Mit kérhetünk az imádságban?

1965. szeptember 12, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

„Hasonlatosképen pedig a Lélek is segítségére van a mi erőtelenségünknek. Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek esedezik mi érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint esedezik a szentekért.”

Testvérem! Az elmúlt hetekben valamelyik bibliaórán arra kértem a testvéreket, és mostan ugyanazt teszem az itt jelenlévőkkel is, hogy ha van valakinek valamilyen hitbeli problémája, lelki problémája, vagy hogyha az Ige olvasása közben bukkan rá egy olyan Igére, amellyel kapcsolatosan szeretne igehirdetés formájában választ hallani, azt írja le egy darab papírra, s juttassa el a lelkészi hivatalba, akár név nélkül is. Időnként, vasárnaponként egy-egy ilyen kérdést vennénk elő és próbálnánk Isten Igéjének a fényében keresni reá a megoldást. Mert tudjátok, úgy van az, hogy ami az egyik embernek probléma, az rendszerint több más embernek is ugyanúgy problémája szokott lenni. Egy-egy konkrét kérdésről szóló Igehirdetés rendszerint egyszerre több ember számára is aktuálissá válik.

Nos, tehát máris beérkezett néhány ilyen kérdés kedves Testvérek, és ezen a mai vasárnapon szeretnék egyre felelni. Így hangzik ez a kérdés: „Nagy problémám az imádkozás. Mi az, amit lehet kérni Istentől és mi az, amit nem? Hogy kell érteni Jézusnak azt a mondását, hogy amit csak kértek az én nevemben, megadja néktek a ti mennyei Atyátok? Az ember például kéri, hogy gyógyuljon meg a hozzátartozója, és nem gyógyul meg. Vagy az ember csak az üdvözülésre szóló imádságait kérheti tusakodva? Mert az egyezik az Isten akaratával? És a többit csak úgy kérheti, hogy mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te?” Tehát Testvérek, ez a kérdés.

Bizonyára nemcsak annak az egy léleknek a kérdése, aki ezt feltette, hanem egészen bizonyosan sok más embernek a problémája ez. Most tehát én nem általánosan az imádságról szeretnék prédikálni, hanem csak arról az egy kérdésről, ami fel van itt vetve. Mi az, amit kérhetünk, és mi az, amit nem. Tehát arról, hogy mit kérhetünk és hogyan kérhetjük Istentől imádságainkban. És én azt hiszem Testvérek, hogy minden komolyan imádkozó ember beleütközött már ebbe a problémába. Nem is azt mondom, hogy találkozott vele, hanem beleütközött. A mit és a hogyan problémájába. Amint hallottuk az Igéből, Pál apostol is ismerte ezt a kérdést. Hiszen íme ilyeneket mond, hogy „Azt amit kérnünk kell, úgy, ahogy kérnünk kellene, nem tudjuk”. Egész egyszerűen azt mondja Pál, hogy nem tudjuk. Talán gyenge vigasztalás, de hadd mondjam mindjárt a legelején Testvérek, hogy ez még mindig sokkal jobb, mintha olyan nagyon jól tudnánk. Mindig gyanús az, amikor valakinek olyan nagyon könnyen, olyan flottul megy az imádság. Mindig gyanús az, amikor valaki úgy érzi, hogy nagyon jól tud imádkozni. Mindig gyanús az, amikor valakinek az ajkán csak úgy ömlenek az imádságnak a kenetes szavai. Rettenetes ez. És mindig gyanús az is, ha valaki szinte szemrebbenés nélkül tudja végigmondani a Miatyánkot, vagy akármelyik másik imádságot.

