A hit próbája

1965. március 21, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

„És lőn ezeknek utána, az Isten megkisérté Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S az felele: Ímhol vagyok. És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére és áldozd meg ott égőáldozatul a hegyek közűl egyen, a melyet mondándok néked. Felkele azértÁbrahám jó reggel, és megnyergelé az őszamarát, és maga mellé vevé két szolgáját, és az őfiát Izsákot, és fát hasogatott az égőáldozathoz. Akkor felkele és elindula a helyre, melyet néki az Isten mondott vala. Harmadnapon felemelé az őszemeit Ábrahám és látá a helyet messziről. És monda Ábrahám az őszolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok. Vevé azért Ábrahám az égőáldozathoz való fákat, és feltevé az őfiára Izsákra, őmaga pedig kezébe vevé a tüzet, és a kést, és mennek vala ketten együtt. És szóla Izsák Ábrahámhoz az őatyjához, és monda: Atyám! Az pedig monda: Ímhol vagyok, fiam! És monda Izsák: Ímhol van a tűz és a fa; de hol van az égo˝Isten majd gondoskodik az égőáldozatra való bárány? És monda Ábrahám: Az áldozatra való bárányról, fiam; és mennek vala ketten együtt. Hogy pedig eljutának arra a helyre, melyet Isten néki mondott vala, megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fát, és megkötözé Izsákot az őfiát, és feltevé az oltárra, a farakás tetejére. És kinyújtá Ábrahám az őkezét és vevé a kést, hogy levágja az őfiát. Akkor kiálta néki az Úrnak Angyala az égből, és monda: Ábrahám! Ábrahám! Ő pedig felele: Ímhol vagyok. És monda: Ne nyujtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélővagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek én érettem. És felemelé Ábrahám az őszemeit, és látá hogy ímé háta megett egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben. Oda méne tehát Ábrahám, és elhozá a kost, és azt áldozá meg égőáldozatul az őfia helyett. És nevezé Ábrahám annak a helynek nevét Jehova-jire-nek. Azért mondják ma is: Az Úr hegyén a gondviselés.”

Akik a bibliaórákra járnak, nagyon jól tudják, hogy az utolsó csütörtöki órán is erről a történetről volt szó. Akkor inkább csak abból a szempontból, hogy Ábrahám életének ez a legnagyobb hitélménye, hogyan kapcsolódik bele az isteni kijelentés-történet teljességébe. Tehát a nagy összefüggést, az isteni kijelentés történetben való összefüggését vizsgáltuk akkor.

Ma is erről a történetről szeretnék beszélni, de most már arról, hogy milyen vonatkozásai vannak ennek a történetnek a mindenkori hívőember hitéletére vonatkozóan. Mert ez a megrendítőélmény volt Ábrahám életében a legnagyobb hitélmény. Ebben az eseményben jutott el Ábrahám hite a legmagasabb csúcsra. Ebben az élményben vált szinte kézzel fogható módon valósággá számára Isten gondviselése, minden értelmet felül haladó szeretete. Az a csodálatos ebben, hogy Ábrahám hite erre a legmagasabb csúcsra éppen egy megpróbáltatás által jutott el. Tehát nem akkor volt Ábrahám legerősebb a hitében, amikor zavartalan békességben és nyugalomban élt, amikor éppen a megérkezett igéret, Izsák megszületésének olyan nagyon örvendezett. Nem akkor volt legerősebb hitében, amikor minden jól ment, és amikor olyan problémamentes volt az élete, amikor Isten áldásainak a bősége sugározta körül az életét, hanem akkor volt és akkor lett legerősebb a hitében, amikor Isten a legnagyobb áldozatot kívánta tőle. Amikor az elképzelhetőlegnagyobb szomorúság kétségei szorongatták a szívét. Olyan csúcsra, magasságra vagy mélységre érkezett a hite, hogy csak félelemmel és rettegéssel lehet róla beszélni.

