Az ebek is esznek...

1965. december 19, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

„Az pedig felele és monda néki: Úgy van Uram; de hiszen az ebek is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsalékaiból.

Legközelebb a karácsonyi ünnepekre gyűlünk itt össze a templomban, és régi szokás szerint, az Úr megterített asztalához sokkal többen oda akarunk járulni, mint egyébkor... Jó lenne hát, ha méltóképpen fölkészülnénk reá. Ezért szeretném, ha ez a mai istentiszteletünk kifejezetten úrvacsora-előkészítő alkalom lenne a számunkra.
Ebben az Igében, amit fölolvastam, nem úrvacsoráról van ugyan szó, de mindenesetre szó van asztalról és evésről - sőt asztal alatti evésről. Amikor az asszony olyan nagy hittel és buzgósággal mondja: “De hiszen az ebek is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsalékából - Jézus nem szól ellene semmit. Mintegy jóváhagyja. Igazat ad az asszonynak. Sőt megerősíti hitében. - Úgy érzem, a mi úrvacsorázásunkra vonatkoztatva is nagy jelentősége van ennek az “asztal alatti evésnek.

Ne rettenjünk vissza ettől a gondolattól! Első pillanatban talán méltatlannak látszik az, hogy a kutyáknak az asztal alatti evése és az úrvacsora között bármi összefüggést, kapcsolatot akarjon valaki látni. Hogy kerülnek ebek az úrvacsorához? Hiszen ez a fiak lakomája, a gyermekek ünnepe. És a gyermekek nem az asztal alatt esznek, hanem ott ülnek szépen, illedelmesen az asztalnál. Ott van a helyük. Jézus is így ült annak idején a 12-vel az asztalnál. Érthetőhát, ha tiltakozás van bennünk az ellen a gondolat ellen, hogy az ebeknek valami közük legyen a “fiak asztalához. Maga Jézus is először - látszólag legalább is - elutasította ezt a gondolatot, amikor ennek a pogány asszonynak, aki a segítségét kérte, ilyen kemény szavakat mondott: “Nem jó a fiak kenyerét elvenni és az ebeknek adni! - De éppen az a csodálatos, hogy ez az asszony nem riadt vissza, nem tágított. Csodálatos dolog a hit, igaz az a mondás, hogy a hit sohase várhat elég sokat. A hit még a kutyák számára is mer igényelni, kérni, várni valamit a fiak asztaláról! Ezt teszi ez a pogány asszony: kér az úrvacsorából morzsalékokat a kutyák számára: “de hiszen az ebek is esznek az asztal alatt... Ha a kutyák nem ülhetnek is ott úgy az asztalnál, mint a fiak, de az asztal alatt legalább ott lehetnek ők is! Arról az olyan gazdagon megterített asztalról jut valami nekik is. “Uram, nem is akarok többet, csak ami egy kutyának jut... - mondja az asszony! - Jézust meghatotta ennek az asszonynak a hite. “Óh, asszony, nagy a te hited, legyen neked a te akaratod szerint. Ezt mondta neki Jézus. Tehát szabad a kutyának is részesülni az asztalról, az asztal alatt! A kutya is megkapja a magáét! Igen! Érezzük, hogy mekkora bíztatás van ebben?

Amikor itt az Igében kutyáról van szó, semmiképpen se azokra a jólfésült, hetenként kétszer fürdetett, elkényeztetett kedves szobakutyákra gondoljunk, amelyeknek sokszor jobb a sorsuk, mint némely helyen a fiaknak. Nem olyan jól gondozott kutyákról van szó, amelyekért gazdáik ebadót fizetnek, amelyekhez állatorvost hívnak, amelyek fűtött szobában laknak, amelyeket, mint a kis gyereket, sétálni visznek... Jézus idejében, Izráelben ilyen kutyák nem voltak. De még olyanok sem, amelyeket falusi házakban vagy tanyákon láttunk... A mi mai szóhasználatunkban talán ez a szó érzékelteti legjobban az akkori kutya fogalmát: kivert kutya! Igen, a kutyák akkoriban, mint ma a farkasok, vadon kószáltak, gazdátlanul. A kutyát, mint káros és tisztátalan állatot lehetőleg agyonverték, ha tudták. Elkergették! A kutya fogalmával együtt járt a tisztátalanság, a méltatlanság fogalma, a gazdátlanság, hazátlanság fogalma. Itt az Igében is a kutya, az eb, jelképesen olyan valakit jelöl, aki nem való az asztalhoz, amelyiknek nincs joga, nincs része a fiak eledelében. Jézus Maga is a kananeusi asszonyhoz intézett válaszában igen éles különbséget tesz a fiak és a kutyák között - az egyiknek van joga a kenyérhez, egyenesen a fiak kenyerét emlegeti Jézus, a másiknak nincs. Nem lehet a fiak kenyerét elvenni és a kutyáknak vetni.

