Igyekszem!

1970. február 22, vasárnap

Lekció: 

  • 1Korintus 1,25-31.

Hangfelvétel: 

Alapige

„Atyámfiai, én önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: De egyet cselekszem, azokat, a melyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, a melyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára. Valakik annak okáért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk: és ha valamiben másképpen értetek, az Isten azt is ki fogja jelenteni néktek:”

Hónap utolsó vasárnapja lévén, gyülekezeti rendünk szerint megint egy feltett kérdésre szeretném ráirányítani Isten Igéjének a fényét. A kérdés, mely hozzám érkezett, így hangzik: „Kívül harc, bennem félelem. Igen, azt tudom, hogy a hívő élet harc és ezt vállalni kell. De örök félelem is? Ezt nem lehet kibírni. A templomba járó ember félelmét állandóan ébren tartja az Ige tükre, ami kétségtelenül mindig a bűnünket mutatja és a magunkkal való elégedetlenséget éleszti. De az emberek is számon kérik tőlünk - sokszor vádlóan -, hogy hát a hívő emberek is csak ilyenek? Sokszor megfélemlítenek az igényükkel. Nem támasztanak-e túlzott igényt a hívőkkel szemben? Hol van hát a határ az igény és a megfélemlítés között?”

Ezzel a kérdéssel kapcsolatban most az Igéből mindössze két gondolatot szeretnék kiragadni, két dolgot nagyon erősen kihangsúlyozni. Az egyik, amit Pál apostol így mond önmagáról, hogy „Nem gondolom, hogy már elértem volna, nem mondom, hogy tökéletes volnék.” A másik pedig ez: „Célegyenest nekidőlvén.” Tehát egyfelől az a félelem, amiről ebben a levélben szó van, kétségtelenül jogos. Mert valóban úgy van az, ahogyan Pál apostol is vallja önmagáról, hogy a Krisztust legkomolyabban követni akaró ember hitélete sem tökéletes. A nem tökéletes azt jelenti, hogy gyarló, mégpedig rettenetesen gyarló és nagyon-nagyon keveset valósít meg a gyakorlatban a keresztyén életnek a szépségéből és valóságából. És amit megvalósít, az is nagyon gyarló és nagyon tökéletlen és az is nagyon messze elmarad még attól, ahogyan kellene. És tapasztalja minden hívő ember, hogy mindig újra és újra kezdődik a harc az életében a régi bűneivel, föl-föllobbanó haragjával, hiúságával, önzésével, sok mindenféle veleszületett és már természetévé váló rossz tulajdonságával. És ebben a harcban bizony sokszor maradunk vesztesek és nagyon kevésszer tudunk győzelmesek lenni. Én nagyon jól tudom azt, hogy transzparenseknek kellene lennünk nekünk hívő embereknek, akikről sugárzik az Isten szeretetének a melege és a fénye. Tudom azt, hogy a cselekedeteinkben és a szavainkban szinte láthatóvá kellene válnia annak a Léleknek a jótékony hatásaiból, Akit Jézus hozott erre a földre, és Jézus is megmondotta, hogy sóvá kellene lennünk ebben a világban, akik a bennük lévő tisztaság és jóság következtében jó ízt adnak és a további romlástól konzerváló módon volnánk benne az emberi közösségben. És vajon mi valósul meg mindebből? Valljuk be őszintén, nagyon-nagyon kevés, alig-alig valami és az is csak néha-néha. Ha arra gondolok, hogy én, mint hívő ember képviselem Jézust ebben a világban, Jézusnak a szeretetét, az Ő tisztaságát, az Ő békességét és szelídségét, akkor valahogyan az az érzés fog el, amit Pál apostol is leír, nyilván a saját maga gyarlóságának a teljes tudatában, amikor a Korintusiaknak is azt írta: Én erőtelenség, félelem és rettegés között jelentem meg közöttetek #1Kor2,3. Isten követének lenni, Jézus evangéliumát képviselni ilyen embereknek, amilyenek mi vagyunk, te is meg én is, valóban félelmetes feladat. Tehát indokolt az a félelem, amiről a levélben szó van. Indokolt az a félelem, hogy a mi hitéletünknek rettenetes töredékes és gyarló mivoltával bizony nagyon-nagyon sokszor megbotránkoztatjuk a körülöttünk lévő embereket és nagyon sokszor szégyent hozunk arra a szent névre, amelyet mint keresztyén emberek viselünk. Félelem és rettegés fog el annak az igének a hallatára, ami így van megírva: „Miattatok káromoltatik az Istennek a neve a pogányok között.” #Róm2,24 És én úgy érzem, méltán ítélnek meg és méltán ítélnek el bennünket a kívül állók, ha nem jól képviseljük Krisztusnak az ügyét közöttük. Márpedig valljuk meg őszintén, hogy nem jól képviseljük. Nem vonzó módon, hanem sokkal inkább eltaszító módon, elrettentő módon. Ó, de sokszor igazuk van azoknak a kívülvalóknak, akik látván a mi cselekedeteinket, nem dicsőítik a mi mennyei Atyánkat, hanem inkább talán lemondóan és vádlóan legyintenek, hogy Ó, hát a hívők is csak ilyenek!
Minden hívő ember elmarasztalható életének valamely pontján. És én valahányszor beletekintek Isten igéjének a tükrébe, én magam is elmarasztalom magamat nagyon sokszor. Mélységesen átérzem Pál apostolnak ezt a vallomását: „Nem mondom, hogy már elértem volna, és nem mondom, hogy tökéletes vagyok!” Ó, dehogy mondom!

