Jézus mégis él!

1965. április 18, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

„És mondának azok néki: Asszony mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt.”

A felolvasott történetben a nagy, örvendetes, húsvéti eseménynek egyik legnagyszerűbb jelenete tárul elénk. Arról van benne szó, hogy egy szomorú emberi lélek, akinek Jézus volt minden reménye és azt elvesztette: miként győződik meg róla, hogy Jézus mégis él! Ezt a nagy diadalmas húsvéti örömhírt szeretném én is ma hirdetni, hogy Jézus mégis él!

Szomorú húsvét reggel virradt erre a Mária Magdalénára, akiről itt szó van. Nem elég, hogy meghalt Jézus, az egyetlen, Aki célt, értelmet, tartalmat adott eddig az életének - most már még a földi maradványait sem találja, hogy legalább haló porában vehetné körül hálás kegyeletével -, íme a sír üres! Ezt már igazán nem lehet tovább bírni! Kitör belőle a keserűség, sírva panaszolja a bánatát: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették!”

Úgy érzem, Testvérek, mintha ezekben a vigasztalan szavakban számtalan mai ember húsvéti hangulata nyerne kifejezést a mi életünkben is. Mintha ugyanilyen panasza lenne ma is nagyon sok léleknek! Mert talán volt olyan idő, amikor még megvolt Jézus, régen, talán amikor még a konfirmációi órákra jártunk, - vagy a negyvenes-ötvenes évek ébredési időszakának forró légkörében, amikor még gyermekibb hittel tudtunk föltekinteni Reá, - volt olyan idő, amikor még szerettük, közelről éreztük a jóságát, segítő erejét, hallottuk a szavát, - amikor még boldogan mondtuk neki, hogy URAM! És úgy is éreztük, hogy az! - De azután lassan, szinte észrevétlenül eltűnt az életünkből! Közbejött valami, és eltakarta az arcát... Talán egy ember, talán egy újszülött gyermek, vagy szerelem, vagy házasság, ez elfoglalta a szívünkben Jézus helyét. Olyan fontossá vált az életünkben, hogy elvette tőlünk Azt a Valakit, Aki a legnagyobb kellett volna, hogy maradjon. Talán könyvek kerültek a kezünkbe, nagy tudományú, kritikai művek, tele emberi bölcsességgel, és letarolták bennünk a régi hitünk nyiladozó virágait. Vagy talán a gondjaink szaporodtak meg annyira, hogy nem maradt időnk csendes beszélgetésben szemébe nézni annak, aki segíthetett volna, és most már azt sem tudjuk, hová lett Jézus!... Vagy talán valami régi bűnünk éledt fel újra, talán olyan dolgok történtek az életünkben, amelyeket semmiképpen sem lehetett összeegyeztetni Jézus jelenlétének a szentségével. És mennél jobban eluralkodott rajtunk az a bűn, annál jobban elhidegedtünk Jézustól! - Tehát valami ilyen történt, valami háttérbe szorította Jézust az életünkben, elvette tőlünk, elvette, kiölte belőlünk! És ezért gondoljuk, hogy talán már nem is él! Igen, Mária mintha megfogalmazná, amit olyan sokan éreznek: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették Őt.

És így olyan nagyon mássá lett számunkra a húsvét! Úgy megszegényedett a lelkünk! Az előbb énekeltük a diadalmas, nagyszerű húsvéti éneket: „Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, Halleluja!” De vajon igazán a szívünk teljességéből jött ez az ujjongás? Nem úgy van-e, hogy a legtöbb ember, amikor ezt a szót hallja: húsvét, olyasmire gondol, mint két-három szép tavaszi nap, amikor újra azt teheti egyszer, ami jól esik. Vagy kirándulást a hegyek közé, vagy húsvéti locsolás, húsvéti nyuszi és piros tojás... Ennyi a húsvéti öröm! „Elvitték az én Uramat és nem tudom, hova tették!” Igen: ez a húsvét, a feltámadott nélkül, ez a húsvéti ünnep húsvéti hit nélkül... Olyan csak, mint amikor egy édesanyának, aki elveszítette a gyermekét, játékbabát tesznek az ölébe! Vagy mint mikor egy menyasszonynak, akinek összetört a boldogsága, adnak egy színházjegyet. Ilyen szánalmas pótlék a lélek számára az a húsvéti tojás, vagy tavaszi virágcsokor, vagy kirándulás a zöldbe a feltámadott Jézussal való találkozás öröme helyett! A feltámadott Krisztusban való élő hit nélkül olyan az emberi lélek, mint egy óra, amelyiknek kivették a rugóját, - mint a tüdő, amelyből kizárták a levegőt, mint a fölvágott ütőér, amelyen át elvérzik az élet, az egész keresztyén élet... Mint Mária Magdolna ott az üres sírnál: tétova, reménytelen, aggályoskodó, szomorú, talaját vesztett! Szegény lélek, ott áll könnyeit nyeldesve, volt Urának az üres sírja előtt!... Így néz ki a húsvét a Feltámadott nélkül! Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették Őt.

