Dr. Joó Sándor

1910-1970

Cseri Kálmán A Budapest Pasaréti Református Gyülekezet lelkipásztora 2004. július 4-én így emlékezett elődjére

"Tegnap volt harmicnégy éve annak, hogy Isten hazahívta közülünk Joó Sándort. Azóta felnőtt egy nemzedék, amelynek tagjai már nem ismerték őt személyesen, nem hallgathatták itt igehirdetéseit. Nekik szeretném most röviden bemutatni őt.

Istennek kivételesen gazdagon megáldott szolgája volt, akin keresztül magam is sok életre szóló lelki áldást kaptam, amikor teológus koromban ide járhattam gyülekezetbe. 1938-1970-ig volt a gyülekezet lelkipásztora. Előtte ez a terület a Szilágyi Dezsőtéri egyházhoz tartozott, mivel azonban messze volt a templomtól, kevéssé tudták gondozni. Márpedig a 30-as években sok református család jött fel munkát keresni, és sokan ezen a részen telepedtek le. Akkor bízták meg őt azzal, hogy szervezzen meg itt egy új gyülekezetet. Az őszolgálata nyomán épült fel ez a templom 1939-ben, és már a háború egyre nehezebb évei alatt, 1943-ban fejeződött be a gyülekezeti terem és a parókia építése.

Igen jól képzett teológus volt, évekig tanulhatott külföldön, a teológia doktora, a gyakorlati teológia magántanára volt. Ezzel soha nem dicsekedett, viszont igehirdetésein, bölcs lelkigondozásán és hűséges pásztori munkáján nemcsak a Jézus Krisztusba vetett élő hite látszott meg, hanem sokoldalúan művelt, kultúrált intellektusa is. Közben hat gyermek édesapja volt, sokszor anyagi gondok, nélkülözések közt.

A háború utáni évek ébredésének élvonalában szolgált, sokfelé végezve evangélizációs szolgálatot. Mivel a politikai hatalomnak nem hódolt be, sok mellőztetést, sőt meghurcoltatást kellett szenvednie. Ő azonban mindvégig kitartott amellett, hogy a Bibliához ragaszkodó, Krisztus-központú, a mai ember mai problémáira igei választ adó igehirdetések hangozzanak a pasaréti szószéken. Ennek a hatását a mai napig érezzük.

1970 nyarán szabadságra utazott, ott agyvérzést kapott, amiből már nem tért magához. Július 3-án hunyt el, 60 éves korában. Nem sokkal azelőtt hosszabb útra készült, és írt egy rövid végrendeletet. Ennek utolsó mondata így hangzik: “Jézusban való hitemben boldog voltam, ezt szeretném örökül hagyni.” Legyen áldott Isten, hogy ilyen lelkipásztor szolgálhatott itt évtizedeken át! S úgy gondolom, hogy a most felolvasott igehirdetése "A szó misztikuma" mutatja, hogy aki valóban Isten igéjét hirdeti, annak a mondanivalója évtizedek múlva is érvényes.

Ámen"

Részletek Mikesi Károly, ref. lelkész „100 éve született Joó Sándor” kiállítás megnyitó beszédéből (Kecskemét, 2010. február 14.)

