Sámson bukása és megtérése

1970. január 18, vasárnap

Hangfelvétel: 

Alapige

Az Ótestamentumnak megint egy igen jellegzetes, sőt azt mondhatnám, hogy roppant érdekes alakja áll itt előttünk ennek a legendás hírű Sámsonnak a személyében. Nagyon jól tudjuk bizonyára mindnyájan, hogy ez a hatalmas tragédia, amelyiket itt most felolvastam, meglehetősen sokszor és sokféleképpen ihlette már a különböző művészeket. Gondoljunk csak pl. Miltonnak a Sámsonjára, vagy Sain Saensnek az operájára, vagy Händelnek az oratóriumára, vagy éppen Németh Lászlónak a nagyszerű Sámson Tragédiájára, hogy csak a legnevezetesebbeket említsem. De bennünket most nem mint egy érdekes történet, vagy mint a világirodalom szerelmi költészetének egy gyöngyszeme érdekel, hanem úgy, mint Istennek az Igéje. Tehát mint Istennek az üzenete, amelyen át maga az élő Isten figyelmeztet bennünket és szólít meg.

Miről szól ez az üzenet? Talán a legrövidebben így foglalhatnám össze: Egy Istennek odaszentelt élet és nagyra hivatott ember bukásáról és megtéréséről szóló történet. Az egész történetnek igazán komolyan vételét gyöngíti az a gondolat, ami úgy felületes olvasásra a legtöbb embernek a szívében támad, hogy ti. Sámson hajának ilyen nagy jelentősége volt. Hogy lehet az, hogy amíg megvolt a haja, addig az erejének is a birtokában volt, és a hajával együtt elveszítette az erejét is. Így egy kicsit szinte a bizonytalan mondák világába tevődik el ez az egész történet. Nos, tehát tudnunk kell ehhez azt, hogy Izráelnek az ősi korában voltak ilyen Istennek különösen odaszentelt életű egyének, az úgynevezett nazírok, akik fogadalmat tettek arra, hogy egy bizonyos hosszabb vagy rövidebb időre teljesen elkülönítik magukat az Isten szolgálatára, és ennek külső jele képpen ez alatt az idő alatt nem vágatják le a hajukat, és nem borotválják a szakállukat. Talán emlékeztek reá, Pál apostol is tett annak idején ilyen fogadalmat, amikor a harmadik nagy útjáról visszatért Jeruzsálembe. Ez csak olyan ideiglenes nazírság volt, bizonyos időre szólt, ameddig a fogadalomnak az ideje tartott.

Volt azonban olyan is, hogy a várt gyermeket már születése előtt egész életére Istennek szentelték, ajánlották fel a szülei. Ilyen nazír volt Sámson, sőt ha jól emlékszünk rá, Sámuel próféta és Keresztelő János is, sőt minden valószínűség szerint maga Jézus is. És ennek a nazírságnak, ennek a teljesen odaszentelt mivoltnak volt a külső kifejezője: az a bizonyos hosszú haj, amelyiket születésétől fogva nem volt szabad hogy érintsen olló, vagy a szakállát beretva. Nos, tehát Sámsonnak nem a hajában volt az ereje, lényegében véve, hanem abban a tényben, hogy ez az ember Istennek volt mindenestől fogva odaszentelve. Istennek odaszentelt mivoltában az a hosszú haj csak jelkép volt. Jelképe annak, hogy ez az ember az Isten jegyese, az élő Istennek az eszköze, különlegesen is az Isten rendelkezésére álló ember.

Egy hasonlattal talán úgy tudnám kifejezni ezt, hogy olyanforma volt Sámsonnak a hosszú haja, mint a lelkészen a palást. Nem a palást tesz valakit az Ige szolgájává, ez a palást mindössze csak jelképezi, mintegy külsőleg is kifejezésre juttatja azt, hogy akinek a vállára reáborul, az a valaki különlegesen is az Isten szolgálatára odaszentelt ember. De még közelebb menjünk. Végeredményben mindnyájan, akik itt vagyunk, ti is, nemcsak én, mindnyájan hordunk magunkon egy láthatatlan palástot. A keresztvízben. Mert az a tény, hogy meg vagyunk keresztelve, végeredményben éppen annak a jele, sőt pecsétje, hogy kivétel nélkül mindnyájan Istennek felajánlott, Istennek odaszentelt életű emberek vagyunk, vagy legalább is kellene lennünk. Így azután sokkal inkább érthető az, hogy Sámson a hajával együtt az Istennek való odaszentelt mivoltát is feláldozta, és végeredményben mindezt egy szenvedélyért. Éppen az a tény, hogy akkor veszítette el az erejét, mutatja azt, hogy mennyire nem önmagában és pláne nem a hajában volt az ereje, hanem az Istenben. Az Istennel való különleges kapcsolatában. Mert amint Istennel való kapcsolata megszűnt, abban a pillanatban ez a hérosz nyomorult emberré vált, kiszolgáltatottá, tehetetlenné, megszűnt minden rendkívülisége.