Próbáljunk meg tehát nagyon alázatosan reá hallgatni, hogy mit mond ezen a történeten keresztül Isten nekünk a hit próbájáról. Mert itt arról van szó, az Istenben való hit legnagyobb próbatételéről.
Így kezdődik ez a történet: „Lőn ezeknek utána, hogy az Isten megkísértette Ábrahámot”. Úgy érzem, hogy már ezen a szón is hangsúly van: Ezeknek utána. Rögtön fölmerül a kérdés: miknek utána? Hiszen ez az ezeknek utána utal valamire, amik után ez a dolog történt, ez a nagy megpróbáltatás. Miknek utána történt ez? Bibliaolvasó emberek nagyon jól tudják, hogy mi mindenen ment át Ábrahám addig, amíg eddig a pontig eljutott. Igazán nem volt az élete valami nagyon nyugalmas, problémamentes, küzdelemmentes. Sőt, rengeteg küzdelemmel, rengeteg nehézséggel és megpróbáltatással teli élete volt eddig is. Különösen pedig azóta, mióta az Úr vezetése alá került, mennyi bajon és küzdelmen kellett keresztülmennie. El kellett szakadnia a hazájától, régi megszokott környezetétől. Isten hívására elindult egy olyan idegen föld felé, pogány területre, ahol azt sem tudta, hogy mi fog rá várni, ahol még soha sem volt. Valóban, ha nem tudná az ember azt, hogy Isten vezeti őt a hitén keresztül, azt gondolhatná, hogy úgy sodródik ennek az embernek az élete, mint egy pehely, amelyiket fölkapott a szél, és viszi szeszélyesen ideoda. Végre megérkezik arra a földre, amit az Úr mutat neki. De alighogy letelepszik, a nagy éhínség elől el kell menekülnie. Tovább vándorol Egyiptomba, ott bajba jut, feleségét elszakítják tőle. Visszakapja ugyan, de mint erkölcsi hajótörött, kárvallott, megszégyenült ember pirulva tér vissza arra a földre, amelyet csak ígéretként bír még. Ott azonban megint újabb bajok és szomorúságok érik. Megint újabb harcok a saját szívével, a pogány fejedelmekkel, a feleségével, a családi körülményeivel, a törvénytelenül született fiával. Megint újabb zökkenők, megpróbáltatás. Soha nincs megállás, egy percnyi pihenés, soha egy pillanatnyi elcsendesedés. Mindig újabb akadályok, küzdelmek, amelyekkel hitének meg kellett küzdenie.

Ezeknek utána, ennyi küzdelem után végre nem derűs, békés boldog öregkor következik számára, nem olyan idő, amikor egy fáradt harcos végre megpihenhet, és amikor egy hosszú élet sok küzdelmét derekasan végigharcolt katona végre obsitot kaphatna, ... „ezeknek utána monda az Isten Ábrahámnak: Áldozd fel a te fiadat, a te egyetlen egyedet azon a helyen, amelyet én mutatok neked.” Tehát mindezek után a sok küzdelem után egy minden eddiginél sokkal nagyobb megpróbáltatás következik Ábrahám életében.

Ezt nem azért íratta meg Isten Szentlelke a Bibliában, hogy elcsodálkozzunk rajta: Ó, de borzasztó, Ó, de csodálatos hite van ennek az embernek, hogy ezt mind kibírta és végigharcolta. Milyen kitűnőember lehetett! Hanem azért, hogy megmutassa nekünk, ilyen az a keskeny út, amelyikről Isten azt mondja, hogy ez az örök életre vezet. Ilyen, mint Ábrahám útja. Itt van előttünk egy hosszú emberi élet. Méghozzá Isten Lelke által vezetett, igazán hívőembernek az élete, Isten választottjának, Isten barátjának az élete. És mégis, ennek ellenére mennyi baj és megpróbáltatás éri. Ennek ellenére? Nem! Éppen ezért! Mert éppen ez a sok baj, ez a sok küzdelem mintegy a bizonysága annak, hogy Isten igazán kezébe vette ezt az embert és formálja, alakítja az életét. És hogy igazán nagy gondja van reá, igazán megkülönböztetett módon törődik vele.