(...) Joó Sándor tehát a "hírös városban" született, mégpedig 1910. február 17-én. Szüleinek negyedik gyermeke volt, de mivel az első - a Gyula nevű fiú - korán meghalt, így csak hárman nevelkedtek fel. Nénjei, azaz nővérei a Mária, ill. Sára névre hallgattak. De kik voltak a szülők? Édesapjuk Joó Gyula, édesanyjuk Révész Mária. Joó Gyula a Református Jogakadémia tanára volt. A gyülekezet presbitereként, majd főgondnokaként is szolgálta az Urat. Joó Sándor Kecskeméten érettségizett a református reálgimnáziumban. Szülei azt szerették volna, ha fiuk jogi pályára megy, ő azonban egyre tisztábban hallotta Isten elhívását a lelkipásztori szolgálatra. Édesapjával történt megegyezés után beiratkozik a budapesti Református Teológiai Akadémiára, és ezzel egy időben a kecskeméti jogakadémiára is, úgynevezett "mezei jogásznak". Jogtudományi tanulmányai azonban csak egy évig tartanak. Édesapja, látva fia erős elhatározását, a második évre már nem íratja be a jogakadémiára. A Teológiai Akadémián sokat tanult az ottani kegyességi és teológiai irányzatoktól, de egyedül Jézus Krisztusnak kötelezte el magát a magyar református egyház szolgálatában. A lelkészi oklevelet 1932-ben szerezte meg. 1932 - 1934 között ösztöndíjas volt Amszterdamban, a Szabad Egyetem Teológia karán. Így kiválóan elsajátítja a holland és a német nyelvet. Különben angolul is jól beszél. Hollandiából hazatérve előbb Budapesten, majd Kecskeméten és újból Budapesten volt segédlelkész. Budapesten a Kálvin téri gyülekezetben Ravasz László és Muraközi Gyula a főnökei. "Ravasz Lászlótól az igehirdetést, Muraközi Gyulától a pásztori munkát tanulta" - olvashatjuk Draskóczy István életrajzi könyvében.

(...) 1937-ben a Budapesti Református Egyházmegye közgyűlése létrehozza a Pasaréti Református Missziói Egyházközséget. Még ugyanennek az évnek a végén Joó Sándor lesz a gyülekezet első segédlelkésze, 1938 májusában pedig adminisztrátor lelkésze. Persze az istentiszteletek ekkor még a Gábor Áron utcai ideiglenes gyülekezeti teremben vannak.

1938 júniusában Joó Sándor feleségül veszi Máthé Imolát.

A templom igen rövid idő alatt felépül, amennyiben '38 novemberében helyezik el az alapkövet, '39 júniusában pedig Ravasz László püspök már felszenteli a templomot. Igaz, az orgonát csak 1940 pünkösdjén szentelik fel. Joó Sándor beiktatására 1940 októberében kerül sor, majd 1941-ben a missziói egyházközség anyaegyházközséggé alakul. Közben a gyülekezet lelkésze teológiai magántanári vizsgát tesz: megjelenik a Református Diakonátus c. könyve. 1942-ben a debreceni egyetemen doktori fokozatot nyer. Ekkor jelenik meg a Húsvét Homiletikuma c. munkája, mely könyv ismerete minden teológiai hallgató számára kötelezővé lett később. Joó Sándor és Máthé Imola házasságát Isten hat gyermekkel áldotta meg: egy lányuk és öt fiuk született. Minthogy a nagytiszteletű asszony zenetanár volt, nem csoda, hogy valamennyi gyermek zenét tanult. Különben Joó Sándor maga is zongorázott, ha nem is olyan művészi fokon, mint a család többi tagja. A gyülekezet presbiterei, diakónusi munkát végző tagjai, de az egész gyülekezet odaállt lelkésze mellé, Isten pedig gazdagon megáldotta Joó Sándort és a gyülekezet életét. Kivirágzott az egyházi élet.

1944-ben Joó Sándor ismét a kecskeméti reformátusok látókörébe kerül. Ebben az évben hal meg Hetessy Kálmán, a kecskemétiek neves lelkipásztora. Joó Sándor szülei nagyon szerették volna, ha fiuk kecskeméti lelkész lesz. A terv a presbitériumnak is tetszett, sőt Ravasz László is támogatta azt. Tulajdonképpen mindenki mellette volt, Joó Sándor és természetesen az őt már nagyon szerető pasarétiek kivételével. Joó Sándor "kitette a gyapjút" - hogy a Gedeon történetekből ismert kifejezéssel éljünk - és maradt Pasaréten.