Persze ez úgy érthetőigazán, ha tudjuk, hogy az Ótestamentum idejében a pogányokat nevezték ebeknek. Isten választott népe voltak viszont a “fiak, akiket Isten érthetetlen kegyelme az Ő asztalához ültetett. A fiak részesedhettek az Istennel való szövetség drága eledelében és italában, Igéjében és áldásában. Isten végül az
Ő szövetségének a kegyelmi asztalára föltálalta a főételt, a mennyei kenyeret, egyszülött Fiát! Ezért mondja Jézus: “Az én testem bizony étel, az én vérem bizony ital. Én vagyok az életnek kenyere, ama mennyei manna! A fiak kenyere! Isten kedves családjának a mennyei étele! - Igaz, hogy Jézus áldozatában ez a mennyei lakoma túlnőtt egy nép keretein, és az az asztal, az Úr asztala megnyílt az egész világ számára, ahova hivatalos minden nép és nemzet, mert Jézus az Ő testét és vérét mindenkiért adta, de... akkor is érvényes, hogy “nem jó a fiak kenyerét elvenni és a kutyáknak adni! Ez az asztal szent asztal, ez a vendégség szent vendégség, mert lehet akárhogyan és akárkinek jönni és részesülni az áldásaiban... A fiaknak van, nem az ebeknek... - De félre ne értsük: az ebek itt most nem a pogányok! Az Ige nekünk szól, akik itt vagyunk a templomban. Itt vajon nincsenek ebek? Egyszer egy nagyon mélyen hívőember, egy zsoltárköltő, tudjátok, minek nevezte magát? Oktalan állatnak. Íme a Zsolt73. 21-22. Nincsenek ilyenek a legkomolyabban hívőemberek között is néha? Nincsenek ilyenek közöttünk is? Nem vagyunk mi magunk is olykor ilyenek: oktalan állatok az Úrral szemben? Ebek? Vagy itt csupa nagyszerű, tiszta, kedves, engedelmes fiak, gyermekek vannak? Sohasem fordul elő olyasmi, hogy Istennek egy-egy gyermeke - “elkutyul? Olyanná válik, mint a gazdátlan eb? Dáviddal előfordult. Péterrel is! Pál apostol is így kiáltott fel egyszer: “Óh, én nyomorult ember! Bizony, sokszor vagyunk ilyen nyomorult emberek, akik a fiúi, a gyermeki méltóságunkat, jogainkat eljátszottuk, kockára tettük - a fiak asztalánál ülhetnénk együtt Jézussal, és mégis, mint egy kivert kutya, elcsavargunk, szemétdombon kapargatunk. Emlékezzetek: Jézus is beszélt egyszer egy fiúról: fiú volt, otthona volt, gazdag édesatyja volt, és hova jutott? A disznók vályújához! És bizony igaza volt, amikor ott a mélyben kialakult benne a szomorú gondolat: “Nem vagyok méltó, hogy a fiadnak hívassam! Sohasem érezted még ennél az asztalnál, hogy nem vagy méltó a fiak kenyerére? Mert nem vagy méltó, hogy Isten gyermekének hívattassál! És ha karácsonykor újra megteríttetik ez az asztal a fiaknak, mi legyen azokkal, akik maguk is érzik, hogy nem méltók, hogy fiaknak hívattassanak? Mi legyen a kóbor ebekkel?