De ugyanekkor azt is hadd mondjam meg, hálás is vagyok Pál apostolnak ezért a vallomásáért, mert úgy érzem, hogy vigasztalás is van benne, nemcsak vád. Hiszen gondoljuk csak el, hogy ki ez a Pál apostol, aki ennyire tökéletlennek érzi magát a hitéletben, a Krisztus követésében? Mégis a Jézus apostola! Tehát minden gyarlóságával és tökéletlenségével együtt a leghatalmasabbnak a kezében olyan eszköz, akin át rengeteg áldás árad szét ebben a világban. Tehát annak is megvan ám valami módon az értelme, hogy az Isten gyermekei minden hitványsággal, gyarlósággal és gyengeséggel megterhelt emberek. Sokszor szinte az az érzésem, mintha - ne értsük félre a dolgot, egymás között vagyunk, hívő emberek -, maga Isten vigyázna arra, hogy az Ő gyermeke az Ő szolgája, aki által maga Isten akar valamit elvégezni ebben a világban - márpedig mindnyájan ilyenek vagyunk -, ne is legyen minden tekintetben tökéletes. Szinte Isten maga hagyja, hogy az Ő gyermekei az életnek valamelyik pontján hajótörést szenvedjenek, hagyja, hogy hibázzanak, hogy valamiféle emberi gyarlóságban vagy gyengeségben megrekedjenek. Talán azért, ami meg is van írva, hogy ne dicsekedjék Ő előtte egy test sem. Vagy talán azért, hogy más embereknek a bizalma, a váradalma ne őrajtuk rekedjen meg, a hívő embereken, hanem tovább áradjon Krisztus felé. Talán azért, hogy az embereknek a hite ne egy másik embernek a hitén nyugodjék, hanem az Istennek az erején. Talán azért, hogy az Ő dicsőségét semmiféle más emberi dicsőség el ne homályosítsa. Lehetséges. De kétségtelen az, hogy mindenkinek megvan a maga egyéni gyarlósága, mindenkinek megvan a maga gyenge pontja, mindenki ember!

A hívő ember is csak ember, rettenetesen gyarló ember. És minden hívő emberben, ha egy kicsit közelebbről megnézzük, van valami kiábrándító. És higgyétek el, hogy ez talán még jó is. Vagy ha nem is jó, de szükséges, kell, mert éppen a saját tökéletlenségünknek az ismeretével kényszerít rá az Isten bennünket, hogy el ne bízzuk magunkat, hanem maradjunk meg nagyon alázatos embereknek. Képzeljétek el, hogyha tökéletesek lennénk, de hamar lelki sztárrá válnánk, legalább is a saját magunk szemében, de talán még más ember szemében is. A legszentebb szolgálatnak a végzése közben is ott kísért mindig a hiúság és az ember egy kis lelki vállveregetéssel gondol arra, hogy no, ezt jól csináltad. Micsoda ragyogó csillár vagy te az Isten országában. Pedig nincs utálatosabb valami, mint a hívő gőgje.