Én azt hiszem, az igazi imádkozó ember sokkal inkább azt érzi, amit Pál apostol mondott és nyilván érzett is, hogy azt, amit kérnünk kellene, nem tudjuk kérni. Sem azt nem tudjuk, hogy mit, sem azt, hogy hogyan. Egyszerűen nem tudjuk. Csak néhány ilyen „nem tudjuk”-ot hadd próbáljak említeni előttetek. Például, rögtön a legelső probléma, amit nem tudunk: nem tudjuk magunkat igazán koncentrálni az imádságra. Pedig ez lenne az imádságnak az alapállása. Odakoncentrálni teljes figyelmünket és teljes lelkünket az Istenre. Egyszer egy ember azt mondotta a lelkipásztorának, amikor erről szó volt, hogy ez azután már igazán nem olyan nagy dolog! Mire a lelkipásztor azt mondotta neki, hogy kedves Testvérem, ha maga csak két percig tud gondolni csak az Istenre, magának adom a lovamat. Akkor még a lelkészek lovon jártak. Mire az ember leült és elkezdett gondolni az Istenre. Egy perc múlva azonban már felugrott, odament a lelkészhez és azt mondotta: Na, és a lóval együtt megkapom a nyerget is? Hát Testvérek, valahogyan így tudunk mi gondolni az Istenre. Rögtön elkalandozik a gondolatunk máshova, a nyeregre, meg más egyéb dologra. Zokon vesszük például Péter apostoltól, meg Jakabtól, Jánostól, hogy azon a gyötrelmes Gecsemáné éjszakán egyetlen órát sem tudtak együtt vigyázni Jézussal. Hát miként lehet, hogy egy óráig sem tudtak kitartani imádságban virrasztva, akkor, amikor az ő Mesterük gyötrődött? De tudjátok ti azt Testvérek, hogy milyen hosszú egy óra? Próbáljatok meg ma este egy órát imádkozni. Nem tudunk. Még ezt sem tudjuk! Pedig ez a legegyszerűbb. Vagy például gondold el, hogy a kislányod megbetegszik, lázas éjszakán odahív magához és azt mondja: Édesapám, vagy Édesanyám, én érzem, hogy nagyon beteg vagyok, talán meg is fogok halni, imádkozz velem. És akkor te ott állsz mellette zavarodottan és érzed, hogy nem tudsz imádkozni. Azt sem tudod, hogyan fogjál hozzá, hogy miként is kell ilyen helyzetben imádkozni.

Egy hívő férfi jött egyszer hozzám és elmondotta, hogy a felesége rettenetes testi fájdalmak között kínlódik, gyógyíthatatlan betegségben és azt mondotta, tulajdonképpen nem is tudom, hogy mit kérjek az Istentől számára. Azt-e, hogy vegye magához az Isten, vagy azt, hogy tartsa életben. Nem tudom, mit kérjek. Ismeritek azt az érzést, amikor az embernek a szíve tele van ellentétes gondolatokkal, ellentétes érzésekkel. És maga sem tudja, hogy most mi lenne a jó. Mi is lenne az, amit most kérni kellene ebben a szituációban. Pál apostolnak a lelke is ilyen helyzetbe került egyszer, amikor azt írta az egyik levelében, hogy szorongattatom e kettő között, kívánván elköltözni, mert az sokkal inkább jobb, de e testben megmaradni tiérettetek pedig szükségesebb. Ő maga sem tudta, melyiket kérje a kettő közül.

Egy hívő édesanya mondotta el, hogy a leánya megismerkedett valakivel és úgy látszott, komolyra válik a dolog. És akkor így folytatta tovább, de nem is tudom, hogy mit kérjek a számukra. Azt kérjem-e, hogy legyen belőle házasság, vagy inkább azt, hogy menjen széjjel a parti? Nem tudom. Ahogy Pál apostol mondotta: „Amit kérnünk kell, ahogy kérnünk kellene, nem tudjuk”. Nem tudjuk, sem azt, hogy hogyan, sem azt, hogy mit. Só, de nagyon sokszor nem tudjuk! Olvassuk a Bibliában, hogy ha kérünk valamit az Ő akarata szerint, meghallgatja. Hát ez nagyon tiszta és világos beszéd, de ott van a nagy probléma, hogy hát mi az Ő akarata? Honnan tudom én azt igazán, hogy mi az Ő akarata? Oly végtelenül tanácstalanok tudunk lenni az Isten akaratát illetően, annyira összezavarodik a szívünkben a saját gondolatunk és a saját akaratunk, meg az Isten akarata, hogy nem tudjuk megkülönböztetni egyiket a másikától. Nem tudjuk, hogy melyik most az én szívemnek a gondolata és melyik az Isten gondolata. Jobb szeretnénk, hogy Isten jöjjön velünk a mi utunkon, Isten pedig azt akarja, hogy mi menjünk vele az Ő útján. Hát jó, rendben van, dehát melyik az Isten útja? Nem tudjuk! És olvassuk azt is a Bibliában egy helyen, éppen az imádsággal kapcsolatosan, hogy nem kapjátok, mert nem jól kéritek. Hát hogyan lehet jól kérni? Mi az, amikor jól kérünk valamit? Talán nem kérjük elég forrón, nem kérjük elég tüzesen, rámenősen, tusakodva, követelőzve? Vagy talán éppen akkor nem imádkozunk jól, amikor azt hiszszük, hogy nagyon forrón és nagyon követelőzve imádkozunk? Mert ez is lehet ám! Egyszer egy római százados mindössze ennyit mondott Jézusnak: Uram, nem vagyok méltó, hogy az én hajlékomba jöjj, és ez tökéletesen elegendő volt. És teljesen rendbejött minden. Sőt, hogy ha még tudjuk is, hogy mit is akarunk kérni az Istentől, tehát mikor egészen konkrét kéréssel megyünk az Isten elé, akkor is, ó, de sokszor előfordul, hogy pontosan az ellenkezőjét kérjük annak, amit kellene. Olyat kérünk, ami nem jó. Ami egyenesen káros lenne a mi számunkra, ha azt megkapnánk. Olyan különös dolog az, hogy az ember még a saját baját, a saját szükségeit sem látja át igazán. Hányszor előfordul az, hogy azt tartjuk a legrosszabbnak, ami pedig nem is a legrosszabb. Az ember ma már olyan sokat tud. Lassan már kikutatja a világmindenségnek a titkait, de a saját lelkének a titkaiba nem lát bele. Önmagát nem ismeri. Fogalma sincs róla, hogy mire van neki igazán szüksége. Hogy mi az ő igazi nyomorúsága. Nem tudjuk! Nem tudjuk!