Pedig de jó lenne újra tudni, hinni, hogy Jézus él! És most is itt van! Nagy szükségünk van valakire, aki hatalmasabb a halálnál, akiben tisztaság van, aki megfogná a kezünket, aki megmelegítené szeretetével a fázós lelkünket, megvigasztalná a szívünket, aki valami új, tisztultabb tartalmat adna az életünknek! De nagyon kellene ebbe a világba az a Jézus, Aki valamikor élt, de meghalt! - Mária tudja, hogy Jézus már nincs! És miközben Mária ezt tudja, és sír: ott áll mellette Jézus!

Azt siratja, Aki már föltámadott a halálból. Ő még nem tudja, hogy Jézust nem lehet elvenni, elvinni, kivenni ebből a világból - ha akármi történik is, akármit tettek is vele, akármi vagy akárki szorította is ki Őt az életből, takarta el az arcát, tagadta meg a létét: Ő akkor is él! Sőt Isten előtti felelősségem teljes tudatában állítom és hirdetem, hogy most is itt van! Temelletted is itt van olyan valóságosan és személyesen, mint akkor, ott Mária mellett, ha ugyanúgy nem veszel is Róla tudomást, mint akkor, ott Mária! De hát miként jut valaki bizonyosságra afelől, hogy Jézus mégis él?! Nézzük csak, miként történt ez a megbizonyosodás itt a történetben? Nem a megnyílt sír volt a bizonyíték, hiszen Mária ott állott előtte és mégis milyen messze attól, hogy hinni tudja a feltámadást. Még az evangélisták húsvéti híradása sem bizonyíték. Sőt, ha valami újabb ásatás folytán előkerülnének mondjuk azok a leplek, amelyekbe Jézus holtteste be volt göngyölve, s amelyek feltámadása után ott maradtak a nyitott sírban: ez sem támasztana senkiben igazi húsvéti hitet! Jézus feltámadott élő valóságáról csak Ő maga személyesen győzhet meg valakit, úgy, mint itt a történetben ezt az asszonyt azzal, hogy megszólította! S hadd mondjam el, sok más hívő emberrel együtt, hogy az én hitem is a feltámadott Jézusban nem annyira az apostolok híradásán nyugszik, hanem sokkal inkább azon, hogy Maga a Feltámadott egy-egy szóval belenyúlt már az életembe, személyesen szólított meg egy-egy Igével, és általa élőnek és hatalmasnak bizonyította meg Magát bennem. Ami a húsvéti híradásban le van írva, tulajdonképpen csak azért érték a számomra, mert azt erősíti meg, amit személyesen is megtapasztaltam. Még sohasem láttam olyat, hogy elszáradt tőkén szőlő termett volna, vagy hogy egy halott lélekből megelevenítő erő és élet támadt volna. Viszont Jézusból olyan sok erőt, világosságot, meleget és életet látok kiáradni, hogy akkor Ő nem lehet halott! Élnie kell! Millió és millió lélek tapasztalja meg naponként, hogy amikor kiált Jézushoz, nem a saját hangja hangzik vissza hozzá, hanem feleletet kap rá Tőle. Minden igazán imádkozó lélek megbizonyosodik róla, hogy az a Valaki, Akihez kiált, él, ha nem látható is, mégis él, mert íme válaszol!

Íme itt a történetben is csak egy szót szól Jézus, csak azt: Mária! De ez az egy kis szó mindent egyszerre megváltoztatott. Föloldotta a feszültséget, fölszárította a könnyeket, lecsendesíti a szívet, megoldja a problémát. Ebben az egy szóban benne van a feltámadás egész bizonyossága, az egész húsvéti öröm! Mert ebben az egy szóban ugyanaz a Megváltó szeretet nyilatkozott meg, amely akkor is megnyilatkozott, amikor még a földön járt!

