Péter tagadása

1968. március 10, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

„Megfogván azért őt, elvezeték, és elvivék a főpap házába. Péter pedig követi vala távol. És mikor tüzet gerjesztettek az udvar közepén, és ők együtt leültek, Péter is leüle ővelök. És meglátván őt egy szolgálóleány, a mint a világosságnál ült, szemeit reá vetvén, monda: Ez is ővele vala! Ő pedig megtagadá őt, mondván: Asszony, nem ismerem őt! És egy kevéssel azután más látván őt, monda: Te is azok közül való vagy! Péter pedig monda: Ember, nem vagyok! És úgy egy óra mulva más valaki erősíté, mondván: Bizony ez is vele vala: mert Galileából való is. Monda pedig Péter: Ember, nem tudom, mit mondasz! És azonnal, mikor őmég beszélt, megszólalt a kakas. És hátra fordulván az Úr, tekinte Péterre. És megemlékezék Péter az Úr szaváról, a mint néki mondta: Mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz engem. És kimenvén Péter, keservesen síra.”

Kedves Testvérek! Az ősi egyházi esztendőszerint elérkezett az úgynevezett

„nagyböjt” ideje. Ez a húsvét előtti hat hetes időszak nem abban találja a lényegét, hogy valamiféle módon böjtöljünk, hanem a Jézus szenvedéseiben való elmerülésben. Tehát Jézus megváltó szenvedésében, abban, ami az Ő tulajdonképpeni küldetésének a célja volt. Hogy ne csak egy napon, Nagypénteken foglalkozzanak Vele a hívők, hanem mintegy kísérjék végig Jézust azon az úton, amely végül a Golgotához vezet.
Ezért választottam ezt a nagyböjti történetet. Talán tudjátok, hogy az egyik legszomorúbb történet a Bibliában, az egyik legfájdalmasabb tövis abban a szenvedéssorozatban, amelyet Jézusnak végig kellett járnia. Itt nem Jézusnak valami ellenségéről van szó - akkor nagyon érthetőlenne -, hanem talán a legkedvesebb tanítványáról, tehát olyan emberről, aki igazán nagyon komolyan szereti, szívvellélekkel Övé akar lenni, az egész életét a szolgálatra szánta oda. Tehát valóban komoly hívőemberről van szó, amilyenek mi is szeretnénk lenni. Lám, mégis előfordulhatott, ma is előfordulhat, hogy még egy ilyen ember is megtagadta Azt, Akit szeret, Akiben hisz. Egy ember, aki látta Jézust a tengeren járni és a vihart lecsendesíteni, aki végighallgatta a Hegyi Beszédet, sok minden más tanítását az őUrának, aki ott volt, amikor Jézus előhívta a sírból a meghalt Lázárt, aki együtt volt Vele a megdicsőülés hegyén - épp ilyet mond, hogy „Nem ismerem Őt, semmi közöm hozzá...”

Ez a rettentőszomorú Ige nagyon nagy figyelmeztetés egyfelől arra, hogy még egy ilyen bukott lélek számára is van bocsánat. Ezt a figyelmeztetést és ezt a vigasztalást szeretném ma elmondani. Látható a történet egyes részleteiben, hogyan kerülhet egy hívőember ilyen veszedelmes kísértésbe. Leírja, hogy szinte észrevétlenül, sőt majdnem azt mondhatnám: jóhiszeműen épp erre a kínos tagadásra vitte oda a kísértőa főpap udvarába. Mégis, bár Jézus megmondta, hogy olyan kísértéseknek lesz kitéve, amelyeknek nem tud majd ellenállni, előre megmondta: „Mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem!” Mint a mai Péterek is általában, Péter sem vette igazán komolyan Jézus szavát. Minden bajunk mindig abból ered, hogy nem vesszük igazán komolyan Jézus szavát. Mert ha tényleg komolyan vette volna, nem tette volna ki magát annak a veszélyes, a hite számára veszélyes kísértésnek. Az éjszakát egy biztonságos helyen, elzárkózva valami zugban, imádságban töltötte volna el. De ha valaki a hitének a pici lángocskáját beleviszi a szélvészbe, mi lesz akkor ott? Füstöl és kioltják. Ez történt Péterrel is.