Hát nem rettenetes dolog az kedves Testvérek, hogy mindennél inkább szükség lenne az imádságra és éppen erre nem vagyunk képesek? Nem tudunk imádkozni! Nem tudok imádkozni, s ez éppen olyan borzasztó, mintha valaki azt mondaná, hogy nem tudok lélegzetet venni. S hogy az milyen borzalmas dolog, azt minden asztmás tudja. Tehát éppen az imádság, ami pedig minden problémánkra és minden kérdésünkre az egyetlen megoldás, az egyetlen lehetőség volna a számunkra, éppen az maga válik számunkra problematikussá és nehézséggé. Azt, amit kérünk, amint kellene, nem tudjuk. Nem tudunk imádkozni! Tudjátok Testvérek, ebben a fölismerésben, hogy nem tudunk imádkozni, mégis van valami nagyon jó. Mégis van valami egészen nagyszerű. És én nagyon örülök, amikor valaki elérkezik odáig, hogy már tudja, hogy nem tud imádkozni. Mert nézzétek, ez, hogy nem tudunk imádkozni, ez a Bibliában van benne. Nemcsak az van benne a Bibliában, hogy kérjetek és adatik néktek. Nemcsak az van, hogy amit az én nevemben kértek, megadja néktek azt az én mennyei Atyám, vagy megcselekszem én azt. És így tovább. Ehhez hasonló hatalmas ígéretek vannak a Bibliában. Valamint az is benne van, hogy amit kérnünk kellene, amint kellene, nem tudjuk. Tehát az is benne van, hogy nem tudunk imádkozni, és hogyha ez benne van a Bibliában, akkor ez azt jelenti, hogy az Isten ismeri ezt a mi erőtlenségünket. Ezt a mi képtelenségünket. Ez azt jelenti, hogy nem tudunk, hogy Isten már számított rá, hogy nem tudunk imádkozni, és ezért van megírva, hogy: „De a Lélek segítségül van a mi erőtlenségünkben, hogy amit kérnünk kell, amint kérnünk kellene, nem tudjuk, de maga a Lélek esedezik érettünk kimondhatatlan fohászkodással.” Mert értsük meg Testvérek, az Isten Lelke, Jézus Lelke, a Szentlélek segítségére van ennek a mi erőtelenségünknek. És Ő maga kimondhatatlan, szavakban kimondhatatlan könyörgésekkel és fohászkodásokkal esedezik érettünk. Én nem tudnám azt megmagyarázni, hogy hogyan fonódik össze egymással a mi imádságunk meg a Szentléleknek ez a szavakba nem foglalható könyörgése, de valami módon mégiscsak összefonódik egymással.