Aztán egyre közelebb jött a világháború. A német megszállás után Joó Sándor és a gyülekezet hitben érettebb és szolgáló tagjai végiglátogatták a gyülekezet zsidó származású egyháztagjait. A lelkipásztor vigasztalta őket, később sokaknak menedéket biztosított, de az áttérni szándékozók megkeresztelésében és konfirmálásában is tevékenykedett, persze úgy, hogy előbb komolyan elbeszélgetett velük Jézus Krisztusról. De nem csak zsidóknak, hanem üldözött íróknak, ellenzéki politikusoknak, a frontra visszatérni nem akaró katonatiszteknek is segítséget nyújtott. Ebből kifolyóan egy alkalommal a lelkészlak ebédlőjében egy nyilas érzelmű magyar katonatiszt kis híján lelőtte Joó Sándornét. De a szovjet megszállás utáni idők üldözöttei, a háború után a fővárosból kitelepítettek is meggyőződhettek Joó Sándor és az egész gyülekezet szeretetéről. A kitelepítettek bútorait biztonságba helyezték, a kitelepítés helyére csomagokat küldtek. A gyülekezetben még 1952-ben is működött - külön engedéllyel - a szeretetkonyha.

(...) Különösen is félre tett ember lett 1956 után, már csak azért is, mert fontos szerepe volt a Megújulási Mozgalomban, sőt esperesnek is jelölték. A levert forradalom után két hétre a gyűjtőfogházba került.

(...) Mivel ökumenikusan gondolkodó szolgája volt Urának, rengeteg evangélikus, metodista, baptista barátja volt, de még római katolikusok is. A református lelkészek közül különösen is Gyökössy Endrével volt jó barátságban.

(...) Joó Sándor 1970. július 3-án halt meg a veszprémi kórházban. Halála váratlan és minden őt szerető és tisztelő ismerősének a számára megrázó volt. Jellemző arra a korra, hogy a Reformátusok Lapja csak egy rövid híradásban adta tudtul mindenkinek, hogy a pasaréti lelkipásztor meghalt (Reformátusok Lapja 1970. 28. sz.). Ugyanakkor a Katolikus Szó nagyon szépen emlékezett meg az ökumenikus lelkületű református szolgatársról (1970 okt. 18-án jelent meg).

Végezetül kérdezzük meg, ki is volt Dr. Joó Sándor?

(...) Bolyki János teológiai professzor ezt írja prédikációiról: "Pátosz nélküliek, hitet és szeretetet sugárzók, személyesek. Prédikációja Krisztus-központú volt, még ha ószövetségi textusról prédikált is. Gyakran szólt az örök élet titkairól éppúgy, mint a mindennapi élet problémáiról." (Reformátusok Lapja 2010. febr. 14.) Hadd tegyem hozzá, hogy logikusak is voltak igehirdetései. Egyik gondolata következett a másikból. Nem volt "üres járat" bennük. Mindig figyelnünk kellett, de lehetett is. Beszédeit mindig szó szerint leírta, majd megtanulta, de soha nem olvasta. Nem vitt fel a szószékre egyebet, mint egy alapos vázlatot. Mi, akik vasárnapról vasárnapra hallgattuk őt, csak azt láttuk, hogy időnként hátra lépett a pulpituson, és lenézett a jegyzeteire. Tulajdonképpen már az előző hét hétfőjétől készült, s olvasmányait vagy lelki beszélgetéseinek egy-egy élményét beledolgozta a leírt igehirdetésekbe. Mindig egy egész napot fordított arra, hogy készüljön.

(...) Másodszor jó teológus is volt. Hozzá mert nyúlni nagyon nehéz bibliai versek, szakaszok magyarázatához is. Itt kell megemlítenem, hogy ma ő a legolvasottabb magyar református prédikátor.

