen a világon emberi lelket. És mégis, milyen különös, hogy ez a mindhalálig való szomorúság az egyetlen igazi gyógyítója a mi szomorúságunknak. Ez a szomorúság az egyetlen igazi forrása minden vigasztalásnak. Mert ez azt jelenti, hogy a mi legmélyebb szomorúságunkban is ott van velünk az Isten. És hogyha valaki menekülni akar a szomorúsága elő, hát meneküljön az Istenhez, Aki mindenkinél jobban tudja, hogy mit jelent a szomorúság és mindenkinél jobban ismeri, a saját tapasztalatából ismeri, abból a Gecsemáné kertbeli mélységből, amit az előbb felolvastam a Bibliából. És én tudom, hogy éppen a szomorúság az a lelki állapot, ahol legközelebb van az ember az Istenhez. Gondolj tehát a Jézus szomorúságára! Engedd be a magad szomorúságába Jézus Krisztust. Ő közelebb van hozzád, Ő van a legközelebb hozzád! Közelebb, mint a pohár, közelebb, mint a munka, vagy mint az illegális öröm, vagy mint az álmodozás, vagy mint bármi más ezen a világon. Ezt soha nem fogod megbánni. „Az Isten szerint való szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez!” Azt mondja az Ige. Én nem tudnám annak a lélektani folyamatát leírni, ahogyan egy emberi lélek Jézus közelében megvigasztalódik. De van úgy, ahogyan az előbb is idéztem már és most újra visszatérek reá, meg van írva a Bibliában, hogy: „Teljes öröm van Tenálad!” És azt tudom, mert tapasztalatból ismerem, hogy aki igazán odafordul Istenhez, de igazán, ahhoz az Istenhez, Aki a Názáreti Jézusnak a személyében végigjárta ennek a mi furcsa földi életünknek minden szomorú útját, aki igazán odafordul ehhez az Istenhez, megtapasztalja, hogy igaz, hogy valóban Ő nála van a teljes öröm. És akkor még a szomorúságain is átsüt valami felülről jövőtiszta derű. Azt mondottam, én nem tudom, hogyan történik az, hogy Jézus jelenlétében megvigasztalódik az ember, de azt tudom, hogy Jézus valahogy határt szab az ember egyébként határtalan és parttalan szomorúságának. Mégpedig valahogy olyanformán szab határt, hogy a Rákhel már nemcsak a fiai elvesztését látja, tehát már nemcsak a rosszat látja, azt is, persze, de valami jót is. Valami olyan jót, ami be van burkolva abba a rosszba. Mert minden rosszban van valami jó. De ezt azután, ezt a jót igazán csak a Jézus kezét fogva, és csak Jézusba kapaszkodva lehet felismerni. Láttam én már hálát adni embert az élete tragikus sorsfordulatáért!

Végül tehát az a helyzet, hogy ugyanaz a szomorúság lehet Isten szerinti szomorúság és lehet világ szerinti is. Csak attól függ, hogy közelebb visz-e az Istenhez, vagy eltávolít az Istentől. Tehát tulajdonképpen nem is az a legdöntőbb az életünkben, hogy mi történik - mégha akármi történik is -, sokkal döntőbb az, hogy mivé formál engem az, ami történt. Mit teszek vele, vagy az mit tesz velem. És mire használom föl. És akkor kiderül, hogy ugyanaz a szomorúság, ami Jézus nélkül lever, Jézussal együtt nagy magasságokba emelhet föl. És ugyanaz a szomorúság, ami Jézus nélkül gúzsba köt és megbénít, Jézussal együtt meggyógyít és jobb emberré tesz. Ha valaki nem búnak adja a fejét, hanem Jézusnak, akkor még a szomorúságát is hasznára fordíthatja, hiszen meg van írva az is, hogy „minden javukra van azoknak, akik az Istent szeretik!”

Minden! Tehát akkor a szomorúság is! Hogyan? Ezt csak Jézus tudja megmondani. Meg is mondja. De csak közvetlenül, de csak személyesen. Mindenkinek. Én csak azt tudom, hogy az az Isten, Aki húsvétkor a legreménytelenebb halálból is életet tudott kihozni, teremteni, ez az Isten a legnagyobb szomorúságból is tud jót kihozni. És hogyha átadod szomorúságodat Istennek, akkor már az Ő Lelke kezd munkálkodni abban a szomorúságban, s akkor egyszerre érvényessé válik az, amit Jézus mondott: „Boldogok akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak!”

Nem azt mondja, boldogok lesznek majd, ha ez vagy az történik, majd ha ez vagy az elmúlik, vagy beteljesedik. Nem! Azt mondja: „Boldogok!” Most! A szomorúságban is boldogok. Mert akkor már a szomorúságuk megvigasztalt szomorúsággá válik. És akkor, ha marad is még fájdalom, de nincs benne többé szomorúság. Minden szomorú embernek a gyönyörűénekét énekeljük most el:

Én lelkem, mire csüggedsz el?
Mit kesergesz ennyire?
Bízzál Istenben s nem hágy el,
Kiben örvendek végre,
Ki nekem szemlátomást
Nyújt kedves szabadulást,
Nyilván megmutatja nekem,
Hogy csak őaz én Istenem.

42. zsoltár 7. vers

Ámen.

Dátum: 1966. november 13.