Ha a feltámadásról szóló történetet emberi fantázia találta volna ki csupán, olyan egészen másképpen adott volna hírt róla. Az emberi elképzelés úgy írta volna le, hogy Jézus a feltámadás után azoknak jelent meg, akik keresztre juttatták. Képzeljétek el, micsoda hatásos jelenet lenne, ha megjelenne a főtanács előtt és a szemébe nézne Kajafásnak?! Vagy ha odaállna Pilátus elé, mondván: „No, Pilátus, olyan hetykén kérdezted, hogy micsoda az igazság? Hát most láthatod, micsoda az igazság! Nézd a szegek helyét, amit a te pribékjeid ütöttek rajtam, meg a töviskorona által okozott sebeket, amit te tetettél a fejemre!” - De mindebből semmi, sőt teljes lemondás minden triumfálásról és hatásvadászatról! Ugyanúgy van itt Jézus most is, ahogyan a halála előtt volt, mint a szomorú emberi lélek gyöngéd szeretettel gondozó pásztora! Nem azt kérdezi, hogyan érhetek el minél nagyobb hatást, hogyan biztosíthatom magamnak a legnagyobb eredményt, hanem kinek van rám legjobban szüksége?! És kinek lenne Rá legjobban szüksége ezen a húsvéti reggelen, mint annak a lelke mélyéig olyan reménytelenül árván maradt asszonynak!?

Atyámfiai! Éppen az a nagy húsvéti örömhír, hogy olyan megváltónk van, Akinek az első útja mindig azokhoz vezet, akiknek a legnagyobb szüksége van Rá, akik a legjobban vágyakoznak utána, akinek legjobban hiányzik az Ő segítsége, jelenléte, ereje! Ahol az utána való vágyakozásnak csak egy pici szikráját találja is, Ő már ott van, egészen közel, és megszólít: Mária - vagy Péter, vagy József, vagy Ilona, vagy Eszter, vagy Erzsébet, vagy Gyula -, „ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy, szeretlek téged, itt vagyok veled!” (Ézs 43,1b) Lám, már az első húsvét reggelén is vigasztal! És azóta mindig azt csinálja. És alapjában véve mi mindig olyan emberek vagyunk, akik isteni vigasztalásra szorulunk. Csupa gyenge, tétova, tanácstalan, elveszett ember! És a húsvéti evangélium éppen az ilyen lelkeknek szól. Mert Az, Akire olyan nagy szükségünk van: él! A bűnösök barátja, a bánkódók vigasztalója, az összetörtek reménysége, a levertek felemelője: él! Jézus mégis él! És mégis az Ő kezében fut össze minden hatalom szála mennyen és földön. Akkor pedig a legértelmetlenebbnek látszó zűrzavarnak is a világban mégiscsak van értelme! Az az Isten, Aki a nagypéntek és a csendes nagyszombat sötétségéből és értelmetlenségéből húsvétot teremtett, ne félj, elég hatalmas ahhoz, hogy az élet minden más rejtélyében is, sőt a halál nagy útvesztőjében is megtalálja a megoldást!"

Mennyi gyöngéd szeretettel mondja Jézus Máriának: „Asszony, mit sírsz?” És valóban miért sír ez az asszony? Semmi oka rá, hiszen ott áll mögötte Jézus, csak el kell fordulnia a sírtól és föl kell nézni Reá. Neked is csak feléje kell fordulnod lelkedben, hiszen ott áll előtted - problémáidból, a megoldhatatlanságból, a bizonytalanságból csak föl kell tekintened Reá - és egyszerre megvilágosodik minden. És ha mégis elfogna a kétség, mondd magadban: én tudom, hogy az én Megváltóm él! - És ha megkísért a gondolat, hogy nem igaz, akkor is mondd: én tudom, hogy az én Megváltóm él! És ha akármilyen gondok nyomják is a lelkedet, mondd csak bátran, magadban: én tudom, hogy az én Megváltóm él! - És ha a régi bűn újra megkísértene, kapaszkodj bele ebbe a bizonyosságba: én tudom, hogy az én Megváltóm él! És reggel, amikor elindulsz a munkába, az emberek közé... biztasd magad: én tudom... És ha a temetőben egy drága sírhalom fölött megállsz, akkor is biztasd magad: én tudom, hogy az én Megváltóm él! És majd ha rád borul az élet estéje és jön a nagy sötétség, a halál, mondd el újra boldogan: én tudom, hogy az én Megváltóm él! - És ha akárki akármit mond, te akkor is csak azt mondd: Én tudom, hogy az én Megváltóm él! És neked lesz igazad! És mondjuk el most mind együtt:

Tudom: az én Megváltóm él,
Hajléka készen vár reám;
Már int felém és koronát
Ígér a földi harc után.
Bár a világ gúnyol, nevet,
A honvágy tölti lelkemet,
Mert nemsokára hív az Úr:
Jöjj haza, jövel, gyermekem!
Kitárt karjával vár az Úr:
Jer, pihenj, nyugodj keblemen!

421. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1965. április 18. Húsvét