(...) Ezt jó barátja, Gyökössy Endre jegyezte fel: Egy Tahiban rendezett lelkészi továbbképzésen esett meg az alábbi történet. Az elnöklő esperes mindenképpen el akart bánni egy idős lelkipásztorral, aki különben nem is volt jelen. Gyanítható, hogy erre "felülről" kapott parancsot. Hogy az idő előtti nyugdíjazás -mert erről volt szó - megalapozott legyen, egyenként megkérdezte a jelenlévők véleményét az illetőről az esperes úr. Ki ezt, ki azt mondta. Voltak, akik védelmükbe vették az illetőt, de a többség nem mert ellentmondani az esperesnek. Amikor azután az abc-ben a "j" betűhöz értek, a kérdező így szólt: Na, Joó Sándor, mi a véleményed? "Még nem én következem" - hangzott Joó Sándor válasza. "Dehogynem" - mondta az esperes - már a "j" betűnél tartunk, és csak te vagy "j" betűs." Mire Joó Sándor így szólt: Joó előtt ott van "Jé". Jézust még nem kérdeztük meg." Mondanom sem kell, ezek után a megdöbbentő szavak után még a nagyon "vonalas" esperes sem merte tovább feszíteni a húrt.

(...) Meggyőződésem, hogy az Egyháznak mindig vannak hithősei. És Joó Sándor, akiről Ravasz László püspök azt mondta, hogy a XX. sz. legáldottabb magyar igehirdetője, szóval Joó Sándor ilyen hithős. Majdnem oda tettem azt, hogy "volt". Nem, nem volt. Az Úrnál most is él. Ezért hát: Soli Deo Glória. Legyen egyedül Istené a dicsőség.

Dr. Gyökössy Endre lelkipásztor beszéde 1980. július 3-án, legjobb barátja halálának 10. évfordulóján

Kedves kis család! Szeretett nagy család! Most engedélyt kérek valamire, amit eddig soha nem kértem, hogy amit mondani szeretnék, azt olvashassam. Egyszerűen azért, hogy el tudjam mondani.

Joó Sándorról, a barátról szeretnék szólni. József Attilának egy sorával kezdem: Hiába fürösztöd önmagadban, csak másokban moshatod meg arcodat.” Egy idős ember házasságával kapcsolatban valaki egyszer megjegyezte: azt hiszem, kevés férfi tudja özvegységében elviselni a magányt, s még hetven éves korában is megnősül. De azt már nem hiszem, hogy hatvan éven túl új barátságot kössön. Nagyon pontosan fogalmazott.

Amikor Sándor meghalt, valóban úgy éreztem, hogy narkotikum nélküli műtétet hajtott végre rajtam Isten. Bevallom, meg sem kíséreltem azóta, hogy bárkivel új barátságot kössek. Pontosabban: önkéntes és szentséges szerződésbe kerüljek vele. Mert ha a rokonság véletlen kapcsolat, a barátság önkéntes, szentséges és megismételhetetlen szerződés. Igaza van a görög bölcsnek: Igaz barát nélkül senkinek sem teljes az élete, még ha minden jóban része van is. Merjek visszatekinteni? Megvallom, egyszerre jelentett örömet és mély fájdalmat ez a néhány sor, amit leírtam, míg írtam, míg emlékeztem.

Barátságunk még a harmincas évek elején kezdődött a teológián. Bár egy hónapban, egy napon, egy órában születtünk, évtizedeken át vetélkedtünk, ki tudja hamarabb felköszönteni a másikat akár hajnali telefonnal. Nem egy esztendőre esett a születésünk napja. Sándor három évvel idősebb volt nálam. De már, mint elsőéves teológus egyedül hozzá vonzódtam, ragaszkodtam. Miért? Mert ő volt az egyetlen, aki észrevette a gyöngébbet, a bajbajutottat, a kesergőt még akkor is, ha az csak “gólya”, afféle elsős volt. Életem egy mélypontján ült le mellém. Igen, leült, és nem leereszkedett. Pontosabban mellém ült, és megkérdezte: Mi bánt? Vajon honnan érezhette meg, hogy majd szétfeszít az indulat, a megszégyenítettség, a keserűség? Talán észrevette, hogy könnyes a szemem? Pontosan nem tudom már megmondani. Azt sem, ki és mivel bántott meg annyira, hogy olyan állapotba kerültem. Ma már csak arra emlékszem, ahogyan átölelte a vállam, és a meleg, szelíd baritonjára. Évek, évtizedek múltán Saint-Exupéry bűbájos könyvéről, a Kis hercegről jutott eszembe az a diákkori beszélgetés, amikor a róka ezzel a kéréssel fordult a kis herceghez: Ha azt akarod, hogy a barátod legyek, szelídíts meg! Nos, ilyen szelídítő, átölelőmozdulattal kezdődött a mi barátságunk.