Most képzeljünk el éhes kutyát, amelyik kerülgeti a házat, ott ólálkodik órákon át a küszöb előtt, és egy óvatlan pillanatban besurran a szobába, ahol a fiak asztalnál ülnek, vacsoráznak, és vágyakozó, kolduló szemekkel lesi, jut-e néki valami? Valahogy ilyenforma lehetett annak a pogány asszonynak a könyörgése, amikor odaborult Jézus lábaihoz mondván: “Uram, könyörülj rajtam... Ez az, aminek Jézus örül: amikor a tékozló fiú, aki egészen a disznók vályújáig jutott, mégis hazavágyik, ráéhezik az otthoni asztalra! Amikor egy kóbor, éhes eb éhesen, nyomorultul, kolduló szemekkel néz föl a fiak asztalára, hátha hullik az őszámára is valami morzsa! Hát nagyszerűaz, amikor valaki újra vágyik Isten Igéje után, az Istennel való közösség után, az Isten bűnbocsátó kegyelme után! Nagyszerű az, amikor valakinek igazán a szíve legmélyéből tör fel a sóhaj: “Mint a szarvas a vízre, úgy kívánkozik az én lelkem Hozzád óh, Isten, szomjúhozik lelkem Istenhez, az élo˝ Istenhez! - Talán van itt valaki, aki elkóborult, messze került a gazdájától, de most mégis utánafut Jézusnak, mint ez a pogány asszony. Talán azt érzi, hogy a fiak asztalánál nincs helye, méltatlan reá, mint ez az asszony, aki nem ellenkezik, amikor Jézus az ebekről beszél, ráhagyja, azt mondja: igen, én vagyok, de mégis vágyik legalább arra a morzsára, ami a fiak asztaláról az ebeknek jut...!

És így kiált: Uram, legalább mint egy kutyán, úgy könyörülj rajtam! Elég egy morzsányi is a Te gazdagságodból, a Te kegyelmedből...! Igen, ez a nagyszerű, amikor valaki így éhezik és szomjúhozik Krisztus után! Nem az, amikor valaki jól van lakva, turkál az ételben, válogat, finnyáskodik, hanem amikor kiéhezetten, vágyakozva, a saját méltatlanságának a tudatában, de mégis azzal a reménységgel jön, hogy hátha mégis kapok valamit, de jó lenne egy morzsányi akár arról az asztalról! Igen, sokkal jobb az, ha valaki az élet kenyerének a lehulló morzsái után kap éhesen, mint ha valaki a terített asztalnál ülve válogat... Az éhes ebek néha megszégyenítik a jóllakott fiakat, akik olyan közömbösen tudnak ott ülni annál az asztalnál! És lám, az ebeknek is jut, az ebek is jöhetnek, az ebek is kapnak!

Morzsát kér az asszony! “Hiszen az ebek is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsalékaiból. Micsoda nagyszerű, felséges asztal lehet az, ahol még a morzsa is ilyen drága! Hogyne volna végtelenül gazdag ez az asztal! Hiszen Maga Jézus Krisztus ül a főhelyen. Az Élet kenyerét és italát, Önmagát tálalja föl rajta, azzal kínál, azzal táplál! Azt mondja: Vegyetek, egyetek, ez az én testem, tiérettetek töretett meg, ez az én vérem, ti érettetek ontatott ki, a ti teljes megváltástokért, a ti bűneiteknek a teljes megbocsátásáért, a ti életeteknek a teljes megújulásáért, a ti békességetekért... Ezt kapjátok ennél az asztalnál! Vegyétek, egyétek! Igyátok! Nincs még egy ilyen gazdag lakoma a világon! - Igaza van ennek az asszonynak:

ha csak morzsalék jut is belőle valakinek, az is sok! Az is nagyszerű! Ő ebből a bőségből maga és leánya részére csak egy morzsányit kért. Nem az egészet, nem sokat - arra méltatlannak tartotta magát. Csak egy morzsányit! Ezzel is boldog! Neki, meg a beteg lányának ennyi is elég! Az a kicsi, amit mások talán észre sem vesznek, ami lehullik, amit összesöpörnek, azután kidobnak, ha csak - igen ha csak az ebek föl nem kapkodják! Ilyen szerényen, ilyen alázatosan kér ez az asszony! Épp úgy, mint az a másik asszony a bibliai történetben, a vérfolyásos, aki boldog volt, ha Jézusnak csak a ruhája szegélyét megérinthette! Neki ez is elég volt! Ilyen nagy hite volt ennek az asszonynak! Egy morzsa csak jut az ebeknek is! - Igen, jut! Sőt, azok kapnak legtöbbet, akik a morzsával is megelégednek! Akik a morzsákat is megbecsülik.

Ügyeljetek az elkövetkezendőúrvacsorázásnál a morzsákra! Próbáljatok örülni a morzsalékoknak is! Aki a kicsit nem becsüli, nem méltó a nagyra sem. Igazán áldásos úrvacsorában részesülni nagyon nagy dolog! Nem is sikerül mindig. Talán éppen azért, mert a morzsákat nem vesszük figyelembe. Bizonyára értitek: nem arról van szó, mintha ezzel az úrvacsora nagyságát és gazdagságát kisebbítenénk. Az Úrvacsora hatalmas, felséges nagy dolog! Hiszen arról van benne szó, hogy Jézus testét és vérét esszük és isszuk a hitünk szájával. Jézussal egyesülünk! És ez semmiképpen se jelent morzsát! Ez a legnagyobb, amit Isten adhat. És mégis azt mondom: ügyeljünk a morzsákra. Egy igazán megtört szív, amelyik nem tartja méltónak magát arra, hogy Isten fiának neveztessék, örülni tud a morzsáknak is. Ez az asszony morzsát kért, de sokkal-sokkal többet kapott! És éppen az a nagy örvendetes biztatása ennek az Igének a számunkra, hogy a legméltatlanabb is jöhet, ha vágyik a szíve erre a vendégségre! Ha van itt valaki, aki úgy érzi magát, mint egy kóbor kutya, amelyik nem érdemel egyebet rugásnál, verésnél, amelyik attól fél, hogy elzavarják: annak is azt mondja Jézus: “Gyere ide, - ne félj, - megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! Láttatok már félénk, éhes kutyát, amikor valaki barátságosan, szeretettel hívta? Milyen boldog tud lenni egy ilyen szerencsétlen állat! És milyen hálás! A morzsáért is hálás! - Óh, ha tudnánk örülni a morzsáknak! Talán egy szónak a liturgiai formulában, ami pontosan nekünk szól, vagy a közösen elmondott imádság egy részletének, ami a szívünk legmélyén szunnyadó gondolatot önti szavakba, vagy egy zsoltárversnek, amiben épp a mi érzésünk fejeződik ki... Vagy akárcsak annak az egyetlen megható ténynek, hogy pár nap múlva újra együtt vehetünk úrvacsorát, hogy most mindnyájan személyre szóló meghívót kaptunk Jézus nagy királyi vendégségére! Hogy ott nekünk is jut az Élet kenyeréből! Ezek azok a morzsák, amiket sokszor észre sem veszünk, de aminek egy igazán éhes lélek olyan nagyon tud örülni! - Ne várjunk valami nagyot, különöset, lelki magasfeszültséget! Elég, ha csak morzsát, de azt igazán! Mint ez az asszony, aki csak morzsát kért, és sokkal-sokkal többet kapott!

Így tegye Urunk gazdaggá számunkra a legközelebbi úrvacsorát! Jöjjön hát mindenki abban a boldog bizonyosságban, hogy Jézus nem fogja elküldeni - hiszen az ebek is kapnak a morzsákból!

Így vegyük komolyan:

Ámen.

Örülj, szívem, Vigadj, lelkem,
Ékességed lett a hit; Vacsorához,
Mégy Jézushoz, Hivatalos vagy te itt.
Hát jöjjetek, Bűnös lelkek,
Orvosságot kik vártok!
Jézus lelke, Szent kegyelme,
Kiárad ma reátok.

436. ének, 1 és 7. vers

Dátum: 1965. december 19.