Dehát igazán így bánik Isten az Ő legkedvesebb gyermekeivel? - kérdezhetné a kishitűember. Megint csak félelemmel és rettegéssel hadd mondjam: Hát így! Így bánik Isten, és éppen a legkedvesebbekkel. Éppen azokkal, akiket valami nagyra hívott el, éppen azokkal, akiket nagyon ki akar tüntetni kegyelmével. Éppen arra figyelmeztet ez az Ige, hogy ne legyünk olyan túlságosan érzékenyek, és ne sokalljuk azokat a terheket, amiket reánk rak. És ha Ő egyszer úgy látja jónak, hogy megint újabb megpróbáltatáson vigyen keresztül, próbáljuk nagyon alázatosan azt mondani, amit Ábrahám mondott: Ímhol vagyok, Uram. Tehát mintegy felajánlani magunkat az Úrnak. Ne tartsuk azt valami hallatlan dolognak és valami őrültséges lehetetlenségnek, hogy Isten már megint megpróbál bennünket. Alighogy megharcoltuk még az előzőharcot, már megint egy újabb megpróbáltatás előtt áll az életünk. Ne igényeljük, hogy bocsásson már végre szabadságra a szolgálatából, ne törődjön már ennyire velünk. Lazítsa már egy kicsit a gyeplőt. Belefáradtunk már a küzdelembe, hadd térjünk egy kicsit magunkhoz. Ne is gondoljunk ilyet, mert Isten talán éppen azzal akar magunkhoz téríteni, és éppen ezáltal akar megerősíteni, hogy még súlyosabb próbának veti alá a hitünket. Merném mondani, hogy mennél jobban előre halad valaki a hit útján, annál súlyosabb próbák alá veti Isten a hitét. Hiszen az öreg katona is többet elbír, mint az újonc, aki még azt sem tudja, miből áll az a szolgálat. Tehát amikor Isten tovább akar vezetni valakit a hit útján magasabb hitbeli élmények felé, és amikor súlyosabb áldozatokat kíván valakitől, mint eddig, és olyan áldozatokat kíván, hogy az ember azt hiszi, mint Ábrahám, hogy beleszakad a szíve, akkor ne mondjuk ezt: Uram, nem volt még elég? Mit akarsz még velem? Mert Isten tudja, hogy mit akar velünk. Akkor is tudja, ha ilyen szörnyűségesnek látszó kívánsága van, mint itt Ábrahámnál: „Áldozd meg a te fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, énérettem.”

Ábrahám, amikor elindult ezen az úton, egyáltalán nem tudta, hogy hova vezet. Azt sem tudta, hogy mi célja van Istennek ezzel az úttal. A legvégén azonban megtudta. Csak amikor ezt a három napos rettentőgyötrelmes Morija-hegyi utat végigjárta, akkor derült ki a titok, hogy miért is volt ez az egész, Istennek ebből a szavából: „Most már tudom, hogy istenfélővagy, Ábrahám, mert nem kedveztél a te egyetlenegyednek énérettem.” Ezért volt az egész. A szívét próbálta meg Isten.

Valaki egyszer azt mondta, hogy a legmegtisztelőbb helyzet, amibe egy hívőember belekerülhet, az, amikor maga az Úr próbálja meg a hitét. Mert más próbatételek is lehetnek. A Sátán is megpróbálhat valakit. Életünk körülményeinek az alakulása is sok próbatétel elé állíthat, meg a bűneink, az engedetlenségünk miatt, de sokszor kerülünk problematikus helyzetbe, nagy próbák elé. De az a legmagasabb fokú megpróbáltatás, ami közvetlen Isten kezéből jön. Amikor Isten mintegy olvasztó kemencébe teszi bele gyermekét, hogy kipróbálja a hitét, hitének a valódiságát. Olyan nagyon könnyen szoktuk mondani: Uram, Uram! Testvérek, nem elég ezt mondani: Uram, hanem Isten ki akarja próbálni, hogy mit jelent ez a gyakorlatban. Nem mintha Neki lenne erre szüksége, mert Ő a szíveknek és veséknek vizsgálója, és nagyon jól tudja, hogy a szívekben mi van. A mi szemünk elé akarja állítani azt, ami mélyen bent, a szívünkben meghúzódik. Ilyen próbák alatt szokott kiderülni, mennyi hitetlenség, vagy mennyi kishitűség, mennyi képmutatás, mennyi lázadás, mennyi bizalmatlanság, mennyi félelem húzódik meg a hívőembernek is a szíve legmélyén. Ilyenkor, a próbák alatt szokott ez kiderülni.