Már gyakran észrevettem: Hívőembereknek az egyik nagy veszedelmük, hogy olyan könnyelműen veszik a kísértéseket. Azt gondolják, hogy tudják - mint az óvatlan hegymászó a szakadék szélén -, hogy meddig lehet elmenni, hol van az a határ, ahol meg kell állni. Pedig dehogy tudják! Fogalmuk sincs róla! Jobb nem menni a szakadék szélére! Hányszor elimádkozzuk, hogy „Ne vígy minket a kísértésbe!” Úgy is olyan hallatlan meggondolatlansággal tudjuk kihívni a sátánt. Akárhogy értelmezzük, mindig lesben áll a sátáni hatalom. Jézus azt mondja: „Mint ordító oroszlán szertejár, keresve a prédát, hogy elnyelje”. És a legkedvesebb prédája a Krisztus-keresők seregéből kerül ki. A legnagyobb öröme, ha egy Krisztus-követőt tud elbuktatni. Mindnyájunknak megvan az életünknek a gyenge pontja: talán a pénz, vagy a testi vágy, vagy hiúság, vagy a fantázia, vagy a mártírkomplexum, vagy a kisebbrendűségi érzés, vagy az ital, vagy talán éppen a túltengőönbizalom, mint éppen Péternek. Tehát mindnyájunk életében van egy olyan rés, ahol a kísértés akadálytalanul behatol, ahol a testünk, a lelkünk legkönnyebben sebezhető. És az az ősi ellenség, a kísértősokkal jobban ismeri az életünknek ezt az Achilles-sarkát, mint mi magunk. Hát ha tudod, hogy az életedben van egy ilyen gyenge pont, ahol nem tudsz ellentállni a kísértésnek, ne tedd ki magadat neki! Ne játssz vele, ne közeledj oda a tűzhöz! Ide ment Péter melegedni. Akármilyen jól esik is, nem neked való Péter! Csak bukást jelent a számodra, eléghet benne az egész életed!

Ó, de sokkal komolyabban kellene nekünk kérnünk, hogy tartson meg bennünket Isten Lelkének a vezetése alatt, ne engedje túllépni a saját lehetőségeinket, képességeinket, mértékünket. Soha se feledjük el, hogy milyen gyengék vagyunk mi emberek, különösen a hitben. „Aki áll, meglássa, hogy el ne essék!” Ímé, a legnagyobb hit és a legkeményebb bukás így vannak egymás mellett közvetlenül egy ugyanazon szívben. Csak egy előre nem látható körülmény van közöttük. Ímé, a legnagyobb erőés a leghitványabb gyengeség ennyire közel vannak egymáshoz, ennyire határosak. A legbátrabb hitvallás egy odavetett szó következtében, ami talán nem is volt rosszindulatú, háromszoros tagadássá válhat és ahhoz, hogy valaki elbukjék, nem is kell valami megrendítően nagy dolognak történnie. Elég egy pillanatra elereszteni Istennek a kezét - nem kell ahhoz veszedelem vagy üldöztetés, hogy füstté és párává váljék egyszerre Krisztus iránt való hűségünk. Elég ahhoz egy durva szó, ami sért, kiborít, egy lángoló tekintet, ami szenvedélyeket gyújt, elég egy kellemetlen hír vagy esemény, ami fáj, valami kicsi lemondás, önmegtartóztatás, amibe a hűség kerülne és máris odavan a hűség, máris megtagadjuk, hogy valami közünk lenne Jézushoz. Megtagadjuk - nem olyan éles, drámai módon, mint ahogy Péter tette a főpap udvarában, hanem sokkal észrevétlenebbül történik ez nálunk. Nem úgy tagadod meg, hogy mikor Ő róla van szó, nyíltan kijelented, hogy „Nem ismerem, semmi közöm Hozzá”.

Bár, ki tudja - ez sem biztos. Ha hasonlóan veszedelmes, kritikus helyzetben volnál, mint Péter volt, nem tudom, melyikünk mondaná ki, hogy ez a megcsúfolt, divatjamúlt, sokak által lenézett Jézus az én Uram és az én Istenem. Mert sokkal könnyebb lapulni az ilyen helyzetben, mint megnyilatkozni. De most nem is erről van szó. Hanem sokkal inkább úgy tagadod meg Jézust, amikor nem Róla van szó, hanem a politikáról, vagy társaságban olyan valakiről, aki épp nincs jelen, vagy egy sérelemről, ami sért vagy bánt, vagy másról - az egész magatartásunk, lényünk tagad, mind bizonyság, hogy „Nem ismerem Őt, semmi közöm sincs Hozzá...” mint Péternek. Gondolj most egy csúnya bukásodra, mikor olyan módon viselkedtél valakivel szemben, mintha tényleg soha nem is hallottál volna Jézusról. Te talán magad észre sem vetted magadon, de mások talán megrökönyödve néztek rád, azt gondolták magukban, hogy ez az ember épp úgy beszél, épp úgy működik, kétségeskedik, másokat megszól, mások baja mellett közömbösen elmegy, mintha nem is hallott volna soha arról, amiért Jézus élt és meghalt és amit Jézus tanított. Pedig ez az ember templomba jár, Biblia-olvasó és imádkozó ember.