Talán valahogy olyanformán, mint amikor egy hívő édesanya azt mondja a gyermekének, hogy gyere, imádkozzunk! És a gyermeke kicsi kezecskéit belefogja a saját összekulcsolt kezébe és így valahogy együtt imádkoznak. Valahogy olyanformán, mint ahogyan egy pár évvel ezelőtti élményem szerint, kórházban feküdtem, félöntudatlan állapotban súlyos betegen, rettentő lázzal és meglátogatott az én kedves kollégám, a gyülekezetből, a munkatársam és mondottam neki, hogy nem tudok imádkozni, mert annyira gyenge vagyok. És akkor ő az ő hatalmas, erős kezébe befogta az én kezemet, és ő imádkozott velem, egy lélekké válva velem. Valahogy ilyenformán. Mindenesetre, amikor imádkozunk, akkor mindig belekapcsolódunk egy olyan lelkiségbe, egy olyan szellemi atmoszférába, ahol az Isten Lelke hat. Aki imádkozik, az alkalmat ad az Isten Lelkének arra, hogy az Ő Szent Lelkével hasson reá. Mert nem az a legfontosabb az imádságban, hogy én valami módon hatok az Istenre, hanem ennél sokkal fontosabb az, hogy Isten hat énreám imádság közben. Hiszen az Isten sokkal többet tud rólunk, mint amennyit mi önmagunkról. Képzeljük csak el, hogy mi mondunk valamit imádságunkban az Istennek és Ő nemcsak azt tudja, amit mi mondunk abban a pillanatban, hanem nagyon jól tudja mindazt a rejtett és tudatalatti mélységekben lévő motívumot is, amiből a tudatosan megformált gondolatok származnak. Isten Lelke behatol a tudatvilágunknál sokkal mélyebben lévő rétegekbe is és onnan hozza elő a mi igazi szükségeinket és tárja oda kimondhatatlan fohászkodásokkal, szavak nélkül, szavakba nem is foglalható esedezésekkel az Isten elé. Ez az, hogy maga a Lélek esedezik kimondhatatlan fohászkodással a szentekért.

Tehát úgy is mondhatnánk, hogy Isten folytat beszélgetést Istennel rólam. De a csodálatos beszélgetésbe valamilyen módon bele von engem is. Tehát nem rajtam kívül történik ez a beszélgetés, hanem valami módon az imádságomon és az én szavaimon keresztül. Ezért nem baj, hogyha nem tudok imádkozni! Ezért nem baj az, ha nem is tudom pontosan, hogy mit is kell kérnem. Mert Istennek a Lelke bennem úgy is azt kéri majd, ami igazán Isten szerint való, ami jó, ami nekem való, amire igazán szükségem van. És az Isten így hallgatja meg az imádságunkat. Ezt mondja az Ige, hogy: Aki a szíveket vizsgálja, tudja, hogy mi a lélek gondolata, mert Isten szerint esedezik a szentekért. Persze, hogy előfordul, hogy az én gondolatom nem az, ami Isten gondolata. Valami egészen más. De nem baj! Tárjam csak oda egészen nyugodtan az én gondolatomat, az én kívánságomat az Isten elé, és majd Isten Lelke átformálja, Isten szerint való gondolattá és Isten szerint való kívánsággá. És úgy hallgattatik meg az imádság. Az én gondolatom talán az, hogy gyógyuljon meg a betegem. És ezért könyörgöm. Istennek a gondolata pedig talán az, hogy érjen meg a betegem a szenvedések tüzében az örökkévalóságra. És így száll a Lélek kimondhatatlan esedezése az Isten elé.

De akkor én hiába imádkozom? Nem! Sőt, sokkal többet kapok, sokkal nagyobb ajándékot, mint amilyet kérnék. De ha Isten folytat beszélgetést rólam Istennel, akkor miért nem maradhatok ki én ebből? Miért kell nekem ebben részt vennem? Azért kedves Testvérek, mert éppen amikor imádkozom, amikor kérek valamit, akkor vagyok abban a lelki magatartásban, amiben el is tudom fogadni azt, amit kérek Istentől, amit Isten adni akar nekem az imádságban, az imádságomra. Tehát hogyha igaz az, hogy az Isten Lelke maga is résztvesz valami módon az én imádságom szavaiban, már pedig igaz, mert erről van szó ebben az Igében, akkor tudjátok mit kellene nekünk csinálni? Minden alkalommal, mielőtt imádkoznánk, egy időre elcsendesedni és kérni Isten Szent Lelkét, hogy Te mit akarsz most, hogy én kérjek. Tehát mintegy alkalmat adni Isten Lelkének arra, hogy formálja a mi imádságainkat. Nos, és hogy imádkozna hát Istennek a Lelke az én szavaimon keresztül? Egészen bizonyosan úgy, hogy szorosan alkalmazkodna Istennek a Bibliában adott kijelentéseihez. Hát csak néhány dolgot hadd említsek: Isten semmit nem szeret annyira, mint hálát adni az Istennek, mint hálával magasztalni az Istent. Figyeljétek csak meg, milyen nagyon sokszor tárul boldog, hálaadó dicsérő imádságra Jézusnak a Lelke, hányszor adott Ő hálát. Szinte mindig azzal kezdte, hogy hálát adok Néked Uram! Tehát hogyha ugyanez a Lélek, Jézusnak a Lelke formálja a te imádságodat, akkor a te imádságodban nagyon sok lesz a hála, akkor mindig újra és újra hálát adunk Istennek.