Az Ótestamentumban van egy ilyen Ige: „Add a te szívedet énnékem.” Ez a legnagyobb, amit Isten az embertől kívánhat. Nem ezt mondja: Add ide a fejedet, az értelmedet, a tehetségedet, pénzedet. Ez sokkal egyszerűbb lenne. Ezt mondja: A te szívedet add ide nekem. A legteljesebb odaadás az, amikor valaki a szívét adja oda Istennek. Ezt is olyan könnyűmondani: Itt van a szívem, odaadom. Emlékeztek talán még reá, mintegy 15 esztendővel ezelőtt, az ébredések idején, volt egy ilyen énekünk: „Itt van szívem, neked adom...” Olyan szívesen, boldogan énekeltük, szerettük énekelni ezt az éneket. Ezt olyan könnyűkimondani, de az Úr néha megpróbálja ennek az odaadásnak az őszinteségét azáltal, hogy ráteszi a kezét valamire, ami az ember szívéhez a legközelebb van. Ezt mondja: „Vedd a te egyetlenegyedet, akit szeretsz, és áldozd meg nekem.” Isten a bizonyságát akarja néha kérni az embertől annak, hogy valódi-e a szeretete Isten iránt. Mert nagyon könnyűszeretni Istent, amikor az semmi áldozatba nem kerül. De vajon tudjuk-e szeretni Istent akkor, amikor kér, amikor áldozatot kér, és nemcsak akkor, amikor ad és megáld. Tehát amikor ezt mondja Isten: Most pedig tedd oda az én oltáromra azt, akit a legjobban szeretsz, onnan a szíved közepéből áldozd fel nekem. Tedd oda oltárom közepére a gyermekedet vagy a hitvesedet, vagy a szerelmedet, vagy az otthonodat, a dédelgetett vágyadat és reménységedet. Amikor ezt mondja: Ne az áldásaimhoz ragaszkodj, hanem hozzám. Ne abba vessed bizalmadat, amit már adtam, hanem abba, ami én magam vagyok. Mert egészen más dolog Isten ajándékaiban megnyugodni, és egészen más magában Istenben megnyugodni. Ezt kérdi Isten most tőlünk: Tudsz-e bízni bennem akkor is, amikor minden más, ami bizalmadat alátámaszthatná, elvész számodra, és csak egyedül én maradok a láthatatlan Isten. Elég szilárd pont-e Isten maga? És elegendő, tényleg élo˝
Isten maga, amikor mindent elvesz, amit esetleg adott, és csak Ő valóság-e ez az marad meg egyedül? Ezt láttatják meg az ilyen próbák, amelyek Isten kezéből jönnek. És ezt akarja megtudni Isten, hogy szeretjük-e Őt igazán úgy, ahogy Jézus mondta: teljes szívből, teljes lélekből és minden erőből, vagy pedig csak azt szeretjük, amit ad. Mert az nagyon gyarló szeretet. Nem hazugság-e a hitvallásunk, nem illúzió-e az egész hitünk, és nem önáltatás ez, amikor olyan könnyen és gyakran mondjuk: Bízom Istenben? Nem jöttél még rá arra egy-egy próbatétel alkalmával: nem igaz, hogy bízom Istenben?

Ábrahám engedelmeskedett. Nem könnyűszívvel. Nem is tudom, volt-e még valakinek ilyen gyötrelmes és szívet marcangoló útja, mint Ábrahámnak föl a Mórija hegyére, együtt a fiával. Mert itt nemcsak arról van szó, hogy Isten elveszi az embertől azt, akit a legjobban szeret. Itt ennél is többről van szó. Arról, hogy maga az ember áldozza fel Istennek azt, akit szeret. Ő maga tegye a kést a nyakára, és őmaga oltsa ki az életét annak, aki a legdrágább a számára. Olyan szörnyűség ez, amiről beszélni is alig lehet. Hogyan kívánhat egyáltalán Isten ilyet? Képzeld bele magad a helyzetébe, hogy a saját kezeddel kellene kioltani valakinek az éltét, akit a legjobban szeretsz. Meg tudnád ezt tenni, kész lennél rá? Itt azután igazán lehetett volna tiltakozni, panaszkodni, sírni: Uram, miért? Valóban hogyan kívánhatsz ilyet tőlem? Hogy lehet az, hogy ugyanaz az Isten egyszer örömet ad, és egyszer pedig bánatot ugyanannak az embernek? Hogy lehet, hogy az egyik kezével megáld gazdagon, bőségesen, a másikkal pedig elvesz mindent, amit adott? Ez az a pont, testvérek, ahol nagyon sok ember hite összetörik és összetört már. De sokan vannak, akik ilyen módon szenvedtek hajótörést a hitükben. Az átélt borzalmakat, egy-egy kedvesüknek az elvesztését vagy a családjuk kiirtását sehogyansem tudták összeegyeztetni Isten szeretetével. És a rájuk hulló csapások súlya alatt görnyedve így szóltak: Nem tudok többé hinni Istenben! De nem is érdemes hinni, ha ilyen az Isten, ha ilyet kíván és ilyet enged.