Ha visszanézek, azt hiszem, éveken, évtizedeken keresztül ezt tette velem Sándor: Újra és újra csitított, szelídített. Sohasem fáradt bele, kétségtelen, hogy barátja lettem mindhalálig. Hogy is ne lehettem volna, ha pontosan erre a szelídítő szeretetre volt szükségem. Lehet, hogy neki meg éppen arra, hogy valakit megszelídítsen. Ha meg kellene fogalmaznom, hogy mi volt a sokféle karizmája, kegyelmi ajándéka közül a legsajátosabb, legjósándorosabb, akkor azt mondanám: az emberszelídítés. Csak nézett, nézett nagy, meleg szemével, hallgatta fortyogásomat, nyűglődésemet, kirobbanásaimat, akár órákon át. Végtelen nyugalommal megvárta, amíg elcsitultam, kitisztultam, azután csöndesen, szelíd szóval helyére tette az egészet, mindazt, amit hallott, engem is. Azután megfőzte utánozhatatlan jó teáját. Az a forró tea mindig lehűtött, felfrissültünk mind a ketten. Nem hinném, hogy én voltam az egyetlen, aki ezt élte volna át a közelében: a megszelídítettség misztériumát.

A másik nagy és ritka kegyelmi ajándéka az volt, hogy azt is meg tudta érteni, amivel nem értett egyet. Ilyenkor nem vitázott, még a hangját sem emelte fel. Felállt, járkálni kezdett, monologizált, önmagával beszélgetett. Kereste számomra a legjobbat, és míg megtalálta, nemegyszer maga is új útra lelt, benne is új döntés született. Méltán nevezi őt öregebb barátja és életrajzírója, Draskóczy István, a lelkigondozás Shakespeare-jének. Ma így fogalmaznám meg: én tanultam, most tanítom a lélektant, a lelkigondozás tudományát, őtudta. Nem tudta, mennyire tudja. Ettől volt olyan szelíd és alázatos. Mások jól tudták, hogy karizmatikusan emberismerő, és jézusi módon emberszerető. Sokan éltek ezzel, és voltak, akik vissza is éltek erejével. Beosztották, sokszor fel is aprózták idejét. Emlékszem, egy alkalommal nagyon kimerültnek találtam. Azt javasoltam, hogy lehetőleg maga rendelkezzék az idejével. Ő mondja meg, hogy mikor ér rá, és ne a rászorulók, hogy mikor tudják felkeresni. Kissé meg is nyomtam azt a szót, mikor azt mondtam neki: Sanyikám, állj már végre a sarkadra! Szelíden rám mosolygott, és csak annyit kérdezett: Az hol van? És nevetve másra terelte a szót.