Én már nagyon sokszor megtapasztaltam, hogy a mi száraz, ellaposodott imaéletünket szinte semmi nem frissíti fel úgy, mint az, amikor elkezd az ember hálát adni. Egy bizonyos, hogy a szívből jövő hálaadó imádság mindig összhangban van a Léleknek azzal a bizonyos titokzatos és szavakba nem foglalható esedezésével. Azután az is az Isten Szent Lelke szerint való imádság, ha másokért imádkozunk. Különösen olyanokért, akik nem is nagyon szimpatikusak nekünk. Tehát mondjuk, egyenesen az ellenségeinkért. Amikor odaállsz az Isten elé a magad terheivel, akkor jó, ha meghallod Isten Lelkének a figyelmeztetését. Ott van a figyelmeztetés, hogy jó, jó, de mi van azzal a másik emberrel, akinek még nagyobb terhe van az életben, mint amilyen neked? Az a titokzatos Lélek, hogyha igazán hallgatnánk Reá, hatalmasan kitágítaná a mi imádkozó felelősségünket. Más emberek felé. Kilendítene bennünket a csak magunk körül forgó önző imádságaink körforgásából. Az is egészen bizonyos, hogy a másokért mondott könyörgésekből nagyon sok rezdül meg a Léleknek abban a ki nem mondható könyörgésében. Figyeljétek meg, Jézus is így imádkozott.

Azután még valamit. Az a Lélek, Aki segítségül van a mi erőtelenségünkön, a legszívesebben magát Istent kéri az imádkozó ember számára. Nem Istennek ilyen vagy amolyan belenyúlását az életünkbe, Istent magát kéri. Mert ugye emberek között is akkor van két ember igazán jóban egymással, amikor már nemcsak kellemesen el tudnak beszélgetni egymással, hanem akár hallgatni is tudnak már egymás társaságában. Csendben, szavak nélkül. És talán az imádságnak a legmagasabb foka éppen ez. Csendben, szavak nélkül együtt lenni az Istennel. És amikor ebben a csendes, meghitt együttlétben már elhallgat minden emberi szó, talán akkor kezdődik meg igazán az, amit Pál ír, hogy maga a Lélek esedezik érettünk kimondhatatlan esedezéssel.

Befejezésül Testvérek, még csak annyit, hogy valahányszor imádkozunk és itt most mindegy, hogy mikor, tehát reggel, amikor magunk elé képzeljük az egész napnak minden feladatát, gondját, baját, vagy nap közben, az asztalnál étkezés előtt, vagy után, vagy este, amikor visszatekintünk az egész elmúlt napra, számot adunk az Istennek a végzett dolgokról és odatárjuk eléje a nyomorúságainkat, a mulasztásainkat, tehát valahányszor, amikor imádkozunk, számoljunk mindig azzal, hogy az imádságunknak a mélyén Jézus Lelke valami módon együtt imádkozik velünk. Hogy a mi imádságunknak a szavai mögött ott rezdül valami módon a Szent Léleknek szavakba sem foglalható könyörgése. Ha pedig ez így van, akkor a te imádságodnak, meg az én imádságomnak éppen olyan értéke van az Isten előtt, mint akár Jézusénak. Mert hiszen ugyanaz a Lélek, Aki Jézusban imádkozott, imádkozik benned és imádkozik énbennem is. A Léleknek az imádsága emeli föl a mi magunk nyavalyás és gyarló imádságait Jézus imádságának a magaslatára. És akkor semmi különbség nincsen aközött, hogy akár egy egyszerű, gondolatait szavakba is alig tudó öreg néni kér valamit az Istentől, vagy pedig maga Jézus! Isten egyforma figyelemmel hallgatja a te imádságodat és Jézus imádságát. Imádkozz tehát nyugodtan! Ahogy tudsz, ahogy a Lélek indít. Jézus nevében!

Ámen.

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!
Lélekből, lelkesen kérni taníts!
Üdvözítőm te vagy,
Észt, erőt, szívet adj,
Lelkeddel el ne hagyj!
Kérni taníts!

479. ének 2. vers

Dátum: 1965. szeptember 12.