Félelmetesen mutat reá ez a történet egy nagy igazságra. Mégpedig arra, hogy minden embernek megvan a maga egy vagy két fő bűne, amelyik végigkíséri az egész életét, amelyiket ha legyőzött is egykor, mindig újra föltámad és mindig újra kísért. Amelyik soha nem válik véglegesen elintézett üggyé életében, amelyik mindig újra visszatér és szakadatlanul föl kell venni vele szemben a harcot és amelyikkel szemben, ha az ember nincs résen és nem vigyáz, akkor bukásba sodorja az embert és kiszakítja az Istennel való közösségéből. Minden ember életének megvan a maga bizonyos Achilles sarka. Az a bizonyos gyenge pontja, ahol a leghamarább sebezhető és a legjobban érheti a támadás. Sámsonnak az esetében a túlzott szexualitás volt ez. Sok más egyéb nőügye is volt ennek a Sámsonnak, történetét ismerjük, de mégis mindegyikből valahogy kilábolt, ebbe az utolsóba azonban végérvényesen belebukott. De nemcsak a szexualitás ilyen veszedelmes, lehet ez más egyéb is. Sokkal egyszerűbbnek látszó dolog. Lehet ez a testnek más egyéb kívánsága is, mint például a lustaság, vagy az öltözködés, vagy a léleknek valamiféle megrögzött tulajdonsága, mint például az apró hazudozás.

Van olyan, hogy valaki észre sem veszi, hogy állandóan fordít egy kicsit a valóságon, vagy mint például a hiúság. Nem is gondolja az illető, hogy mennyire mindent és mindenkit ennek a szolgálatába állít. Vagy talán a többnek látszani akarás, amelyik állandó görcsös erőfeszítésbe merevíti bele az embert. Vagy a zsarnoki természet, amelyik még ha jót akar is, szerencsétlenné tudja tenni az egész családját, a hozzátartozóit. Vagy talán az éles nyelv, amelyik nem is tudja, hogy mennyi fájó sebet váj más embereknek a lelkében, vagy akármiféle apró, titkos bűn, amelyik úgy húzódik meg a léleknek a mélyén, hogy senki nem veszi észre, senki nem látja, senki nem tud róla, amitől még nagyon rendes embernek látszhat valaki kívülről. Vagy talán az élénk fantázia, amelyikkel bizonyos ártatlan játékot űz az áldozata annyira, hogy végül egészen elmerül benne és már teljesen csak a fantáziák világában él. Vagy talán egy gyűlölködő gondolat. Nem is gondolja az illető, mennyire görcsbe rándul néha az arcán egy-egy vonás, amikor valakiről, vagy valakikről szó van, akit az illető engesztelhetetlenül gyűlöl. Vagy talán a zsörtölődő természet, amelyikkel akaratlanul olyan sok keserűséget tud árasztani maga körül az ember. Nehogy azt képzeljétek, hogy én ezeket csak úgy találomra mondtam. Konkrét személyeket tudnék megnevezni mindegyikre nézve, szinte rá tudnék mutatni közöttetek egyikre, másikra ezekkel kapcsolatban. És különösen azt ne higgyétek, hogy ezek kisebb bűnök, mint a Sámsoné. Legföljebb csak egy kicsit elegánsabbak, nem látszanak olyan csúnyának, de éppen olyan veszedelmesek. És még jó dolog az, ha valaki tudja, hogy az ő életének mi a fő bűne, hogy hol van az ő életének az a bizonyos gyenge pontja, az a legjobban sebezhető, mert akkor legalább tudja, hogy hol vigyázzon a betörésre, mert ha nem vigyáz, úgy eluralkodik rajta ez a bűn, hogy észrevétlenül letéríti az Istennek odaszentelt útról és képes elárulni miatta a legszentebb titkát, a hivatását és tönkretenni önmagát. De hányszor elő is fordul ma is, hogy valaki egy komolyan nem vett bűnével mennyire tönkreteszi a családi életét.