Barátságunk mélységét és értékét az adta, hogy fenntartás nélkül elfogadtuk a másik másságát, értékeivel és hibáival együtt. Lehet, hogy nagy szavaknak hangzik, de úgy szerettük egymást, mint Dávid és Jonatán. “Az Úr legyen köztem és közted” (1Sámuel 20,42), mondták egykor ők, s mi újra és újra ezt éltük át, hogy az Úr van közöttünk. Ketten hármasban voltunk barátok. Még akkor is, amikor a két ótestamentumi barát szavait idézve: csak egy lépés volt köztünk és a halál között. A bombázások idején, mikor lefújták a riadót, tudtam, hogy ő lesz a drót másik végén az első, és ezt kérdezi majd: nincs semmi baj? Mikor többször is Újpest, a gyárnegyed volt a bombázások célpontja, ő kérte meg a kedves Benke családot a Volkmann utcában, hogy fogadja be az újpesti lelkészéket két és fél aprócska gyermekkel, hátha ott emberileg nagyobb biztonságban lesznek. Ezekben a nehéz hetekben kötődött mély és testvéri kapcsolat a Benke család és közöttünk, akiknél addig időztünk, ameddig egyetlen hídja maradt a Dunának. Akkor hazamentünk, hogy el ne szakadjunk a gyülekezettől. Sanyi, amikor csak tehette, fel-felhívott, többször, mint bármelyik vérszerinti rokonom. Mert ez a barátság csodája Jézus Krisztusban.

Ami még inkább elmélyítette a kapcsolatunkat, az a többszöri közös készülés volt. Nem egy nagy ünnep előtt telefonon megbeszéltük a textust, azután egy egész napot reggeltől késődélutánig együtt töltöttünk. Legtöbbször Újpesten, mert ott kisebb volt a forgalom, a jövés-menés. Azért, mert a lakásom nem a templom közelében épült. Addig beszélgettünk a textusról, míg a textus nem kezdett beszélni hozzánk. Újra és újra megcsodáltam teológiai műveltségét, hite mélységét. Ő pedig el-elnevette magát, ha az Ige egy-egy részletét az életből ellesett történettel illusztráltam. Sokan nem tudják, hogy nagy ünnepeken, Újpesten és Pasaréten ugyanaz a textus hangzott el, csak az igehirdetés itt jósándoros volt, ott meg afféle gyökössys. Azt mindig kikötötte, hogy a teát ő főzze, és én boldogan szürcsöltem a csodaitalát.

Volt az életünknek egy olyan nehéz szakasza is, amikor egy eldugott kis budapesti eszpresszó sarkában tudtunk, mertünk csak találkozni, és próbáltunk zavartalanul beszélgetni. Bizony, nem egyszer előfordult, hogy a megrendelt és közben kihűlt fekete fölött imádkoztunk, nemegyszer szinte görcsösen egymás kezébe kapaszkodva - gyermekeinkért, párunkért, gyülekezetünkért. Nem egymásra, de egy irányba tekintve.

Élete utolsó éveit csöndes melankólia árnyékolta be. Nagy tudása és hallatlan népszerűsége ellenére nem volt egyházi tisztsége, - ami volt, abból is kifelejtették - sokan azt gondolták, talán az fáj neki. Bár méltán fájhatott volna, de tudom, nem az bántotta. Hanem az, hogy nemegyszer kivette a szívét, a tenyerén kínálta, és mégsem vették észre. Nem kellett. Olykor még ki is ütötték a kezéből. Meg kellett a szívnek szakadnia, és meg is szakadt. Hadd idézzem életrajzírójának, Draskóczy Istvánnak néhány sorát, aki barátságunkról részletesen ír, és azt így fejezi be: Gyökössy Endrével ez a meghitt barátság egészen Joó Sándor haláláig kitartott. Közös volt a hitük, azonos volt a szolgálatuk, munkájuk. Ha sok egyéb tulajdonságban különböztek is egymástól,ennek ellenére szerették, becsülték, és megértették egymást. Értékelték mindazt, amiben egyeztek, és azt is, amiben különböztek. Nem férkőzött közéjük soha meghasonlás, féltékenykedés. Mindig összekapcsolta őket Jézus és a megértés.

Hadd fejezzem be Hermann Hesse, a nagy német író soraival, Narziss és Goldmund halhatatlan barátságának szépségesen szép jellemzésével: “Narziss csak Goldmunddal Narziss, és Goldmund nem lenne Goldmund Narziss nélkül.” Ennyi az egész. Ilyen kevés és ilyen mérhetetlenül sok a barátság."

Wikipedia