Ó, mi nem olyan kereken tagadjuk meg Jézust, mint Péter tette, hanem sokkal rosszabbul. Nem a szavainkkal, az egész lényünkkel, emberekhez, ellenségekhez viszonyuló egész magatartásunkkal. Tudjátok, mindig megtagadjuk Jézust, mikor az életünk nem hirdeti félreérthetetlenül, még ha nem Jézusról van is szó, hogy Ő él. Mindig megtagadjuk, mikor a lényünk valamiféle megnyilatkozásából nem érződik meg kétségbevonhatatlanul, hogy mi Ő hozzá tartozunk. Mikor nem érződik rajtunk az a bizonyos plusz, amit csak Jézus adhat. És ó, jaj, de hiányzik ez a plusz! Péter csak háromszor tagadta meg Krisztust, te pedig velem együtt naponta többszörösen túlszárnyaljuk őt ebben a nyomorúságban. Figyeljük csak meg, milyen meghatóan folytatódik tovább. Péter még javában bizonygatja, hogy semmi köze sincs ehhez az emberhez, akit vádolnak. És így folytatódik: „És azonnal, amikor őmég beszélt, megszólalt a kakas!” Igen, a kakas, a magyar református templomtornyok ismertetőjele, az alvó világ természetes ébresztője, a sötétséget elűzővilágosságnak az előhírnöke - tehát a kegyelem jele. Mintha Istennek a kegyelme figyelmeztetne, hogy Péterek, vigyázzatok! Ébredjetek, lássátok meg, hová jutottatok! Ilyen ébresztőkakaskukorékolás az életünkben mindig a betegség, baj, megpróbáltatás - minden olyan helyzet, ami szorít, minden egyes templomi Igehirdetés. De vajon észrevesszük-e, milyen sokféle módon szólongat Isten, hogy vegyük már egyszer észre, milyen lejtőre jutottunk. A világ nagy kakaskukorékolásán keresztül mintha erre figyelmeztetne: „Ember, vigyázz! Aki a Krisztus-tagadás lejtőjén megindult, egyre mélyebbre süllyed!” Végre olyan feneketlen mélységben találja magát, hogy maga is megborzad. Nem panaszkodni kellene a bajok miatt, hanem inkább kihallgatni belőle Isten kegyelmének ezt a figyelmeztetőszavát. És különösen azt vedd észre, hogy Valaki egy láthatatlan világból rád tekint. Így szól az Ige: „Hátrafordulván az Úr tekinte Péterre.” Biztosan nem véletlenül fordult épp akkor hátra. Szándékosan kereste a tekintetével a tanítványt. Ó, ha el tudnám mondani, hogy mi lehetett abban a tekintetben! Szomorúság: „Hogy tehettél ilyet Péter?” Vagy vád? „Ó, te nyomorult, hitvány tanítvány!” Vagy szeretet? „Ha te nem akarsz is engem ismerni, én akkor is ismerlek téged. Ha te meg is tagadtál az emberek előtt, akkor is vallást teszek rólad az én mennyei Atyám előtt!” Szomorúság, vád, vagy szeretet? Azt hiszem, mind a három. Talán azért tudok ebből valamit megsejteni, mert gyermekkoromban gyakran találkoztam így az édesapám tekintetével, mikor valami rosszat tettem. Vártam a büntetést. És ha megbüntetett, úgy éreztem, hogy ki van egyenlítve a baj. De ha nem büntetett, hanem úgy odaállított maga elé és lelkem mélyéig átható tekintetével, ami együtt sugárzott szomorúságot, vádat és mérhetetlen szeretetet, rám nézett, akkor azt nem lehetett kibírni, akkor az alatt csak összeroskadni lehetett, csak keservesen sírni amiatt, hogy megbántottam azt, aki ilyen mérhetetlenül szeret. Ha most rád nézne Jézus, vagy ha épp akkor, amikor kirobban belőled valami csúnya indulat, ha akkor nézne rád Jézus - mit olvasnál ki a tekintetéből? Talán hangtalanul is azt mondaná neked ez a tekintet, hogy „Te ember, akiért az életemet adtam, akit a megtöretett testemmel és a kiontott véremmel olyan sokszor tápláltam, etettem, itattam, akinek az imádságait olyan halálosan komolyan vettem, meghallgattam - hát te csak ennyire szeretsz engem? Csak ennyit érek én neked? Te ilyen könnyen meg tudsz rólam feledkezni? Én akkor sem mondok le rólad! Akkor is, így is, ezek után is szeretlek!”