Tehát ha jogos is a félelem a saját gyarlóságunknak a tudatában, ez ne váljék megfélemlítéssé, hogy tehát akkor én már nem érek semmit, hanem fogadjuk el magunkat úgy, ahogyan Pál apostol is magáról vallotta, hogy nem mondom, hogy már elértem, nem mondom, hogy tökéletes volnék, de ez nem lehet akadálya annak, hogy Isten még egy ilyen tökéletlen eszközt is fel ne tudna használni az Ő nagy céljai szolgálatára. Sőt Isten különösen a saját maguk tökéletlen mivolta miatti alázatos embereket keresi és ezekre van Neki szüksége. De még tovább. Ha magunkat elfogadjuk így, ahogyan mondottam, akkor fogadjuk el egymást is ugyanígy. Az a másik hívő ember se tökéletes éppúgy, mint ahogyan én nem vagyok tökéletes. Legalább mi itt, hívő emberek, ne támasszunk túlzott igényeket egymással szemben. A kívül álló világ támasszon velünk szemben olyan igényt, amilyet akar, ez az ő dolga, legalább alázatra indít bennünket, de legalább mi itt belül lévők legyünk elnézőek egymással szemben. Ne kritizáljuk mi itt belül egymás hitéletének a fogyatékosságait és főleg ne botránkozzunk meg rajta. Megmondom őszintén, nekem mindig fáj az, amikor azt hallom, hogy az egyik hívő ember a másik hívő testvérére ilyet mond - persze a háta mögött -, hogy hát a hívők is csak ilyenek. Hát te, aki megítéled egy másik hívő testvéredet, a te saját életedből, a te saját életednek a gyarlóságaiból nem tudod, hogy milyenek a hívők? Én tudom. Hallottam már például olyan kifogást is, hogy valaki azt mondta, kérem én azért nem járok Biblia-órákra, mert azok az úgynevezett bibliás szentek, azok olyan nagyképűek, olyan farizeusok és nem szeretem az álszent embereket. Nézzétek, ez lehet igaz, sőt egészen biztos, hogy igaz, sőt még azt is hadd tegyem hozzá, nem tudtok nekem olyan rosszat mondani a hívő emberekre, aminél még rosszabbat ne tudnék én mondani rájuk, egyszerűen azért, mert én is annak tartom magam és így a saját életemből tudom azt, hogy milyen taszító és milyen csúnya tud lenni egy ilyen ember. Ez mind igaz! De! Mit tudod te, aki megítéled a másik testvérednek a gyarlóságait, hogy mennyi küzdelme lehet annak a szerencsétlen embernek a saját maga gyarlóságával, a saját maga rossz tulajdonságával, a saját régi bűneivel és mindenféle nyavalyájával? És mit tudod te, hogy mit formált már rajta Krisztus amióta hisz benne, hogy mi mindent győzött már le az ő életében Krisztus. Kérlek, gondolj mindig arra, amikor egy másik hívő embert megítélsz, hogy hát akkor milyen utálatos lenne, ha még nem is hinne. Ha még az a kicsike támasz és segítség is hiányoznék az életéből a saját gyarlóságaival és hibáival szemben, amit a Krisztusban lévő akármilyen tökéletlen és fogyatékos hite jelent a számára? Te sem vagy tökéletes, hát a másiktól se várd azt, hogy tökéletes legyen! Legalább mi, itt belül lévők, ne félemlítsük meg egymást szeretetlen ítélkezéssel, és túlzott igények támasztásával. Hanem sokkal inkább próbáljuk segíteni egymást a kölcsönös igyekezetben. Ez a másik szó, amit szeretnék kihangsúlyozni az igében.