Ilyenforma kétségek viharozhattak Ábrahám szívében is amikor mentek ketten együtt; és mégis ment, mégis elindult, hittel vállalva a legfájdalmasabbat is. De elképzelhetjük, hogy milyen borzalmasan nehéz szívvel. Mennyi könnye folyhatott befelé, milyen irtózatos harcot vívhatott önmagával. Ott haladt mellette a fia, az egyetlene, akit a legjobban szeret. Hátára odakötve a rőzse, ami mindjárt a máglyája lesz. Ábrahám kezében pedig a kés, amelyikkel mindjárt az életét fogja kioltani. És a drága fiú gyanútlanul megszólal: „Atyám!” Hogy meg nem szakadt a fájdalomtól az édesatyai szíve ennek a megszólításnak hallatára! „És mennek tovább ketten együtt.” És Ábrahám nem fordul vissza, megy tovább együtt a fiával.

- Az ember szíve beleremeg, hogy milyen rettentőmesszire el tud menni Isten egy-egy emberi szív megpróbálásában. És mégsem kell félni! Mert sohasem próbál fölöttébb, mint ahogyan az ereje elbírja valakinek, és lépésről-lépésre adja mindig az erőt hozzá Isten. Ábrahám ment tovább, együtt a fiával, azt sem tudván, hol fog végződni ez a rettenetes út. És csak amint végigment rajta, ott a legvégén látta meg, hogy Isten szeretetének, gondoskodásának eddig soha nem tapasztalt dicsősége várja az út végén. Nem várt módon oldódik meg a megoldhatatlannak látszó probléma. Isten visszaad mindent, amit úgy gondolta Ábrahám, hogy már el is vett tőle. Mindent visszaad! Mert ez mindig így van. Minden hitben vállalt sötét és fájdalmas út végén az ember egyszer csak megtapasztalja, hogy Isten minden értelmet felülhaladó szeretetének a fénye áttör a sötétségen. Nem kell tehát félni senkinek az ilyen úttól, a Mórija-hegyi utaktól nem kell félni, mert kegyelmes Istenünk van. Olyan hatalmas Istenünk van, Aki akkor a legkönyörületesebb, amikor a legkönyörtelenebbnek látszik. Aki ott a legkegyelmesebb, ahol a legkegyetlenebbnek mutatja magát. Hát nem úgy szokott történni, hogy éppen a nagy próbatételek visznek legközelebb Isten atyai szívéhez? Nem ott érezzük meg legjobban szíve melegét? Mennyire igaza van Jakab apostolnak: „Boldog ember, aki a kísértésben kitart.” Tehát aki végigmegy, aki vállalja hitben az utat, nem áll meg, végigjárja az egész utat. Nekünk már sokkal könnyebb végigmenni egy ilyen úton, mint ahogyan Ábrahámnak volt. Mert Ábrahám Mórija-hegyi útja fölött ott borong a nagypéntek sötétsége, mint egy sűrűviharfelhő, amelyiket már kezd áttörni a közelgőhúsvét hajnalfénye. Mint egy transzparens, amelyen átsugárzik már az Újtestamentum, úgy hatnak a mi számunkra, az Újtestamentum népe számára ezek a kifejezések: „Vedd a te fiadat, egyetlenegyedet, akit szeretsz. Áldozd meg egy hegyen. Mondja Ábrahám a szolgáknak: ti maradjatok itt, én pedig és ez a gyermek elmegyünk és imádkozunk. Vevé a fát, és feltevé a fiára. Monda a fiú: Atyám!” Mintha egy ablakon át messze-messze kitekintenénk, és látnánk az egyszülöttet, Akit az Atya szeret, amint megy végig a szenvedések útján az Olajfák hegyétől a Gecsemáné kerten keresztül a Golgotára. Mintha látnánk az Isten Bárányát, Aki elveszi a világ bűneit. Mert nézzétek, mi már tudjuk, hogy Isten attól a fájdalomtól, amitől megkímélte Ábrahám atyai szívét, a saját édesatyai szívét nem kímélte meg. Mi már tudjuk, hogy volt egy másik hegy is, az Újtestamentumi Mórija hegye, a Golgota. Oda is ketten együtt mentek: Atya és Fia. Valami borzalmas, fájdalmas, véres áldozatot bemutatni. És ott is a Fiú vitte a fát, amelyikre rá fogják szegezni, fel fogják feszíteni. Mit érezhetett? És a pokol kínjai között ott is felsóhajtott a Fiú: „Atyám!” És az Atya hagyta, nem oldotta el a kötelékeit, Ő maga adta halálba a legdrágábbat. Feláldozta a saját szívét egészen érettünk. Tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta. És tudjátok miért? Azért, hogy legyen erőnk végigjárni a mi Mórija-hegyi utunkat, és azért, hogy merjük hinni, hogy minden ilyen útnak a végén az Ő tetének a ragyogása fogad.

Ámen.

426. ének 3. vers

Dátum: 1965. március 21.