Vagy valaki egy szenvedélyéért hogy föl tudja áldozni az egészségét, vagy valaki egy kedvenc bűne miatt elszakad az Istentől. Elveszíti az Istennel való kapcsolatot. És ez mindig így van ám, hogyha valaki ilyen bűnével nem akar szakítani, akkor vegyük tudomásul, hogy vagy te győzöl a bűn fölött, vagy az győz tefölötted. A legtragikusabb fordulata ennek a történetnek abban van, hogy amikor Sámson fölébredt, már levágott hajjal, amint máskor, s újból le akarja rázni magáról a filiszteusokat, így van megírva: „még nem tudta, hogy az Úr eltávozott tőle”. Annyira mélyen merült bele a bűnnek az élvezetébe, hogy észre sem vette, hogy Isten már rég elhagyta őt. És ez a le nem győzött bűnnek a következménye. Ezt teszi a megtűrt bűn, az a bűn, amivel játszik az ember. Amivel szemben nem veszi fel komolyan a küzdelmet. És jaj nekünk, hogy ha egyszer elhagy az Úr! Mint ahogyan jaj volt Sámsonnak, de amikor ráébredt, amikor fölocsúdott, akkor már késő volt. Persze túlságosan nagy volt a kísértés, ami behálózta, én elismerem. Azt mondhatná valaki, de hát Isten nem tudta volna őt kimenteni ebből a kísértésből? Hiszen még ígéret is van a Bibliában arra, hogy megadja az Úr a kimenekedést a kísértésből #1Kor10,13. Igen, de nem akkor, ha valaki maga megy bele abba. Akkor nem. Isten tud adni győzelmet a legnagyobb kísértésekben is és ki tud menteni a legveszedelmesebb helyzetből is, ha Ő küld valakit oda. De nem lehet megállni a legkisebb kísértésben sem, ha az ember maga adja bele magát abba. Ilyenkor Isten segítségére számítani valóban Istenkísértés. És ha valaki komolyan imádkozza azt, hogy ne vígy minket a kísértésbe, akkor az maga se menjen bele a kísértésbe.

Higgyétek el, sokkal több győzelem lenne az életünkben, hogyha többet gondolnánk arra, hogy ne jussunk bele olyan szituációkba, ahol tudjuk, hogy az életünknek valamelyik gyenge pontját támadás érheti. Aki tudja, hogy például valakinek a társasága nincs reá jó hatással, hát akkor kerülje el, ne menjen oda. Aki tudja, hogy neki az ital a gyengéje, az legyen teljesen absztinens. És aki tudja, hogy az éles nyelvével és zsörtölődő természetével már nagyon sok bajt és keserűséget okozott a környezetének, az ne keressen minden kákán csomót. Soha nem felejtem el annak az öreg német parasztnak az imádságát, akit egyszer így hallottam könyörögni: „Uram, ha kedvem van valami bűnre, ne engedd, hogy alkalmam legyen hozzá. És hogyha alkalmam van reá, ne engedd, hogy kedvem legyen reá.” Az is nagyon jellemző, amit itt a krónikás Deliláról mond. „Mikor azután őt minden nap zaklatta szavaival és gyötörte őt, halálosan belefáradt a lelke.” Ez a bűnnek a tulajdonsága. Hogy zaklatja, gyötri az embert úgy, hogy halálosan belefárad a lelke. És a csodálatos az, hogy mégse rázza le magáról az ember, mégse akar elmenekülni, nem fut el tőle. Mert ez a zaklatás fáj is, meg jó is azért. Mert ez a gyötrés szép is, meg csúnya is, mert ezt a zaklatást és ezt a gyötrést szereti is meg utálja is az ember.

Te Sámson, menekülj, amíg nem késő! Mert az a bűn nem fogja abbahagyni a mindig megújuló zaklatást és gyötrést, és van olyan futás, ami nem szégyen, ami nem gyávaság, hanem éppen erő és hősiesség. Hogyha Sámson jobban félt volna Delilától és elfutott volna tőle félelmében, akkor el tudott volna bánni a filiszteusokkal is úgy, mint azelőtt. De belsőleg már meg volt kötözve. És ezért természetes, hogy erőt vettek rajta azok az ellenségei, amelyekkel máskor könnyedén el tudott bánni. Mert hogyha valaki belsőleg meg van kötözve, akkor a léleknek az apróbb ellenségei is könnyen diadalt vesznek rajta, és az ember könnyen áldozatul esik. Ennyire nem tréfa dolog a bűn, hanem megtréfálja alaposan azt, aki tréfál vele. Rettenetes lenne, ha ez a történet csak eddig tartana. De nem eddig tart, folytatódik tovább. Mégpedig azzal folytatódik, hogy Sámsonnak ott a börtönben újra elkezd nőni a haja. Ez persze megint jelkép. Azt akarja érzékeltetni, hogy Sámsonnak a szíve egyre mélyebb bűnbánatban egyre jobban visszafordult az Istenhez. Most ugyan vak volt mind a két szemére, de most kezdett igazán látni. Most ugyan keze-lába láncokba volt verve és mégis most kezd igazán felszabadulni. A jólétben Delila személye eltakarta előle a saját hivatását és népének való szolgálatát, de mindez most újra ébredezik benne. A legnagyobb nyomorúságban is hatalmasabbá és erősebbé és szabadabbá vált, mint volt valaha.