Nézzétek, Pál apostol nagyon jól tudja, hogy ő nagyon-nagyon messze van attól, hogy tökéletes legyen. De ez éppen nem bénítólag és megfélemlítőleg hat reá, hanem ellenkezőleg: serkentőleg és buzdítólag. Ezért mondja azt, hogy célegyenest igyekszem. Szinte én úgy érzem ezt a szót, mintha azt mondaná, hogy annál jobban igyekszem. Tehát ne nyugodjunk bele abba, hogy mi ilyen gyarlók és tökéletlenek vagyunk, mint amilyenek, hanem annál jobban igyekezzünk. Az igyekvés azt jelenti, hogy valaki nem elmélázva andalog és szemlélődve hagyja magát vitetni, hanem valami határozott előretörést jelent valamilyen célnak az elérésére. Aki fényképezett már életében, az nagyon jól tudja, hogy a fényérzékeny lemezen vagy filmen a felvett tárgynak vagy személynek a képe megrögződik. Ezt azután bizonyos eljárással elő kell hívni, aminek a során ez a láthatatlan kép egyszerre előjön, láthatóvá válik, kirajzolódnak a vonások. Tehát fáradságos munkával ki kell dolgozni. Nos, Isten is készített mindnyájunkról egy képet Jézusnak a személyében. Nézz Jézusra, sohasem a másik hívő embernek az életére, hanem mindig csak Jézusra. Az Ő tiszta, ártatlan, szeretetteljes, áldozatos életére és gondolj arra, hogy ez a te fényképed. Ez a te fényképed, úgy, ahogyan az Isten elkészítette rólad, meg rólam is. Csak ez a kép most még láthatatlan, csak az Istennek a szeretete látja. De most Isten ezt a leexponált filmet a kezedbe adja és azt mondja, hogy itt van, hívd elő, dolgozd ki, tedd a cselekedeteiddel egyre jobban láthatóvá a szent drága vonásokat, Jézusnak a vonásait. Tehát erre vonatkozik az, hogy igyekezz. Erre igyekezz! Kell hozzá a kezed, a lábad, a szíved, a szád, a gondolkodásod, kell hozzá a zsebed, a lakásod, a szolgálatod, egész önmagad mindenestől úgy, ahogyan van, hogy egyre jobban kiábrázolódjék benned Krisztus, láthatóbbá váljék a te életedben Jézusnak az élete. Az Ő szeretete és az Ő áldozata. Mert az Isten az Ő megváltottainak nem kész jellemeket ad, hanem a megváltásnak a részleteit nekünk kell gyakorlatilag láthatóvá tennünk és megvalósítanunk. Erre mondja az apostol, hogy célegyenest igyekszem és erre igyekezzünk mi is! Sőt, az apostol így mondja: „Célegyenest igyekszem a Krisztus Jézusnak onnét felülről való elhívása jutalmára.” Tehát ne ragadjunk le ott, hogy tökéletlenek vagyunk, se ott, hogy a körülöttünk lévő többi hívő ember is olyan nagyon tökéletlen a hitéletben. Ezzel együtt elhívottak vagyunk! Kezdjük minden reggel úgy a napot, abban a tudatban, hogy Isten hív. Isten hív azon a napon valamiféle szolgálatnak az elvégzésére. Tehát próbáljunk minden munkát a mindennapi életben, ami éppen aznap reánk vár, úgy tekinteni és úgy végezni, mintha magától Istentől kaptunk volna megbízást reá, tehát igazán hivatásszerűen. Mint akik tudjuk, hogy magának Istennek vagyunk felelősek érette és Neki fogunk elszámolni vele. Ne sajnáld a segítséget, a szeretetet, a jóindulatot valamelyik embertársadtól, aki talán csak éppen egy kis jó szóra vár, tekintsd úgy, hogy Isten küldte őt oda hozzád, azért, hogy gyakorolhasd magadat abban, ami szebbé teheti ezt a világot, ami egyedül teheti szebbé ezt a világot, a szeretetben! Ott van a családod, mi minden tennivaló van még ott, hogy az a család igazán keresztyén család legyen, hogy a vérségi kötelékek Jézusban megszentelt és elmélyült lelki kötelékké váljanak. Itt vannak a lelki testvéreink, a gyülekezet. A te igyekezetedtől függ, hogy mi, akik itt vagyunk, igazán egymást megértő, egymást segítő olyan lelki közösséggé váljunk, ahol egymás hite által épülnek a tagok mind. Nem megfélemlítik egymás hitét, hanem építik. És azután ott van a munkahelyed, tekintsd úgy, hogy azért vagy ott, mert a becsületesen végzett munkádban, a munkatársaidhoz való viszonyodban, a mosolyodban, a tekintetedben, a szavaidban, az egész magatartásodban Jézus Krisztus jelen akar lenni. Ha csak egy nagyon kicsit is igyekeznénk erre, haj, de nagyon szép lenne az élet körülöttünk!

És végül az apostol még jutalomról is beszél. Az ilyen igyekezetnek mindig megvan a jutalma. Tudjátok, hogy mi a mi legnagyobb jutalmunk? Az, hogyha olyan valamit tehetünk valakiért, aminek az örökkévalóság szempontjából is haszna van. Erre igyekezett Pál. Bukdácsolva, el-lemaradva, messze-messze a tökéletességtől, de igyekezett. Nekidőlve, célegyenest. És azt mondja, hogyha valaki tökéletes akar lenni, akkor ilyen értelemben legyen. Az igyekezetben. Tehát ne csüggesszen és pláne ne félemlítsen az, hogy még nem értem el és hogy nem vagyok tökéletes. Persze, hogy nem vagyok, óh de mennyire nem vagyok! Sőt, éppen ez ösztönözzön, hogy amik hátam mögött vannak, elfelejtvén, amik előttem vannak, nekidőlvén, célegyenest igyekszem a Krisztus Jézusnak onnét felülről való jutalmára. Persze én nagyon jól tudom, és ti is tudjátok, hogy ez nem megy másképpen, csak hogyha igazán nagyon-nagyon komolyan könyörgünk minden nap újra és újra. A 462. számú ének 1. és 3. versével könyörögjünk most is így.

Csak vezess, Uram végig és fogd kezem, Míg boldogan a célhoz elérkezem,
Mert nélküled az én erőm oly kevés, De hol te jársz előttem, nincs rettegés.

Ha gyarlóságom meg nem is érzené: A vak homályból te mutatsz ég felé;
Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem, Míg boldogan a célhoz elérkezem.

462. ének 1. és 3. versszak

Dátum: 1970. február 22.