Péterre minden esetre úgy hatott ez a tekintet, mint a nap a tavaszi hóra, a márciusi hóra, amit olvaszt, vagy mint a napsugár az áprilisi bimbóra, amit bontogat édesen. Lám, egyszerre minden eszébe jutott Péternek. „És kimenvén, keservesen sír vala.” Megrendítő dolog, mikor egy férfi sír, mikor egy viharban, napsugárban, tengereken szélvésszel viaskodó, abban megedződött férfi, egy kemény férfi keservesen sír. De én megértem. Mert a megszégyenülésnek, a megsemmisülésnek azt a szörnyűérzését, viharát, amit Jézus lesújtó és mégis felemelőtekintete kavart fel benne, szavakkal úgy sem lehet kifejezni, hanem csak keserves sírással. Ez a szomorúság, amikor nem a bűnei következményétől fél, hogy „jaj, megtudják az emberek, hogy milyen hitvány vagyok!”, hanem mikor maga a bűn fáj, mert érzem, hogy fáj Jézusnak. Amikor azért vagyok szomorú, mert Őt szomorítottam meg és az Ő szenvedését növeltem. Ez az a szomorúság, amiből új élet, felemelkedés támad, megtérés lesz. Ez az a könnyes szomorúság, amire már kész is van a bocsánat.

És végül még valamit: Olyan kegyelmes az Isten, hogy még az ilyen hitványságot is jóra tudja fordítani. Talán arra is jó az ilyen csúnya bukása a hívőembernek, hogy annak az emléke azután mindig a kellőalázatban tartsa, hogy el ne bízza magát soha többé és hogy megértővé váljék más embernek a gyengeségeivel szemben. Egy régi legenda szerint Péter apostol szemében sohasem száradtak fel egészen ezek a könnyek, később is mindig egy kicsit fátyolos volt a tekintete a könnyektől. Nem tudta elfeledni azt a fájdalmat, amit a Mesterének okozott. De ez arra nagyon jó, hogy az ember rájöjjön, hogy nem arról van szó, hogy megbízhat-e bennem Jézus, hanem arról, hogy megbízhatom-e Jézusban én? Mert keresztyénnek lenni nem azt jelenti, hogy soha többet nem követni el a bűnt, nem bukni el, nem vétkezni... Ó, de mennyire nem! De tudom, hogy mindezek nem szüntetik meg számomra Istennek a szeretetét. A keze utánam nyúl, és a tekintete követ oda is, ahol sírok.

Testvérek! A múltkor azzal fejeztem be a prédikációt: „Ha mindent elfelejtesz is, amiről itt szó volt egy fél óra alatt, egyet ne felejts el, hogy: Nézz Jézusra!”

Most megint azzal hadd fejezzem be, hogy valóban, ha mindent elfelejtesz is, amiről itt szó volt ezt az egyet kérlek, ne felejtsd el: Érezd magadon mindig Jézus tekintetét! Gondolj rá, ha bármit csinálsz vagy nem csinálsz, Valaki néz, lát - a tekintete rajtad van. Ez a csodálatos, drága mennyei energiával telített tekintet kísér úgy, hogy bele lehet kapaszkodni. Érezd magadon Jézus tekintetét! Erről tegyünk most mindnyájan vallást, amikor elénekeljük:

Szelíd szemed, Úr Jézus,
Jól látja minden vétkemet,
Személyemet ne vesse meg
Szelíd szemed Úr Jézus.

Szelíd szemed, Úr Jézus,
Tekintsen rám, ha roskadok,
Adjon békét, bocsánatot,
Szelíd szemed, Úr Jézus.

Szelíd szemed, Úr Jézus,
Tudom, hogy vádat is emel;
Vétkeztem én, ítéljen el
Szelíd szemed, Úr Jézus.

Szelíd szemed, Úr Jézus,
Elitél bár, lásd, én megint
Csak várom, hogy majd rám tekint
Szelíd szemed, Úr Jézus.

465. ének 1-4. versek

Amen

Dátum: 1968. március 10.