Ilyen a bűnbánat, az igazi bűnbánat. Mert a bűnbánat olyan, mint az ajtónyitás, amelyen át beengedem a lelkembe Istennek a kegyelmét és az Ő Lelkének a tisztító áramlatát, levegőjét. Valaki egyszer olyan szépen mondta, hogy annak az ajtónak a zárja, amelyen Istennek a segítsége meg a kegyelme beáradhat az embernek az életébe, nem az Isten felőli oldalon, hanem az ember felőli oldalon van. Nem kívülről, hanem belülről van. Egyetlen valami képes ezt a zárat félretolni, a bűnbánat! Ez teljesen rajtunk áll. Ezt még az Isten sem tudja elvégezni helyettünk. De amelyik pillanatban megnyílik egy lélek igazi bűnbánatban, abban a pillanatban árad az áldás és a segítség a számára. Íme, a legmélyebbre bukott bűnös előtt is nyitva van az út az Isten felé. Amelyik pillanatban igazi bűnbánatban fordul a bűnös Isten felé megalázkodva. Nagy volt a bűne Sámsonnak, rettenetesen mély volt a bukása, de íme, ott a mélységben megtanult újra imádkozni. Azt mondja: „Uram Isten, emlékezzél meg énrólam és erősíts meg engem csak még egyszer, Ó Istenem!” És amint imádkozik, megint hős. Isten visszatér hozzá, az az Isten, Aki megalázta, most felemeli és még jobban megerősíti. A bohócnak szánt, megvakított rabszolga átöleli az egész épületet tartó két nagy oszlopot és úgy megrázza, hogy összedől az egész. Maga alá temet mindenkit, akik ott voltak, őt magát is. Meg is jegyzi a krónikás: többet megölt halálával, mint amennyit az életében. Akármilyen rettenetes ez a történet, ne felejtsük el, hogy az Ótestamentumi kornak is csak a legelejéről szól ez az egész. A lényege tulajdonképpen ennek az utolsó jelenetnek abban van, hogy Sámson az ő népe érdekében ellenségeivel szemben való utolsó szolgálatát a saját élete föláldozásával végezte el. Akármilyen furcsa és különös alak is ez a Sámson, ezen a ponton mégis a Golgotára mutat. Mert az a Sámson, aki a halálával nagyobb szolgálatot tett, mint az életével, rámutat arra a Jézusra, Aki a halálával tette a legnagyobb szolgálatot. Aki a saját élete feláldozásával vívta ki a legnagyobb győzelmet, de amíg Sámson azért adta az életét, hogy az ellenségei elpusztuljanak, addig Jézus azért adta halálra Önmagát, hogy az ellenségei is megmeneküljenek és éljenek! Isten bűnbocsátó kegyelmébe menekülve örökké élhessenek! Tehát ez a másik halál, ez a golgotai, ez az egyetlen igazi győzelem minden titkos, vagy nyílt ellenségünk fölött. Tehát a bűnnek és a halálnak minden hatalma fölött. Jézus győzelmébe való hit által szabadulhatsz meg te is, én is életünknek attól az egy-két fő és oly sok más mellék bűnétől, amelyik már olyan nagyon sok bajt okozott az életünkben.

És most ki-ki gondoljon életének arra a bizonyos Achilles sarkára, arra a gyenge pontjára, ahol a legkönnyebben sebezhető. Életének arra a fő bűnére. Nevezze néven, és lélekben vigye most oda a golgotai győzelmet aratott Jézus elé, és kérje velem együtt, hogy: „Uram, bűnöm láncát oldja fel kegyelmed, s a hit, törje össze balga szívem bálványait. Szabadságot adj nekem, és tiszta szívet, vonj magadhoz Jézusom, hogy járjak Veled! Vezess engem utadon, magad légy az út, melyen lelkem a halálból életre jut. Jézus, nyájas és szelíd, láss meg engemet, el ne engedd hű Megváltóm, már kezemet!” Tehát ki-ki gondoljon a saját gyengeségére, nyomorúságára, vigye oda Jézus elé és könyörögjön a 469. ének 2. és következőverseivel.

Bűnöm láncát oldja fel Kegyelmed s a hit;
Törjed össze balga szívem bálványait!
Szabadságot adj nekem És tiszta szívet,
Vonj magadhoz, Jézusom, hogy járjak veled!
Vezess engem utadon: Magad légy az út,
Melyen lelkem a halálból életre jut.
Jézus, nyájas és szelíd, Láss meg engemet:
El ne engedd, hű Megváltóm, már kezemet!

469. ének 2-5. versszak

Ámen.

Dátum: 1970. január 18. Evangélizáció